Klág Dávid
Amikor negyedszázada a jövőből érkezett terminátor Schwarzenegger izmos testében materializálódott a Los Angeles-i éjszakában, a korszak popkulturális ikonja született meg.
A Terminátor-sorozatot lehet elemezni: lehet vizsgálni az önmaga farkába harapó, időutazásból eredő ellentmondásokat, a vastag ecsetvonásokkal kidolgozott messiás-allegóriát, a „kemény”, illetve a „puha” tudományos-fantasztikus filmek felhasznált toposzait. Vagy egy másik perspektívából, meg lehet határozni Arnold Schwarzenegger karrierjének legnagyobb állomásaiként, tökéletes példaként a hollywoodi blockbuster erényeire és hibáira, vagy ideális mintaként a folytatások és önremake-ek problematikájára. Ezeket a szempontokat mind következetesen végig lehet vinni, de sosem szabad elfelejteni, hogy a sorozat egész egyszerűen jó mozi, korszakos és igényes szórakoztatás, popcorn, ha úgy tetszik, aminek központi elemei az utóbbi huszonöt évben annyira beépültek a köztudatba, hogy a főszereplőjük a filmekből csent egymondatosokkal vágott neki a kormányzóválasztásnak. Amit meg is nyert. * Érdemes azonban visszatekinteni az egész sorozat kezdetére, hiszen a fokozatosan egyre bombasztikusabbá duzzadó sorozat viszonylag szerény B-filmként indult. Persze ez a B-film, a Terminátor, az utóbbi negyedszázad egyik legjobb sci-fi/thriller hibridje lett, az akkoriban kitörni próbáló Schwarzeneggert azonnal az A-listára repítette – egy évvel később, a Kommandó megjelenésétől számítva a szerződése kikötötte, hogy a promóciós anyagokon és a stáblistán a film címe csak az ő neve után következhet. De ami még fontosabb, James Cameron író-rendező megteremtette a huszadik század egyik legfélelmetesebb gonoszát a T-800-as modell személyében, hogy aztán pár évvel később a T-1000 kövesse a sorban. Pedig az emberkülsejű gyilkoló robot, illetve a jövőből érkezett, az emberiség sorsáért felelős kiborg ötlete nem volt forradalmi, az előbbi már Michael Crichton 1974-es Feltámad a vadnyugatában megjelent, az utóbbi pedig többek között egy Harlan Ellison által jegyzett Alkonyzóna-epizódban is szerepet kapott. Ellison perre is vitte az ügyet, a végeredmény az lett, hogy a sci-fi író neve az otthoni megjelenéseknél már felkerült a stáblistára. De a tematikus elemek hasonlósága mellett eltörpül a T-800-as modellhez használt színészi jelenlét: az osztrák testépítő fizikuma tökéletesen emberfeletti, hibátlanul egymásra halmozott izomkötegeiben semmi reális nincsen. Ez már nem az ideális férfitest, hanem a férfitest eltorzult ideája. Schwarzenegger túlzóan – de szerephűen – kifejezéstelen arca még félelmetesebb az olyan jelenetekben, amikor a Terminátor megjavítja magát, azaz felvágja a csuklóját és kivájja a szemét. Érdemes a fürdőszobai jelenetet összevetni a Nem vénnek való vidék önműtétjével, bár ott Chigurh arca még félelmetesebb, mert tőle legalább az emberi érzelmeket elvárnánk. Cameron eredeti szándéka szerint a T-800-ast egy átlagos külsejű színész játszotta volna, nem lett volna szabad kitűnnie az átlagemberek közül. Schwarzeneggerrel azonban a Terminátor szinte szélsőségesen kitolódott a groteszk idegen felé: bizarr autoritásfigura (az első eltulajdonított járműve egy rendőrautó) és a korszak szubkultúráiban (az első áldozata három punk, később a TechNoir diszkóban szed áldozatokat) öldöklő őrült. Valamint erőszakos férj is. A Terminátor fináléja, a már emberi külsejét levedlett fémcsontváz megállíthatatlan menetelése konkrét utalásokat tesz a Ragyogás befejezésére, és a második rész, a Terminátor: Az ítélet napja után visszatekintve már szinte egyértelmű a szerepe a Connor-háztartás családmodelljében. A folytatásban a Terminátor-modell az előző részben szereplő főgonosz inverze lesz: célja már nem Sarah Connor elpusztítása, hanem már tinédzser fiának megvédése. Nem bérgyilkos, hanem testőr. Már nem az az abuzív figura, akit az édesanya az első filmben kivégzett, hanem egy apaminta John számára. Ráadásul az interakció kölcsönös, amíg a T-800 megvédi a gyereket, a fiatal Connor próbálja a korabeli szlengre, valamint az alapvető viselkedési mintákra is tanítani. A film végére a gép tragédiája, hogy megérti az érzelmeket, de nem tudja kifejezni őket. A T2 autoritásfigurája már egyértelműen az antagonistában jelenik meg: a tényleges gyilkosként a jövőből visszaküldött, alakváltó T-1000 még a film elején felveszi egy rendőr formáját, hogy aztán a film későbbi jeleneteiben átalakuljon biztonsági őrré, majd John nevelőanyjává. Nyilvánvaló az eltolódás a tinédzsercentrikusság felé, míg az első rész egy felnőtt nő lidérceit próbálja feldolgozni, addig a második egy tizenéves rémálmait boncolgatja – ráadásul John a film elején legkevésbé sem mintagyerek, első jelenetében éppen egy bankautomatát foszt ki. A T2 egy családról szól, pontosabban e család védelméről, holott legkevésbé