Géczi Zoltán
Hollywood felépítette, majd porig rombolta a vagyon mítoszát. A pénzügyi szupremáciatudatot elsodorta a világválság.
Az amerikai néplélek professzora, Kurt Vonnegut lesújtó következtetést tett közzé egyik könyvében (Áldja meg az isten, Mr. Rosewater avagy gyöngyöt a disznók elé) a gazdasági elit eredettörténetére vonatkozóan. Eszerint az Egyesült Államok alapító atyái abban a biztos tudatban veselkedtek neki a nemzetépítés nagy kihívásának és a kollektív játékszabályok megszövegezésének, hogy az ország oly hatalmas és gazdag, valamint olyannyira túlteng benne a prosperitást garantáló vállalkozókedv, hogy nincs az a megátalkodott tolvaj, aki komoly károkat okozhatna. Egyesek azonban rájöttek, hogy Amerika voltaképpen a véges lehetőségek hazája, miként a fellelhető anyagi javak sem korlátlanok, ráadásul a gaztetteket szankcionáló törvények nem terjednek ki a csalárdság valamennyi formájára. Eszerint az alapító atyák szent naivitása tette lehetővé, hogy „egy szűk csoport megszerezze az ellenőrzést minden fölött, amit Amerikában egyáltalán érdemes volt ellenőrizni”, majd elhódítsák a közösség tiszteletét is, amely további gazdasági lehetőségekkel ruházta fel őket. * Megszámlálhatatlan mozifilm zengedezi a vagyonszerzés és a gazdagság dicsőségét, de már Hollywood hőskorában is akadtak olyan alkotók, akik kevésbé látták egészségesnek az amerikai polgár és az anyagi bőség viszonyát. Erich von Stroheim legendás filmjében, a sajnálatos módon csakis megcsonkolt formában hozzáférhető Gyilkos aranyban (1924; a 42 tekercsből 32 veszett el, és bár komoly erőfeszítések történtek a hiányzó anyag felkutatására, mind sikertelenül zárultak) a busás lottónyeremény romba dönti a házaspár életét: a feleség az aranydollárok megszállottjává válik, a férj koldusbotra jut, a barátok halálos ellenségekké lesznek. Orson Welles korszakos remekműve, Az aranypolgár (1941) sem éppen romantikus hangvételben regél a vagyonról és a hatalomról, s nagy merészségről téve tanúbizonyságot, hevesen támadja a kivételes képességű üzletember közismert legendáját. Midőn az újságíró ájult tisztelettel jegyzi meg Charles Foster Kane-ről, hogy „eszelősen nagy pénzeket csinált”, a koros bankár a következőképpen profanizál. „Nincs abban semmi trükk, hogy is kell nagy pénzeket csinálni. Csak annyi kell hozzá, hogy valaki nagy pénzeket akarjon csinálni.” Ám vagyona nem teheti őt boldoggá: régi társai elhagyják, asszonyai elhidegülnek tőle, kétségbeejtő magányát a birtoklás mámora sem orvosolja, békét még halálos ágyán sem lelhet. Az emberek mind irigylik és félik a különc sajtómágnást, ő azonban elpazaroltnak érzi az életét: „Tudja, Mr. Bernstein, ha nem lettem volna annyira gazdag, talán nagy ember válhatott volna belőlem”. Kane mindhiába lamentál – gazdag volt, dúsgazdag. Paul Thomas Anderson 2007-es remeke, a Vérző olaj tágabb kontextusban az amerikai kapitalizmust felvirágoztató archetípus kivételes esztétikai értékeket hordozó átértelmezése. A 20. század elején, az olajvállalkozások hőskorában játszódó cselekmény főszereplője, Daniel Plainview (Daniel-Day Lewis) Kurt Vonnegut tézisének élő megtestesülése: erkölcsileg gyenge, képességei átlagosak, ellenben bírvágya fékezhetetlen, gátlástalansága mérhetetlen, és éles szeme van a kínálkozó lehetőségekre. Aranyásóként kezdi, a