Ádám Péter
Belmondo a Kifulladásig főszerepével azonnal az új hullám arca lett, az addig uralkodó „francia minőség”, a megfontolt, rendíthetetlen, felnőtt Gabin-hősök vagy a Gérard Philipe játszotta sármos lovagok helyébe egy léhább, lezserebb, köznapibb figurát állított.
A párizsi Színművészeti Főiskola, vagyis a Conservatoire, ha nem is az egyetlen, de mindenképp az egyik legbiztosabb út a színészi érvényesüléshez. A francia főváros IX. kerületében található intézményt az ötvenes években még igen szoros szálak fűzik a klasszikus színházi hagyományhoz. Nehéz felvételi, az iskola elvégzése után még nehezebb versenyvizsga – ezen a szűrőn átjutni legalább annyira tehetség, mint szerencse dolga.
A tanévzáró versenyvizsgákat a Luxembourg-kert melletti Odéonban rendezték (ez volt akkortájt a nagy tekintélyű Comédie-Française kamaraszínháza). A nyilvános versenyvizsga jelentős eseménye a színházi évad végének. Kivonul rá a sajtó, ott vannak a diáktársak meghívottai, a szülők, rokonok és barátok, ott vannak a színházrajongók, és új tehetségek felfedezésének reményében ott van az egész színházi szakma. Ilyenkor, ahogyan mondani szokás, még a csilláron is lógnak, az ajtókat tárva-nyitva hagyják, hogy a folyosóról is látni lehessen valamit.
A huszonhét végzős sorában, akik 1956. júliusában kiérdemelték, hogy a tanévzáró vizsgaelőadáson részt vegyenek, ott izgul a huszonhárom éves Jean-Paul Belmondo is. Ő a bulvárszerző Georges Feydeau egyik jelenetét választotta a megméretésre (az egyfelvonásos, amiből bemutatott egy rövid részletet, örökzöld darabja a francia kabaré repertoárjának). Nagy nevetés, hatalmas taps; a zsűri tizenhét tagja rezzenéstelen arccal néz maga elé. Majd az elképesztő eredményhirdetés: Jean-Paul Belmondo csak a „közönség vigaszdíját” kapja. Az volt szokás, hogy eredményhirdetés után a kitüntetett növendék újra kijött meghajolni. De hiába hangzik el a neve, Belmondo sértődötten bújik a függöny mögé. Mígnem három diáktársa megelégeli a dolgot, és a fiatalembert vállára emelve diadalmenetben kihozza a színpadra. A zsűri fel van háborodva, amiért megkérdőjelezik döntését, feláll, hogy elhagyja a termet, Belmondo pedig ökölbe szorított kezét könyökben meghajlítva dühösen „beint” a zsűri tagjainak…
Az a bizonyos mozdulat, persze, amellyel melegebb éghajlatra küldte a versenyvizsga zsűrijét, jelképesen is értendő. Ezzel a fiatal Belmondo – ha dacból, sértődöttségből is – nemet mondott a Comédie-Française egész megcsontosodott kánonjára, az egész neoklasszikus színházi hagyományra. De hát a főiskolai évek amúgy sem voltak túl biztatóak: tanárai – egyetlen kivétellel – nem ismerték fel tehetségét. Nagy szerepekről ábrándozott, de csak inas lehetett. Veretes tragédiákban szeretett volna játszani, de csak bohózatra tartották alkalmasnak. Pierre Dux, ha igaz, nem átallotta azt mondani neki, hogyha ezzel a fizimiskával átölel egy nőt a színpadon, a közönség gurulni fog a nevetéstől. A Conservatoire tanárai, mi tagadás, értetlenül álltak a Belmondo-jelenség előtt. Ezt az ő eredendően hiteles, minden konvenciót ösztönösen megkérdőjelező játékstílusát annak idején egyetlen tanár vette csak észre, Henri Rollan: „Olyan érzésem van – mondta neki egy alkalommal –, mintha tangóharmonika-dallamot adnál elő, de Stradivarin…”