sem családi film. A T-1000 különösen félelmetes gyártmány: míg az előző film T-800-asát, ha ideiglenesen is, de meg lehetett állítani, az újgenerációs folyékony „mimetikus polialoid” gép egyszerűen átcsúszik rácson, résen, lyukon, valamint bármilyen élettelen tárgy alakját képes felvenni – élőét is, ha már megölte őket. Ráadásul Robert Patrick alakításában – mert neki már nem elég a puszta jelenlét, mint Schwarzenegger esetében – a T-1000 karaktert is kapott: amikor a boltban megpillant egy ezüstfejű, rá hasonlító próbababát, meghökken egy pillanatra, és a film lezárásában megenged magának némi rosszallást. Többek között a gonosz Terminátor személyiségének kiterjesztése volt a Terminátor 3: A gépek lázadása egyik legnagyobb buktatója, amellett, hogy Arnold Schwarzenegger már minden erőfeszítése ellenére láthatóan megöregedett. Ráadásul éppen tíz évvel a film előtt játszotta el Az utolsó akcióhős főszerepét, amivel a saját akciófilmes karrierjéből és a blockbusterek korszakából is hatásos viccet csinált. Az ellenfelének szánt Terminátor, a női bőrbe bújt T-X szerepére az elvártnál gyengébb karizmájú színész került (Kristana Loken), ráadásul igazi, közhelyes sequel-betegségként a figuráját is felhalmozták minden lehetséges képességgel, amit egy kétlábon járó halálgépre rá lehet fogni – alakváltás, többfajta fegyver, laboratóriumhoz méltó analizálói kapacitás, és így tovább. Sajnálatos módon Jonathan Mostow filmjében, amíg a főgonoszból szupererős hős lett, addig a főhősből egy bohóc – a T2 jó Terminátora is mutatott ilyen vonást, de a legutóbbi kiküldetése óta T-850-esre fejlesztett modell, ha nem venne részt ennyi akcióban és nem fitogtatná kiborg erejét, rá lehetne sütni, hogy komikus karakter. Amikor az éjszakai szórakozóhelyről kilép egy Elton John-stílusú napszemüvegben, vagy amikor felkenődik a teherautó szélvédőjére, Mostow kitartja a pillanatot – már csak egy rövid dobszóló és a közönség tapsa hiányzik. Annak ellenére, hogy a T3 bedarálta azokat a markáns elemeket, amik az előző (egymástól is gyökeresen különböző) két rész sajátjai voltak, a befejezése blockbusterhez képest szokatlan volt: a T-850-es hangoztatta, hogy a világvégét nem sikerült megakadályozni az előző két részben, csak időben eltolni. Egészen a harmadik film befejezéséig. A 2009-es, legújabb rész – ha lehet hinni a híreknek, egy újabb trilógia kezdete – már innen veszi fel a fonalat, tizenöt év elteltével. John Connor (Christian Bale) felnőtt, de még csak kapaszkodik a ranglétrán, az emberiséget egy különböző földrészekről összeszedett katonai bizottság irányítja egy tengeralattjáró fedélzetéről. Egy bevetés során a Skynet egyik laborjában felébred Marcus (Sam Worthington), aki még a végítélet, és az ő saját halálos ítélete előtt felajánlotta a testét a Cyberdyne cégnek. Marcus találkozik a még fiatal Kyle Reese-zel (Anton Yelchin), az első film főhősével, és együtt indulnak el a korai Terminátor-modellekkel és egyéb gigantikus robotokkal tűzdelt senkiföldjén megkeresni John Connort. Már ebből a rövid összefoglalóból is egyértelmű, hogy a Terminátor: Megváltás 180 fokos fordulat a filmes franchise előző szereplőihez képest: elveszett a széria szemtől szembe felállása, a hajszafilmes dramaturgiát pedig felváltották a modern háborús film tradíciói. Ráadásul John Connor kikerül saját történetének középpontjából, a fókuszpont inkább Marcus és az ő lét-kérdése. Az akciójelenetek jók, a színészek megfelelőek (bár Bale feltűnően fásult), de John D. Brancato és Michael Ferris forgatókönyve szinte teljesen elhagyta az egzisztenciális dilemmákat – a Terminátor: Megváltás úgy menetel előre, mint a T-800 modellek a jövő harcmezején, sajnos pont annyi érzelemmel. Egy új Terminátor-trilógiát elkészíteni felér egy zsonglőrmutatvánnyal: egyik kézben ott vannak a megszokott, a rajongók által elvárt elemek, a másikban pedig az újítási vágy, a megfelelési szándék az azóta felnőtt generációnak, és valahogy mindkét pakkot a levegőben kell tartani. A Terminátor: Megváltás radikálisan szakít az előző három film – utolsó próbálkozásra határozottan megfáradt – struktúrájával, de az egyik gyökeres problémája az, hogy az elődeire nem úgy tekint, mint hivatkozási alapokra, hanem mint a popkultúra elemeire. Nem idéz, hanem felidéz – zenét (egy jelenetben indokolatlanul megszólal a Guns N Roses T2-höz írt betétdala), szöveget (a „Gyere velem, ha élni akarsz!”, „Visszajövök!” és a „Nincs végzet, csak ha bevégzed” klasszikusok mind elhangzanak), miközben semmi ikonikusat nem tud felmutatni: legjobb jelenete az, amikor a T-800-as modell egy pillanatra feltűnik – és ez nem túl biztató kilátás a jövőbeli Terminator-franchise újító szándékai számára.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2009/07 38-39. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9827 |