lángoló napkorong alatt gürcöl a lucky strike reményében; később alakoskodik, hazudik és megtéveszt, hogy olcsón vehessen földet és mennél drágábban adhassa a kőolajat; legvégül üzleti partner sírját csákányozza, csalárdul kisemmizett vetélytársát pedig tekebábuval veri agyon delíriumos dührohamában. Charles Kane és Daniel Plainview azonban taszító monomániájuk és égbekiáltó bűneik ellenére is emberi figurák: az aranypolgár nyughatatlanul keresi a friss kihívásokat, életútját voltaképpen egy gyermekkori trauma viszi vakvágányra; a felkapaszkodott olajvállalkozó személyiségét a nélkülözéstől és a kiszolgáltatottságtól való rettegés torzítja el (Daniel-Day Lewis arca mindvégig verítékében fürdik, keze ökölbe szorítva, szemöldöke összevonva), magának a sorsnak akar törleszteni a korábban elszenvedett megaláztatásokért és veszteségekért. * Ezerdolláros nyakkendő, ötezer dolláros zuhanyzófüggöny, kétszázezer dolláros születésnapi buli egy magánszigeten, húszmilliós manhattani ház, ötvenmilliós magánrepülő a cég költségén; másik oldalról nézve meghamisított jelentések, tőrbecsalt kisbefektetők, átláthatatlan trükkökkel felpumpált árfolyamok, bennfentes kereskedelem, köddé vált nyugdíjalapok. Az Enron-botrány, a sub-prime hitelek mindent elsöprő lavinája, a gazdasági világválság után kevés társadalmi rétegnek van rosszabb public image-e, mint az amerikai pénzembereknek. A ’80-as években befutott, értékmentes és végtelenül technokrata bizniszmen-generáció karakterét számos rendező kísérelte meg a filmművészet eszközeivel rekonstruálni: a Tőzsdecápák (1987), A cég (1993), az Amerikai psycho (2000), a Brókerarcok (2000) a fürge észjárású, magasan iskolázott, elit körökben mozgó, a rendszer valamennyi diszfunkcióját kifogástalanul ismerő, azokat gátlások nélkül kihasználó csúcssvindlerek filmjei. A főszerepekben megannyi kifogástalan megjelenésű fickó (Michael Douglas, Charlie Sheen, Tom Cruise, Christian Bale), akik egy erőtől duzzadó Lamborghini egészséges utazósebességével hasítanak az élet sztrádáján, amelynek útburkolati jeleit a legtisztább kolumbiai kokszból csíkozták fel. Oliver Stone alkotói szándékát meghazudtoló módon tette generációs ikonná Gordon Gekko figuráját, aki egy örökkön éhes cápa ragadozóösztöne által hajtva, a biztos ölés tudatában csap le a kiszemelt prédára, és könyörtelen céltudatossággal aknázza ki a globális pénzpiacban rejlő lehetőségeket. A 20. századi amerikai történelem kulcsfigurái és kulcseseményei iránt lázas érdeklődést tanúsító rendező nem festett túlzottan hízelgő képet a Wall Street hatalmasságairól, az általa írt generációs konfliktus pedig legalábbis állásfoglalással ér fel, ezen motívum más filmekbe is átöröklődött (Brókerarcok, A leghosszabb nap). A régivágású, tipikus amerikai családfő, bár soha nem csinált nagy pénzeket, értéket teremtett, a törvényeket tiszteletben tartva járult hozzá a közösség prosperitásához; iskolázott, céltudatos sarjaik a felhalmozott anyagi javak villámgyors és radikális mértékű újrafelosztása mellett köteleződtek el, ami nem feltétlen tekinthető fair életstratégiának. Értéktelen szemetet dumálnak rá a megbolondított kisbefektetőkre, működő cégeket tesznek tönkre pár százalékos profitért, miközben úton-útfélen kérkednek vagyonukkal, és új társadalmi elitként ünnepeltetik magukat. Eme