Tüske Zsuzsanna
Siófoki pomponlányok fáradt rózsaszínben – elkészült az amerikai mintára szabott első hazai tinifilm.
A Fej vagy írás operatőre, N. Forgács Gábor és a Viva TV műsorvezetője, Steiner Kristóf rendező-forgatókönyvíró párosként ránézésre bátornak tűnő vállalkozásba fogtak, amikor úgy döntöttek, vászonra álmodják az első hamisítatlan magyar tinifilmet, amelyet kizárólag amerikai műfaji minták alapján kívántak felépíteni. Az Álom.net papírforma szerint minden szemérmesség nélkül tiszteleg olyan filmes könnyűipari cikkek előtt, mint a Doktor Szöszi, a Wild Child, illetve a pompon-tematika révén leginkább a Hajrá csajok!, a végeredmény azonban csupán újabb bizonyíték arra, hogy a hozzáértés hézagait – ez esetben pontosabb lenne tátongó űrről beszélni – nem lehet rajongói lelkesedéssel betömni.
Az alaptörténetből és a karakterformálásra tett kísérletből természetesen kiderül, hogy az alkotók láttak már valódi tinifilmet, így válhat főhőssé a gimi dögös pomponlányainak csapatkapitánya, akinek gondtalan egyszerűségben élt élete hirtelen drámai fordulatot vesz: egy névtelen email tönkreteszi jóhírét és a bárgyú aranyifjak siófoki kánaánjából, a Sportgimnáziumból az eminens vesztesek szürke magániskolájába száműzik. A puffadt ajkak hamar sírásra is görbülnek, miután gazdájukat az önérzetes lúzerbanda azonnal kiközösíti, így a szőke ciklonnak kemény munkájába kerül elfogadtatnia, megszerettnie magát új társaival. Viszontagságos útját többek között olyan kihívások kísérik, mint a titokzatos chatelő beazonosítása, az új iskola cheerleader-csapatának megalapítása, valamint egy románc a bájos szomszédsráccal – vagyis minden együtt van a jól ismert végső üdvözülésbe vezető úthoz.
A történet-elemek tehát valóban megtévesztő hasonlóságot mutatnak egy hagyományos műfaji minták szerint működő alkotással, a problémák azonban az összetételnél és az ábrázolásnál kezdődnek. Az alkotók maguk állították, hogy mindaz, amit a vásznon látunk, a lerágott klisék paródiája is egyben. Ezt a filmbéli dialógusokkal, vagy éppen monológokkal sem győzik eléggé hangsúlyozni, ezt mutatják a mafla főhősnő önostorozó megjegyzései, a műfajt illető önironikus kiszólások és egy végtelenül kínos, kizárólag magyar vígjátékok filmcímeiből összetákolt hetyke lánycsevely. Valószínűleg az a téveszme vezérelhette a készítőket, hogy néhány kikacsintás a nézőre – amellett, hogy némi iróniával dobja fel az anyagot – elfedi, hogy az álom a fejükre nőtt, és képtelenek megbirkózni a feladattal.
A film másik gyenge pontja a szereplőválasztásban, illetve általában a dialógusokban rejlik: ez esetben a két probléma súlyos összefüggésben jelenik meg, mivel az amerikai limonádéfrázisokat is alulmúló párbeszédek, szófordulatok áradatában még a játszani (vagy egyáltalán beszélni) tudó hivatásos színészek is csúfosan bedarálódnak.
Az Álom.net képi megjelenítés, illetve látványvilág szempontjából is tökéletes kudarcként könyvelhető el, hiszen a film elvileg kísérlet lenne az amerikai elődök, azok közül is elsősorban a cheerleader-filmek megidézésére, ezeknek azonban, ahogy a musical esetében a dalbetétek, alapvető elemét képezik maguk a pomponszámok, amiket változatos, de mindenképp dinamikus koreográfia jellemez. Kifejezetten látványorientált zsánerről van szó, amelyben a megszokott történetelemek – mint a tiniintrikák vagy a bimbózó szerelem – mellett a táncjelenetek is kulcsszerepet kapnak – és nem csupán a vizuális élmény, de a dramaturgia szempontjából is, mivel gyakorta a konfliktusokhoz kapcsolódó téteket hordozzák. Ugyanez az állítás a filmekben bemutatott sportmérkőzésekre is érvényes: a táncszámok és a meccsek látványa egyaránt fontos a közönség számára, mivel mindkettő látványizgalmakkal szolgál. Magyar olvasatban azonban inkább az alapelemek hiányáról beszélhetünk, ugyanis a film második felétől láthatunk néhány tessék-lássék módon előadott, halvány táncjelenetet, azonban a nagy kunsztok kiszorulnak a képmezőből, a győzelemről szinte csak hallomásból értesülünk: a film nem csupán toleranciaküszöbünket, de képzelőerőnket is komoly próbatétel elé állítja, ami egy látványcentrikus műfaj esetén valódi öngyilkos húzásnak minősül. A tökéletesen szerethetetlen figurák, az idegőrlő gügyögések és a halva született konfliktusok tükrében bátran állítható, hogy N. Forgács Gábor fáradtrózsaszín opusza kizárólag elrettentő példaként szolgálhat azon honi alkotók számára, akik a műfaji filmek Eldorádójába kívánkoznak.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2009/06 54. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9797 |
