Reményi József Tamás
Aczél Györgyről, a szocialista kultúrpolitika egyszemélyes intézményéről még ma sem lehet pontos dokufilmet forgatni, hiányzik hozzá a Kádár-kor elfogulatlan analízise.
Nézem újra Jávor István gyönyörű portréfilmjét Csalog Zsoltról, és ma is elragad, ahogy egy ember maga írja a sorsát, ahogy az eksztatikus és halálszéli ’56-os élmények után a munkára, csakis a munkára (épp ezért egzisztencia-építés nélküli szegénységben) figyel, a munkába veti magát, autonómiát teremt, és nem a kiegyezést keresi a katasztrófa után. Tömegesen követhetetlen példa, mégis jól esik látni az ellenképét egy társadalmi gyakorlatnak, amely persze elkerülhetetlen, de szánalmas. Szánalmas az egyidejű s az utólagos magyarázkodásokkal, amelyekkel megpróbáljuk mérlegelni, hogy jellemétől, alkatától, neveltetésétől függően ki mennyire korrumpálódott, és mennyiben a más kárára. Egyeseket eközben meg- és elítélünk, másokat fölmentünk, magunkat – végeredményben – mindig. Ez a Kádár-korszak koloncos öröksége. Benne, Csaloggal átellenben, egy, már a maga idejében démonizált figurával, aki a kiegyezést szervezte. Ne tagadjuk meg tőle sem a pátoszt, bármennyire hatalomtól bűzlő is: ugyanolyan szenvedéllyel, odaadással dolgozott, magát a munkába vetve. Aczél György. Az ’56 utáni konszolidáció kulcsfigurája volt, szó szerint: pótolhatatlan. Épp pótolhatatlansága jelzi a korlátait: szűken személyre szabott terepen érvényesülhetett, kizárólag egy virágkorát élő Kádár bizalmasaként, e virágkor múltával már használhatatlan ideológiával és módszerekkel. Az értelmiséget ő domesztikálta a rendszerhez, de ezt csak addig tehette, amíg ez az értelmiség egy feudális hierarchia jól behatárolható, fogható, fegyelmezhető része volt. Midőn e rendszer porózussá, pudvássá lett, az addig bejáratott eszközök alkalmatlanná, parodisztikussá váltak. Addig viszont (körülbelül a nyolcvanas évek elejéig) mint egyszemélyes intézmény rendkívüli hatással működött, csaknem függetlenül attól, hogy a moszkvai erőfölény s ennek folyományaként a belpolitikai hangsúlyváltások épp milyen posztra állították. Utódlása ezért elképzelhetetlen. A filmben némi önérzettel, de abszurditásként említi Tétényi Pál, hogy őt lehetséges utódjának nevezte Aczél. Csinovnyik jellegű pártkatonák nem lehettek Illyés vagy Kodály hatalmi partnerei, a koncepciózusabb jelölteket viszont Aczélnak magának kellett önvédelemből lehetetlenné tennie. Varga Ágota belekapott egy feladatba, s meglehetősen kósza ötletek mentén interjú-filmet készített valakiről, akinek a pályáját vagy alaposan, részletgazdagon dokumentált, mozgóképes politológiai munkával, vagy esztétikai minőséget fölmutató, dokumentarista alkotással lehetne megidézni. Nem menti, hogy nyilván többen nemet mondtak neki, akik nélkül értelmét vesztette a műfajválasztás. Nem menti, hiszen a kötélnek állók sincsenek „megdolgozva”, ők csak ismétlik a sokszor elmondott sémáikat, s ebben nem is az a legnagyobb veszteség, hogy Aczélról keveset tudunk meg, hanem hogy a nyilatkozókról sem sokat. Akikben pedig tükröződniük kellene közös gyászmunkánk kínjainak. Olyan „nagyvadak”, mint Konrád György, Vámos Tibor vagy Popper Péter háborítatlanul maradhatnak a bölcsek pózában; az egykori munkatársakból – Tétényi Pálból vagy Agárdi Péterből – kevéske technikai információn túl semmi nem kényszeríttetik elő; Jancsó Miklós pillanatonként ellegyinti, hogy belefogjon bárminek az elmesélésébe, mint aki tudja – joggal –, hogy az árnyalt