Szó, ami szó, a csalódásokat illetően Belmondónak volt ideje megedződni. Nem a főiskolai fiaskó volt az első az életében. Amikor hat évvel korábban, az akkor tizenhét esztendős Jean-Paul közli szüleivel, hogy a színészi hivatást választja, jó kapcsolatokkal rendelkező apja azonnal elküldi fiát André Brunot-hoz, a Comédie-Française egyik elismert színészéhez, aki hajlandó volt őt meghallgatni. Az illető csak annyit kért, hogy a fiatalember előzőleg tanuljon meg valami kis szöveget. Belmondo La Fontaine-verset választ, azt kezdi deklamálni színfalhasogató pátosszal és széles taglejtésekkel, de Brunot rögtön félbeszakítja. Az akkor már jó hetvenéves Brunot, aki egyébként kedves, jóindulatú, nyitott ember hírében állt, úgy látja – barátság ide vagy oda –, nincs mit tenni. A fiatalember leghalványabb jelét sem mutatja a színészi tehetségnek…
Még szerencse, hogy a szülők nem tulajdonítanak túl nagy jelentőséget a leverő szakvéleménynek. Lehet, hogy – maguk is művészek lévén (a színész apja, Paul Belmondo sikeres szobrász, anyja festőnek készült) – tisztában voltak a művészi pálya kiszámíthatatlanságával? És azzal is, hogy sokszor egyáltalán nem könnyű észrevenni a tehetséget? Tény, hogy minden segítséget megadnak fiuknak, akinek több próbálkozás után, nagy nehezen, mégis sikerült bejutnia a rangos Színművészeti Főiskolára. A fiatalembernek nyilván sokat jelentett a szülői háttér, a nagypolgári jólét, az anyagi biztonság, a feltétel nélküli szülői bizalom: és itt nemcsak Jean-Paul Belmondo kimeríthetetlen életkedvéről, nemcsak a belőle áradó derűről és fékezhetetlen játékosságról van szó; neki még a lázadásaiban, a provokációiban, sőt, a dublőr nélkül kivitelezett akrobatamutatványaiban is mindig ott van az elkényeztetett polgárcsemete sebezhetetlenség-érzése és elnyűhetetlen biztonságérzete.
A sok kudarcot azonban nem lehetett könnyű feldolgozni. Innen az állandó önigazolás, a bizonyítási kényszer: „Mindig is szerettem volna bosszút állni – mondja egyik vallomásában. – Be akartam bizonyítani, hogy a zsűrinek nem volt igaza, hogy a zsűri tévedett…” Erre volt is alkalma bőven. Jó fél évszázad alatt nyolcvannál is több filmben játszott (legelső epizódszerepét még 1957-ben kapta, utoljára – két szélütés és nyolcévnyi kényszerszünet után – tavaly állt a kamera elé Francis Huster Egy férfi meg a kutyája című remake-jében). Belmondo sohasem volt különösebben válogatós: fércmunkához, remekműhöz egyformán nevét adta. Dolgozott, már ami a rendezőket illeti, zseniális megszállottal és ügyes iparossal, nagy művésszel és igényes mesteremberrel. Olyanoknak állt kamerája elé, mint Jean-Luc Godard és Vittorio De Sica, François Truffaut és Claude Sautet, Marc Allegret és Jean Becker, Jean Pierre Melville és Henri Verneuil, Philippe de Broca és Georges Lautner… nem is lehet mindet felsorolni (még magyar is szerepel a névsorban: Radványi Géza).
Nyolcvanegynéhány film már önmagában sem csekélység (a kortársak közül Belmondót talán csak Gabin előzi meg jó fejhosszal a maga kilencvenöt címet tartalmazó filmográfiájával) – de nem is ez a rendkívüli, hanem az, hogy milyen villámgyorsan tette meg a harmad-negyedrangú mellékszereplőtől a sztárságig vezető utat. Két év, és már kapkodnak érte a rendezők: 1959-től az egyik legtöbbet foglalkoztatott színész, ettől fogva szinte megállás nélkül forgat, évente öt-hat, sőt hét filmet is – már amíg bírja szusszal, mert később, korosodva, egyre nagyobb szüksége volt kisebb-nagyobb szünetekre. Még ha igaz is, hogy az általa alakított figurák sokszor igen közel állnak egymáshoz (ebből a szempontból mindegy, hogy gengszter-e vagy zsaru), akkor is bámulatos, milyen virtuóz eleganciával kelti életre olykor – mint például A javíthatatlan (1975) címszereplőjeként – ugyanabban a filmben a legkülönfélébb figurákat, és lép át drámai szerepből vígjátékiba, szerzői művészfilm közegéből a kommersz szórakoztatáséba.
