Bori Erzsébet
A cigányság egyre sötétebb sorsáról évtizedek óta nem vettünk tudomást, míg végül elszabadult a gyűlölet mindkét oldalon. Van-e még esélyük dokumentumfilmeknek az előítéletekkel szemben?
„Ezek nem emberek.” (sajtógyűjtés) „De, emberek. Olyanok, mint mi. Ez a probléma.”
Mit lehet itt még mondani? Hogyan lehet „értőn elemezni” az utóbbi néhány év cigány témájú dokumentumfilmjeit, azt látva, hogyan vesznek a semmibe a roma integráció lassú, óvatos kis lépései, ha egy véres bűntett nyomán feltörnek az indulatok. Amikor azzal szembesülünk, hogy Olaszliszka és a Cosma-gyilkosság után a néma döbbenet vagy a hangos közfelháborodás egyaránt érthető és jogos reakcióját már-már a polgárháborús feszültségig korbácsolják a politika és a sajtó egyes szereplői. Mégis, mennyi esélyük van itt az ismeretlentől való félelmet és idegenkedést oldani próbáló dokumentumfilmeknek a maguk néhányezer nézőjével?
Kétségbeesésemben odáig ragadtattam magam, hogy a roma tárgyú dokumentumfilmek beszélő viszonyban sincsenek a valósággal. Rózsásabbra, eladhatóbbra festik a képet, miközben ott kint, a „való világban” tombol az etnikai erőszak, a bűnözés, a gyűlölködés és kirekesztés. Lehiggadva aztán rájövök, hogy súlyos aránytévesztés a szélsőséget tenni meg valóságnak, egy tucat gyilkost látni a normális milliók helyett, akik több-kevesebb sikerrel s inkább több mint kevesebb erőfeszítéssel boldogulni igyekeznek – bőrszíntől függetlenül. A dokumentumfilmesek a hivatásukat teljesítik, amikor ezeket az embereket választják hőseiknek.
Az sem véletlen, hogy egyedül Jeles András merte szóba hozni a filmesek közül az olaszliszkai gyilkosságot – nem hagyományos eszközökkel és megközelítésben, ami Jeles radikalizmusát és bátorságát ismerve nem is olyan meglepő. Akár valamennyi mozgóképes és színházi rendezését idézhetném példának, de a doku műfajnál maradva legyen elég A revizor, ahogy a budapesti hajléktalanok előadják. A visszatérő szerkesztésmód okán hivatkozhatom a Senkiföldjére is, amelynek Párhuzamos történetek volt a munkacíme. A Párhuzamos halálrajzok igencsak megosztotta a nézőket, volt, aki az önreflexiót vetette a szemére, s volt, aki ezzel homlokegyenest ellentétben sokkal több személyességet és önreflexiót tartott volna üdvösnek. Sokakat hozott zavarba az is, hogyan és miért került egymás mellé a leukémiás kisfiát elvesztő apa és a meglincselt tanár története. De ezek a kérdések csak a felszínt borzolják, s legfeljebb arra jók, hogy elfedjék azt a sokkal mélyebb zavarunkat, hogyan válthat ki ugyanolyan jeges borzadályt és zsigeri indulatot egy gyerek „normális” „betegútja” és „természetes” halála egy átlagosnál jobbnak vélt magyar kórházban, mint egy brutális gyilkosság. Hogy munkájukat végző orvosokról és ápolókról hallva is képesek vagyunk feltenni ugyanazt a kérdést: hát ember az ilyen?
2006. október, egy magyar filmes szép őszi fényeket és egy szőke kisgyerek gyöngéd képeit rögzíti a maga kedvére. Valahol szól a rádió: az Olaszliszkán történtekről tudósít. Bele az idillbe. Szögi Lajos temetésének kommentár nélküli felvételein a kamera egy másik szőke kisgyereket tüntet ki figyelmével: unatkozik, ásít, nem nagyon értheti, mi történik körülötte, de a néző hamar rádöbben, hogy ő az ötéves Zsófi, akinek a jelenlétében…
A 13 éves Zsolti ugyanabban az évben halt meg, betegségének, rutinkezelésének és e rutinkezeléstől nem független leromlásának és halálának történetét az apja mondja el. Szűk képkivágat, fekete-fehér film, a láthatatlan riporter tárgyszerű kérdései – senki és semmi nem játszik rá a néző érzelmeire, sőt a rendező elidegenítő effektusokkal él, s az apa is a végtelenségig fegyelmezett, szabatosan fogalmaz. Múlnak a percek. Még nem történt semmi jóvátehetetlen, még ott tartunk, hogy „ez a kisfiú meg fog gyógyulni”, s már elviselhetetlen a lelki nyomás (bevallom, csak több részletben tudtam végignézni a filmet, és nem a vetítési idő hosszúsága miatt).