pénzügyi alapokon burjánzó szupremáciatudat legbrutálisabb kritikáját Bret Easton Ellis, az 1980-as évek kíméletlen éleslátással rendelkező szakértője regélte el minimalista irodalmi eszközökkel groteszk mesterművében, amelynek filmváltozatát 2000-ben mutatták be. Az Amerikai psycho több szempontból is ironikus mozi, de a tréfát nem ismeri: a fiatal brókergenerációt teljesen elidegenedett, érzéketlen, hiperagresszív biznisz-zombik együtteseként mutatja be. Kényszeres étterem-fetisizmusuk szimbolikus jelentőségű – mohóságukban az egész világot fel akarják falni. Tekintélyük tengernyi, méltóságuk szemernyi sincs; ha valaki veszélyezteti kiváltságos pozíciójukat (szebb a névjegykártyája, jobb a nyakkendője, asztala van a város legfelkapottabb vendéglőjében) vagy megzavarja játszmáikat (megkaparintja a Fisher-számla kezelését, felbukkan a tőzsdefelügyelet képviselője, vagy a nyomozóhatóság), sértett pszichopataként torolják meg a vélelmezett sérelmet. Az új arisztokrácia gőgben és arroganciában felülmúlja az old money képviselőit, ám velük szemben semmiféle értéket nem termel, a szorgalmas értékteremtőket pedig mélyen lenézik, és a legjobb esetben is atavisztikus csodabogaraknak tartják. Frank Slaughtery (Barry Pepper), A leghosszabb nap (2002) brókere a film egyik jelenetében keményen konfrontálja gimnáziumi tanárként dolgozó gyerekkori barátját; tárgyilagos hangvételű, bizonyítékokban sem szűkölködő monológjában „62 százalékos” férfinak, pénztelen lúzernek nevezi őt. Jacob (Philip Seymour Hoffman) lagymatagon tiltakozna, de a felismerés torkára forrasztja a szót: Frank ugyanis nem vitázik, hanem kijelentést tesz, s bár logikája korántsem kifinomult, érvelése kétségkívül szilárd. Filmbéli atyafiságának egyik díszpéldánya, a Ferrari-kulccsal büszkélkedő Jim Young (Ben Affleck) a Brókerarcok egyik jelenetében egy kurta, ám ugyancsak hatékony motivációs tréningen hasonló arroganciával oszlatja el a fiatal brókerjelöltek esetleges kétségeit: „Aki azt mondja, a pénz minden gonosz eredője, annak egy kurva fillére nincs. Azt mondják, hogy a pénz nem boldogít? Akkor vessetek egy pillantást a fülig érő vigyoromra.” * A fenti mozik esetében a végefőcím előtt bilincsbe verve viszi el a tőzsdefelügyelet a Wall Street virtuóz hősét. Az ígéretek császára, mint utóbb kiderül, mezítelen: a Maserati, a belvárosi luxuslakás, a drága nyakkendő és a magabiztos duma nem teremti meg a felelőtlenségre és törvényszegésre csábító szirénének fedezetét. Legvégül diadalmaskodik a morál: Gordon Gekko börtönbe kerül, Mitch McDeere lebuktatja a Céget, Seth Davis alkut köt a szövetségiekkel, Patrick Bateman pedig belefúl saját őrületébe. Akadnak azonban olyan protestmozik, amelyek nyilvánvaló erkölcsi tanulságok szolgáltatása helyett vadul rontanak neki az establishmentnek. Tom Tykwer friss filmje, a valós események által inspirált (az IBBC, mint cégnév a létező BCCI pénzintézményre utal) A bűn árfolyama (The International, 2009) a nemzetközi bankszakma csúcsvezetőit per definitionem felkötendő bűnözőkként mutatja be, akik a nácikat felülmúló gátlástalansággal törnek világuralmi pozícióra. Fegyverekkel kereskednek (a vevő lehet terrorszervezet, felszabadítási hadsereg, bárki; az is könnyen belefér az üzletmenetbe, hogy ugyanazt a rakétarendszert párhuzamosan szállítják Izraelnek, Iránnak