Belmondo 1959-ben túl van néhány nem különösebben jelentős színházi szerepen, és játszott már hat vagy hét játékfilmben, a nagy áttörés azonban várat magára. Godard ugyanebben az időben legfeljebb nagy álmaival és két felejthető kisfilmmel dicsekedhet. Belmondo huszonhat éves, Godard huszonkilenc. A Kifulladásig egyiknek is, másiknak is nagy lehetőség: Belmondónak az első főszerep, Godard-nak az első rendezés. Mindössze az bonyolítja a helyzetet, hogy Godard-nak csak homályos elképzelései vannak a történetről; még nem nagyon tudja, mit is akar csinálni, ráadásul nincs se forgatókönyv, se dialógus. Igaz, hogy Truffaut egy bűnügyi újsághír alapján írt egy pároldalas szinopszist, Godard azonban – bár egyelőre fogalma sincs, hogyan – szeretné teljesen áthangszerelni és egészen más irányban kibontani ezt az ajándékba kapott történetet. Egyvalamivel azonban első perctől fogva tisztában van: azzal, hogy nem befutott sztárra, hanem fiatal színészre, mégpedig Jean-Paul Belmondóra akarja bízni a férfi főszerepet.
Pedig Belmondóban sohase volt semmilyen intellektuális hajlam (a középiskolában még az érettségiig se tudott elvergődni), ő nem tartozott a Les Cahiers du Cinéma körül csoportosuló „ifjútörökök” táborába. Már csak azért sem, mert akkortájt (és még jó darab ideig) a színház vonzotta, ő színpadon szeretett volna karriert csinálni, a filmforgatást csak könnyű pénzkeresetnek tartotta. De volt benne valami ösztönös lázadás, és már puszta megjelenésénél, szabálytalan arcánál, szétlapított orránál fogva is élesen elütött a „francia minőség” klasszikus férfiideáljától. Akárhogyan is, a rendező keresve se találhatott volna Belmondónál alkalmasabb színészt a feladatra. Ő ugyanis nem arra törekedett, hogy színészi eszközökkel megteremtse a piti autótolvajt, hanem hogy önmaga legyen: így lesz a játéka szöges ellentéte Gérard Philipe-ének. Godard a hitelesség megszállottjaként nem is annyira a történetre, mint inkább Jean-Paul Belmondo személyiségére összpontosít: ezért van mindvégig olyan érzése az embernek, mintha dokumentumfilmet látna, nem pedig fikciót.
Ez a radikális hitelesség-igény a dialógusban is megfigyelhető. Jellemző, hogy míg Gérard Philipe mindig kellőképp árnyalt, gazdag szókincsű és nyelvtanilag kifogástalan franciasággal fejezte ki érzelmeit és gondolatait, a Jean-Paul Belmondo-féle új mozihős már képtelen az érzelmek és gondolatok árnyalt kifejezésére, ráadásul keveset is beszél, és amit mond, azt is fésületlen köznyelven mondja, ha ugyan nem argóban. Bár az argó – Marcel Carné Külvárosi szállodájától (1938) Jacques Becker El a kezekkel a szajrétól! (1954) vagy Jean-Pierre Melville Bob nagyban játszik (1956) című filmjéig – már jóval korábban megjelenik a mozivásznon, itt még erősen stilizált dialógusról van szó. Olyan dialógusról, amelynek irodalmi színvonaláról a legjobb forgatókönyvírók gondoskodnak. Godard viszont, hála Belmondo hamisítatlanul külvárosi akcentusának, a nyers és csiszolatlan köznyelvet emeli be a filmbe, ennek minden banalitásával, kliséjével, lapos szójátékával és ál-aforizmájával.