képhez borzasztó sok anyagot kéne fölhordani a tudatlan és tunya utókornak. Herskó János anekdotaként elbohóckodja életének tán legfontosabb fordulatát, s Heller Ágnes az egyetlen, aki személyes szenvedéllyel igyekezne a vágyott katarzis közelébe juttatni bennünket. Igaz, a rendező kapott egy ajándékot is (és azzal ügyesen él): a pécsi dékán zavart közreműködése egy jellegzetes (nem is csak értelmiségi) magatartást képvisel, amely arról árulkodik, hogy az egykori hívek-tanítványok-tisztelők nem döntöttek azóta sem a nagy ember közelségétől megérintett büszkeség és a társadalmilag illendő utólagos szégyen arányairól. Vannak megőrzött, gondosan eltett, emlékkönyvben őrzött kis emlékeink, céduláink, amelyek hátha mégse vesztették el jelentőségüket, és vannak általunk írt levelek másolatai, amelyeket talán mégse szerencsés mutogatni. A film családi körben indul, s oda vissza-visszatér. Az „unokáknak mesélünk” attitűdje alkalmas lehet a magánemberi adalékok megismerésére, a politika alatti személyes sors vázolására, s kapóra jön a nézők elemi tájékoztatására is, csakhogy hiába volna indokolt az új generációk kedvéért elemi szintű oktatásba bocsátkozni, egy óvodásnak tartott mesedélután esetünkben idétlenségbe fúl. Hogy miért volt „apóka” egykor börtönben, talán mégsem a hétfejű sárkány szintjén tárgyalható. Itt is akadnak azonban figyelemreméltó pillanatok: a családtagok tájékozottsága éppoly hézagos és elkülönböző szintű, akár a családon kívüli világé, s a vélemények – ha kicsit tanácstalanul is – ugyanúgy ütköznek. Csak hát az ő esetük érthető, hiszen a szerettükről van szó, szereplésük talán a film legrokonszenvesebb vonulata (a rendező is feléjük fordul a legnagyobb empátiával). Egyúttal megérezhetünk valamit abból az alapvetően konspirációs beidegződésből, amely a munkásmozgalmi életforma személyes hagyományaként Kádárt is, Aczélt is élete végéig jellemezte, és amely a családot-magánéletet éppoly szigorúan, védelmezően kizárta az ügyekből, ahogyan a politikai porondon sem engedte a titkok megosztását. (A történelem fintora, hogy ez a konspiráció leginkább azokkal szemben vált szükségessé, akiktől ezt a magatartásformát örökölték: a szovjet bolsevikokkal szembeni taktikázások rendkívüli óvatosságot kívántak.) És ezzel már a vád- és védőbeszédek kellős közepén vagyunk: egy megszállt országban a lehető legtöbbet kivívó államférfiakról beszélünk, vagy az akasztások árán berendezkedő vazallusokról? Legalábbis így szoktuk föltenni a kérdést, s aztán csodálkozunk, hogy semmire sem jutunk vele. Révész Sándor Aczél-monográfiájának érdeme volt, hogy megpróbált e diskurzusainkat alapvetően uraló, de teljesen terméketlen kérdésfelvetésen túllépni. Varga Ágota is hangsúlyozta a vetítést követő kerekasztal-beszélgetésben: „Célunk, hogy párbeszéd induljon el”. Csakhogy mára mindennemű diskurzusra teljesen alkalmatlanná aláztuk magunkat. Aczélról szólva a baloldal jeles képviselői pontosan tudják, mennyire volt baloldali a létező szocializmus, vitahelyzetben mégis újra meg újra beszorítják magukat egy furcsa védekező-mentegető pozícióba, amihez nagyban hozzájárul a jobboldali vitapartnerek többnyire kinyilatkoztató és leegyszerűsítő álláspontja. Heller nemhiába beszélt a kerekasztal mellett is szinte bosszantó makacssággal, még Schmidt Máriánál is nagyobb indulattal az akasztottakról, a kádári konszolidáció véres áráról, mindig a „ha senki sem vétkes, akkor tulajdonképp mindenki az” hamis megnyugvásához vagy