Schubert Gusztáv
Meséld el, filmezd le a történelmed, és megmondom, ki vagy.
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy ország, amely hol volt, hol nem volt, hol úgy gondolta, hogy csak volt, hol úgy, hogy csak lesz, de legritkábban érezte azt, hogy van. Hol a múltat akarta végképp eltörölni, hol a jövőt. A mindenkori jelennel valahogy sohasem akart, mert, tudott mit kezdeni. Ilyen ország nincs is, mondhatnám, ha nem itt élnénk a kellős közepén, sűrű sötét időzavarban. Jól választ, mert a baj gyökerét veszi célba, ha valaki Film és kollektív emlékezet címmel ír könyvet. Nem Murai András az első filmesztéta, aki a problémát, a magyar történelmi tudat zavarát érzékeli (magam is tucatnyi cikkben gondolkodtam róla), de ő az első, aki egyetlen terjedelmes tanulmányban összefogja és elemzi történelmi filmjeinket. Legalábbis a 1957–1989, illetve a rendszerváltozás után készült filmeket. Lényegében tehát a Kádár-korszak történelemtudatát, illetve e korszak mai megítélését elemzi. Mivel fölöttébb bonyolult, rengeteg hamissággal, tilalommal, tabuval terhelt korszakról van szó, mely önmagában is bőséges elemeznivalót kínál, nem túl szerencsés, hogy az alcím – Magyar múltfilmek a rendszerváltozás után – szellemében Murai kibővíti kutatása tárgykörét, és ezzel el is maszatolja a téma körvonalait. Igazából két könyvet kapunk, a Kádár-kor történelemszemlélete mellé a rendszerváltásé is odakerül. A kettő ugyan szorosan összefügg, olyannyira, hogy a mai kor történelemszemlélete nem érthető meg a Kádár-kor múlthoz való viszonyának analízise nélkül, de csakis abból mégsem vezethető le. E két fölöttébb zűrös múlttudatot érdemes lett volna két külön könyvben szemügyre venni, 220 oldal csak egy vázlatra elég. (A könyv genezise persze elegendő magyarázatot ad e nagyot akarásra: Murai tanulmánya doktori értekezésnek készült, PhD-ből hogyan is írhatna kettőt az ember.) A vázlat – az olvasó szerencséjére – kitűnő, megalapozott és még vitatható állításaival is ösztönző gondolatmenetre épül. Murai – többek közt Jan Assmann, Hayden White és Paul Ricoeur nyomán – különbséget tesz történelem és emlékezés között, helyesen, mert a klasszikus történelem-fogalommal, amely egyetlen kikezdhetetlen (legfeljebb elfeledhető) múltértelmezésben gondolkodik, a modern történettudomány és szociálpszichológia szerint csak múltak vannak, „a múlt nem statikus jelenség…, a szelektálás szakadatlanul folyik.” Vagyis, amikor egy társadalom elmeséli az előtörténetét, többet árul el saját magáról, mint a hajdani időkről. Ha tehát szemügyre vesszük a Kádár-kor történelmi filmjeit, az a kor legféltettebb titkaihoz fog elvezetni. Márpedig titok és tabu volt bőven, mindenekelőtt 1956 megítélése körül, amelyről ugyan hamar elkészült a hivatalos verzió (kétfrontos harc az ortodoxok és a revizionisták ellen), de ennek filmes propagálásával a hatalom hamar felhagyott, helyette inkább a kiegyezést választotta. E kiegyezésnek (szimbolikus aktusa a 1963-as amnesztia) lényege az volt, hogy ’56 onnantól nem képezheti vita tárgyát, egyik oldal sem hánytorgatja föl a múltat. A legkritikusabb rendezők persze nem hagyták annyiban, a kettős beszéd, a parabola eszközével meglehetősen mélyre lehetett jutni a korai Kádár-korszak megértésében, legjobb példa rá a Szegénylegények. A képletes beszéd azonban sohasem helyettesítheti a nyílt vitát, márpedig a nyilvánosság, a szólásszabadság híján nem végezhető el a közös gyászmunka, a tisztázatlan, bevallatlan történelem nem tud múlttá válni. Az amnézia szinte kezdettől bele van kódolva a magyar történelembe. Mivel mifelénk a hatalom mindig bűnben fogan (merthogy Szent István óta kényszerűségből felülről, vagyis erőszakkal reformál), ezért a történelmet mindig el kell hallgatnia, az előző korszak történetét mindig (a szó szoros értelmében is) a föld alá kell temetni. Ezért kezdődik nálunk minden fordulat, minden revolúció újratemetéssel és újrafeledéssel. Amnézia és história egymást kizáró fogalmak, ahol nem lehet szabadon beszélni a közös bűnökről, ott újra és újra megtörténik velünk ugyanaz a botrány. A helycserével az üzletmenet zavartalanul folytatódik, gondolkodásunk mindig ugyanarra srófra – a bosszú gondolatára – jár. Micsoda energiapazarlás a „testvérgyűlölési átok”: az ország egyik fele mindig „odalent” van. Jó eset, ha csak képletesen. Murai filmtörténete erről a súlyos amnéziáról, erről a körben forgó történelemről szól, hol kristálytiszta hangon, hol nehézkes bölcsészkari nyelven, de egy pillanatra meg nem békélve a feledéssel. (Film)történésztől ez az egyedül tisztességes módszer.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2009/07 55. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9823 |