Ezt a nyelvi üdeséget nem is lehetne mással, mint állandó improvizálással megteremteni. Tulajdonképpen ez az igazi oka a forgatókönyv hiányának. Mert Godard a forgatásnak ezt a hagyományos elemét teljesen kikapcsolja a munkából. Mindez a színészi játékon is látszik. Godard csak nagy vonalakban vázolja fel a helyzeteket, takarékosan bánik az instrukciókkal, az üres kereteket a két főszereplőnek kell élettel, elevenséggel megtöltenie. A Kifulladásig Michel Poiccard-ja jórészt Belmondo rögtönzésein és karakterjegyein alapszik. Mindebben az az érdekes, hogy a filmben nyújtott színészi teljesítmény igen hamar eltávolodik Jean-Luc Godard alkotásától, és egy filmtől-rendezőtől független Belmondo-képnek veti meg az alapjait: itt jelennek meg először annak a később főleg szórakoztató sikerfilmekben kamatoztatott figurának a leglényegesebb alkotóelemei, amely ha nem is kizárólagosan, de a kilencvenes évek elejéig birtokolta a mozivásznat.
Ez a fiktív, csak mozivásznon létező személyiség a Kifulladásigban jelenik meg először; az a legfontosabb eleme, hogy bár „negatív” figura (autót lop, rendőrt öl, ismeretleneket foszt ki), furcsamód mégsem visszataszító, sőt, nagyon is rokonszenves. A néző az eredendő anarchizmust, az öntudatlan lázadást éppúgy csodálja benne, mint a szerelmes férfi esendőségét: bármennyire is jellemző rá a mindenhatóság-érzés (nemhiába veszi célba az autóban talált revolverrel a napot), mintha Patricia esetében cserben hagyná az önbizalma. Pedig rutinos nőcsábász (bár a Kifulladásigban, a későbbi szórakoztató filmektől eltérően, még jó negyedórát kell udvarolnia, amíg a lányt, végre, bekönyörgi maga mellé az ágyba), akinek fesztelenségét férfias szemérmesség ellensúlyozza. Műveltnek nem különösebben művelt, de van benne valamiféle franciás lezserség, megbocsátható nárcizmus és öniróniának is felfogható fásult cinizmus. Akárcsak egy sor későbbi filmben, itt is magányos gengszter, csak a jelenben élő „kétes egzisztencia”, aki, bár óráról órára kisebb a menekülés esélye, nem szorong, és nem ismeri a félelmet.
Az 1962-as esztendő döntő fordulat Belmondo filmes személyiségének nézőpontjából. A színész, aki ekkorra már közismert sztár, ebben az évben forgatja első tömegsikerre számító filmjét, a Philippe de Broca által rendezett Cartouche-t. Ez a főszerep élesen különbözik az addig játszottaktól: ekkor teremti meg a rokonszenves akcióhős rendkívül népszerű figuráját, amelyet az évek során még számtalan filmben fog variálni. A Cartouche Jean-Paul Belmondo első színes kalandfilmje, az első darabja annak a műfajnak, amelyet ő maga tömören így határozott meg: „Színtiszta akció, színtiszta látvány és semmi pszichológia.” Belmondo ezúttal nagylelkű útonálló és megrögzött nőcsábász, aki bámulatos könnyedséggel hajtja végre lélegzetelállító hőstetteit. Cartouche/Belmondo – hasonlóság ide vagy oda – a maga szélsőséges individualizmusával és anarchizmusával köszönőviszonyban sincs a Robin Hood- és Zorro-féle népi hősökkel. Bár kedvtelve fosztogatja az arisztokratákat, ő maga is ízig-vérig „arisztokratikus” jelenség. A Godard-filmből ismert hős a Cartouche-ban egyes személyiségjegyeket továbbvisz, másokat elhagy, és főleg új tulajdonságokkal gazdagodik: ilyen az életöröm meg a hedonizmus, amelynek túláradó jókedv a másik oldala. Az átváltozásnak, persze, az az ára, hogy a karikatúraszerűen elrajzolt figura lassan minden tragikus dimenzióját elveszíti.