és Szíriának), helyi konfliktusokat finanszíroznak, hogy befolyást szerezzenek a kormányokban, s láthatatlan kézként igazgathassák a nemzetközi nagypolitikát a még busásabb profit reményében. Umberto Calvini, a miniszterelnöki ambíciókat dédelgető bankár – utóbb maga is a rendszer áldozata – még csak le sem tagadja tényleges céljaikat, mikor az Interpol embere felteszi a kritikus kérdést: „Amint azt láthatják, a háború valódi értéke, az igazi értéke az adósságállomány, amelyet teremt. Ha te kezeled az adósságállományt, nálad van az irányítás. Dühítőnek tartják, ugye? De ez a bankrendszer veleje, hogy mindenkit, legyünk akár egyének vagy nemzetek, a hitel rabszolgájává tegyen.” Különös irónia, hogy a végkövetkeztetését tekintve derülátónak korántsem nevezhető, nihilista hangételű filmet pont az amerikai bankválság csúcsán mutatták be a mozik, amikor egyébként is történelmi mélypontra zuhant a bankárok erkölcsi árfolyama. A fogyasztói társadalomból gyilkos gúnyt űző Harcosok klubja (1999) a yuppie-generációt is megszólítja néhány magvas gondolat erejéig. David Fincher mozijától mi sem áll távolabb, mint a laissez-faire attitűd: átlényegült hősei mélyen megvetik az anyagiakért és befolyásért hajtó üzletembereket, tudván, hogy sokkalta fontosabb és veszedelmesebb missziót szánt nekik a sors. Totálisan elutasítják a vagyont és a pozíciót, magasról tesznek a corporate policy-ra, a birtokviszony megléte vagy hiánya számukra semmiféle társadalmi státuszt nem feltételez. Az anarchista filmek eme gyöngyszemének főhőse, a névtelen narrátor (Edward Norton) fokozatosan lerombolja saját menedzser-életét, majd destruktivitását kiterjesztve a teljes nyugati civilizáció elpusztítására tör. Pazar véletlen, hogy A leghosszabb nap egyik kulcsjelenetében ugyanő mondja tükörbe Monty nagymonológját, amely irodalmi minőségében némiképpen talán elmarad Kurt Vonnegut szépprózájától, ám mindennél ékesebben kifejezi az átlagos amerikai polgár undorral vegyülő bosszúvágyát: „Basszák meg a Wall Street brókerei, az univerzum önjelölt urai! Gordon Gekkót majmoló szarháziak, új és újabb módokat kieszelve, hogy lopják meg a keményen dolgozókat. Küldjétek az Enron-féle seggfejeket börtönbe egy életre!” * Az élet ez alkalommal visszaigazolta a művészetet. A 65 milliárd dollárt eltüntető Bernard Madoffot, a világtörténelem legnagyobb pénzügyi csalóját a bíróság 19 vádpontban találta bűnösnek, melynek hozadékaként a koros tőzsdeguru gyakorlatilag életfogytig tartó, 24 éves börtönbüntetésre ítéltetett (földi pályafutásának záró szakasza ugyancsak vigasztalannak ígérkezik: mivelhogy saját fiai jelentették fel, így látogatókban sem reménykedhet). A másfél milliárd eurós hiányt felhalmozó Thierry de la Villehuchet öngyilkos lett, az Arthur Andersen precedensértékű bukása magával rántotta a teljes menedzsmentet, az amerikai tőzsdefelügyelet gyakorta szemet hunyó munkásai ellen pedig jelenleg is perek sokasága zajlik. Így hervad le az a bizonyos fülig érő vigyor: a szövetségi börtönökben nem fognak felszolgálni előételnek tintahalas raviolit citromlevesben, és a Valentino öltönyök, illetve az Oliver Peoples szemüvegek viselésére is ritkán adódik lehetőség.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2009/07 11-13. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9801 |