a „fel kéne akasztani az akasztatókat” sötétségéig jutunk. Érthetetlen, miért mondja oly diszkréten Agárdi, hogy a fiatal Aczélt a soraiban tudó MKP „a centralizálás irányába ment”, mikor a sztálini pártmodell teljes torzultsága kezdettől nyilvánvaló volt. És miért hangsúlyozza Standeisky Éva, hogy az aczéli, fehér asztalos, kulisszák mögötti korrumpáláshoz játszótársak is kellettek. Hiszen ha tetszetős is az értelmiség felelősségének feszegetése, a döntő, összehasonlíthatatlanul súlyosabb mozzanatot Révész a könyvében találóan így jellemezte: „Aczél emberközelbe hozta azt, ami nem volt emberközeli. (…) Ez az aczéli személyesség etikai tehertétele”. Aczél kéziratgyűjtő szenvedélye. Heller szigorúan így minősítette a vezető művészektől kért és kapott betűk zsákmányéhségét: parvenüség. És hiába igyekeztek többen ezt finomítani a kerekasztalnál, bizony, ez nagyon pontos meghatározás. A közepes tehetségű műkedvelő ösztöne, szinte hiedelme, amely a szöveg birtoklásától az áhított művészet és műveltség átsugárzását reméli, keveredett itt a hűbéri viszony írásos kifejeződésével, amely viszont egy politikus átlagosnál nagyobb tehetségét dicséri. De ebben az esetben is érdekesebb e pszichózisos politikai trükknél a kortársak és az utódok viselkedése. Popper a rendszerváltás után közvetlenül azt javasolta Aczélnak, hogy fakszimilében adja ki a hozzá törleszkedők tanúsítványait. Aczél elhárította – ennél azért jobb ízlése volt. Aczél Anna is beszámolt róla, hogy bizonyos időkben Csurka-levelek meglétéről faggatták, hátha diszkreditálni lehet vele a hordószónokot. Csakhogy a közelmúlt dokumentumait a politikai birkózás doppingszereként használni, ha nem szokatlan is, viszolyogtató, és: e közelmúlttal való elszámolásnak csupán a látszatát kelti. Ami rosszabb, mint ha semmi sem történne. Mi értelme volna egy telefonkönyvszerű lajstromnak, amely azonos betűfokozattal közölné a külföldi megmártózásokba kiengedettek hízelkedő aláírásait, meg a valamely nemes ügyet kijáró megszállottak dedikációit? Igen, „mind betegei vagyunk a csábításnak”, mondja Heller, de éppen nem a felelősségek nivellálására szólít föl ezzel, hanem a személyre szóló számvetések kiindulópontját jelöli meg. Ahogy a diagnózishoz először is mindannyian elővesszük a lázmérőt. Ki előbb, ki később, ki soha nem látta be annak idején, hogy az Aczél-féle (kultúr)politikának meg vannak számlálva a napjai. Azt, hogy a rendszer reformálható, de megreformálhatatlan. Nem mintha bárki is remélte volna, hogy megéri e rendszer bukását („az oroszok innen soha nem mennek ki” stb.). Azzal élni, hogy vége van, holott soha nem lesz vége – ez a hetvenes-nyolcvanas évek tragikomikus tapasztalata, amelynek egyébként a magyar groteszk művészet remekműveit köszönhetjük. Ez is milyen szép paradoxon. Szép, szép, de azért az Aczél-disputa után mégiscsak kívánatos megmártózni újra Csalog portréjában. Legkedvesebb Csalog-kötetemben (A tengert akartam látni) a rendszerhű – de talán pontosabb úgy fogalmazni: a bizalomért, a hit megszerzéséért és megőrzéséért mindent becsülettel elkövető – munkásember teljesen váratlanul (?) így fordítja a monológját: „… sokszor nem is tudom megmagyarázni, hogy mitől van, csak egyszerűen kész vagyok. És egyszer csak azt érzem, hogy hát nem, hát még élni se jó, nem is akarok élni!”. A beszélgetést itt kéne kezdeni.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2009/07 52-53. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9802 |