A Cartouche azért is fontos Jean-Paul Belmondo pályáján, mert ez volt az első alkalom, hogy kaszkadőrként is bemutatkozott. Ettől fogva csak legritkább esetben vett igénybe hivatásos kaszkadőrt a különleges testi ügyességet és vakmerőséget kívánó helyzetekben. Ráadásul mindig élvezettel és nem kevés szakértelemmel vállalta a kaszkadőr munkáját, sőt, az is előfordult, mint például Henri Verneuil Félelem a város felett (1974) című filmjében, hogy még kevesellte is a nehézséget, és sokkal veszélyesebbre szabta át a feladatot (volt is vagy három komolyabb balesete, egyik épp az utóbbi forgatásán). Ferenczi Sándor nyomán Bálint Mihály teszi fel egyik tanulmányában a kérdést, hogy mi a magyarázata az életveszély szándékos keresésének. Ő ezt a szimbiotikus anya-gyerek viszonnyal magyarázza, illetve azzal, hogy a gyerek így próbál az anyától eltávolodni, „leszakadni”, önállósodni. Márpedig az életrajzokból egyértelműen kiderül: Jean-Paul Belmondónak csakugyan nagyon szoros érzelmi kapcsolata volt a szüleivel, és főleg az anyjával. Mindenesetre nem árt azon alaposabban elgondolkodni, hogy ha egy színész többnyire ellenállhatatlan nőcsábász a mozivásznon, miért van még arra is szüksége, hogy torokszorító veszélyhelyzetekben mutassa meg vagy élje ki férfiasságát…
A Cartouche azonban kivétel: Belmondónak viszonylag ritkák a jelmezes szerepei. Nem is csak azért, mert az általa megjelenített figura annyira mai, hogy nehezen tudjuk más korban elképzelni. Sokkal inkább arról van szó, hogy bármilyen szerepet játszik, Belmondo akkor is hangsúlyozottan önmaga: nyilván ezzel függ össze az is, hogy bár fiatal korában színházi karrierre készült, végül a forgatást választotta, ráadásul a mozin belül is olyan műfajt, mármint az igényes-igénytelen szórakoztatásét, amely lehetővé teszi, hogy az általa játszott szerepek ellenére is filmről filmre hangsúlyozottan önmaga maradhasson. Mindegy, hogy zsaru, titkos ügynök, alkoholista ügyvéd, sportedző, gengszter vagy sorkatona – Jean-Paul Belmondo soha nem tűnik el az általa játszott szerep mögött, mindig a szerep tűnik el őmögötte – és ugyanígy tűnnek el mögötte a film többi szereplői is, még ha többé-kevésbé ismert színészekről van is szó. Ráadásul a történetekben sohasem játszik alárendelt szerepet, ő hol vezér, hol magányos farkas, de mindig rendkívüli személyiség. Ezekben a filmekben egyetlen igazi hős van, csak egyvalaki áll a középpontban: maga Belmondo, ahogyan erre sokszor a film címe is utal (A profi, A fejvadász, A javíthatatlan, Az örökös, A kívülálló stb).
Az a figura, amelyet Belmondo a hatvanas évek elejétől honosított meg a mozivásznon, ritkán jelenik meg olyan „klasszikus tisztasággal”, mint Philippe de Broca A javíthatatlanjában (1975). Belmondo itt egyfajta felturbósított, modernizált Arsène Lupin; mintha ebben a filmben sikerült volna valamiféle szintézisbe hoznia a különböző filmi alakváltozatok tulajdonságait. Ennek a szintézisnek alighanem a nárcisztikus önimádat a központi eleme. A rendőrségre beidézett Belmondo, az ajtó mindkét szárnyát sarkig kitárva, úgy lép be felemelt karral az ügyfélszolgálatra, mint operettprimadonna a színpadra. A film káprázatos tűzijátéka a legkülönfélébb identitásoknak: Belmondo egyszerre nyomortelepen élő ügyeskedő és előkelő nagypolgár, aranyos csirkefogó és mindenre elszánt betörő, ellenállhatatlan nőcsábász és idős transzvesztita. A Belmondo-filmekben van kaland, és van komikum, itt lehet izgulni, és lehet nevetni – erotika azonban furcsamód nincs bennük. Akármilyen nagy nőcsábásznak adja is ki magát, a mozivászonról ismert Belmondo alapvetően aszexuális jelenség; nem véletlen, hogy jó néhány filmjében (Riói kaland, Ászok ásza, A kívülálló stb.) gyerekek a legjobb barátai, és hogy mindig olyan szégyenlősen visszafogott az ágyjeleneteket illetően.
A zsarufilmek külön csoportot alkotnak az életműben; ezekkel a filmek teljesen megújították a Maigret-féle rendőrnyomozó hagyományos alakját. Belmondótól ugyanis idegen a bűnözővel együttérző, megérteni akaró, passzívan szemlélődő zsaru figurája. A Belmondo-féle nyomozót más fából faragták, ő olyan zsaru, aki az életben bűnözőként is nagyon jól megállná a helyét. És aki egy cseppet sem szívbajos: az öklét ugyanolyan jól használja, mint a revolverét. Ráadásul mindig bizalmatlan a bürokratikus hierarchiával szemben, és szereti a hivatalos utat megkerülve maga elintézni a dolgokat: nagy bunyós (nemegyszer korrupt rendőrtársaival is szembe kerül), és kíméletlen bűnüldöző, aki tud a bűnözők fejével is gondolkodni, és aki marginális helyzeténél fogva sokszor már nem is tudja, hogy hova tartozik, melyik világba, a tisztességes emberek közösségéhez-e vagy a bűnözőkéhez (A magányos zsaru, A kívülálló, A fejvadász, Félelem a város felett, Zsaru vagy csirkefogó?)
Van még egy fontos dimenziója a figurának: az, hogy hangsúlyozottan francia. Bár távol áll tőle minden intellektualizmus, azt azért nem lehet mondani, hogy nincs kultúrája. Például fontos neki a francia nyelv, amelynek argó változatát ugyanolyan jól beszéli, mint a körmönfontan csiszolt irodalmi nyelvet (egyik-másik filmjében, ilyen például a Kifulladásig vagy Az örökös, még partnerének hibás nyelvhasználatát is kijavítja). Azt is tudja, hogy a magát valamire tartó ember nem ugyanazzal a villával szúrja fel a csigát, mint amelyikkel az osztrigát. Ahogy a nagykönyvben meg van írva, vékonyra vágott és megvajazott kenyérszeletekkel eszi a lágy tojást, és reggelizésnél a croissantját mindig belemártogatja a kávéjába (fúj!). Az Idegen a házban egyik jelenetében (alkoholista ex-ügyvédként) magvas kiselőadást tart a francia borvidékekről, de a francia konyha rejtelmeiben is ugyanilyen otthonos, néha emleget is különleges ételeket, mint például a thermidor módra elkészített homárt (Az arany bűvöletében). Belmondót ezen a téren is kettősség jellemzi: rafinált módon keveri a népi és elitista értékeket.
Utoljára, nyolc év szünet után, 2009 januárjában jelent meg a mozivásznon Francis Huster A férfi meg a kutyája című filmjében. Egy idős katonatisztet volt élettársa kutyájával együtt kitesz az utcára. A hetvenhat esztendős Jean-Paul Belmondo – bár fél arcára megbénult, és a mozgása is nehézkes – katonásan végrehajtotta a feladatot. A nézőt azonban a film láttán furcsa érzés keríti hatalmába. Valahogy bizalmatlan, nem hisz a szemének. Olyan érzése van, mintha nem a valóságot látná. Mintha Belmondo esetében ez a kiszolgáltatott öregség is csak szerep, levehető maszk, jelmez volna. Mintha ez a roskatag öregember is csak egyike volna a mozivászonról jól ismert figura számtalan alakváltozatának. Mert a valóságos, az igazi Jean-Paul Belmondo változatlanul az örökifjú mozi-hős, akin nem fog a múló idő, az ellenállhatatlan nőcsábász a maga feledhetetlenül sármos mosolyával.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2009/06 38-40. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9791 |