Scipiades Erzsébetben alighanem a legjobb riportert találta meg Jeles, ő volt az, akinek olaszliszkai tudósításai magasan kiemelkedtek… de a sajtó teljesítményét inkább most szó nélkül hagynám. Egy helyi házaspárral beszélget, akik a szomszédos településen lakó Szögi család barátai, első kézből ismerik az eseményeket, a helyi viszonyokat, az érintetteket. A részleteket, amelyek a legmértéktartóbb megfogalmazásban is borzalmasak. A beszélő fejek és az elidegenítő eszközök (felirat, szinkrontolmács, képkeret) dacára a Párhuzamos halálrajzok vászna sistereg. Szinte tapinthatóak azok az érzelmek és indulatok, a félelem, gyűlölet, vád és önvád, frusztráció, iszony, amelyeket senki nem nevez meg.
És Olaszliszkán is felhangzik az obligát kérdés: hát emberek ezek? De a házaspár nem azért vonja kétségbe emberi mivoltukat, mert az eset tisztázása helyett azonnal, zsigerből öltek, hanem azért, mert utólag sem rendültek meg saját tettükön, és nem adták ki maguk közül az elkövetőket. A hideglelős részletek egyike az itt is működésbe lépő rutin: ahogy automatikusan azok vállalják magukra a tettet, akik fiatal koruk vagy büntetlen előéletük miatt enyhébb ítéletre számíthatnak, és ahogy a rendőrség ezt szintén rutinszerűen elfogadja. Nem kell nyomot biztosítani, bűnjeleket gyűjteni, fogják az önként jelentkezőket, és már mennek is. Aztán persze változik a helyzet, s ezt a felismerést megváltoztatott és visszavont vallomások kísérik, és az a nagyon súlyos következmény, hogy évekkel a történtek után még nincs ítélet. A szűkebb és a tágabb közösségben kavarognak az indulatok, Szögi Lajos neve csatakiáltássá válik, de az igazságszolgáltatás elmarad. Ahogy a konfliktuskezelés is: egy egész településre immár a sokadik esetben rányomják a szégyenbélyeget, aztán sorsára hagyják, főjenek csak saját keserű levükben. Az igazságszolgáltatásból a legjobb esetben is csak szolgáltatás lesz, a bűn és bűnhődésből meg egy regénycím.
Talán le kéne számolni az emberi természetről táplált illúzióinkkal.
Sokak szerint az emberrel magával kéne leszámolni, mert azt ugyan várhatjuk, hogy majd sárkányfogakból a mezők liliomai nőnek. A Párhuzamos halálrajzok alig elviselhető, brutális látlelet rólunk, a viszonyainkról, a korunkról, amelynek nagyon nem úgy szól a parancsa, hogy „csendes életet folytassatok”.
A korparancs, legyen bármily lármás, mégsem jut el mindenkihez. Itt vannak például az idei filmszemlén bemutatott Három nővér címszereplői, Faragó Gizella (Marka), Mária (Mogyor) és Erzsébet (Máris) a Békés megyei Kétegyházáról. Könnyű nekik, mondhatnánk, hiszen az ötven év körüli Gizella még soha nem volt moziban, a tanyájukon nincs villany, így tévé és rádió sem; a jószággal kelnek és feküsznek, s ha a „gyertyafényes vacsora” után még szórakozásra vágynak, hát dúdolgatnak vagy imádkoznak.
Kőszegi Edit rendező és alkotótársa, Szuhay Péter 1992-ben ismerte meg a Faragó családot, majd hét évvel később visszatért hozzájuk. A két időpontban rögzített anyagból áll össze a mindössze félórás Három nővér. A korábbi felvételeken a Faragó lányok még életerős, középkorú asszonyok, kint vannak a tanyán és teszik, amit egész életükben: reggeltől estig dolgoznak. Sok évtizedes szakértelemmel vályogot gyúrnak sárból és szalmatörekből, betapasztják, majd kimeszelik a hosszú tél alatt leromlott házat és istállót, szabadtéri kemencét raknak, ellátják a jószágot (a baromfi mellett teheneket, lovat is tartanak). Marka a családfő, mindig is az volt, férfi régóta nincs a háznál, ki elvált, ki megözvegyült, ki vénlány maradt, saját gyereke egyiküknek sem volt, így a fiútestvéreik gyerekeit nevelgették.
Marka nagyon büszke – és joggal büszke – mindarra, amit a két keze munkájával elért. A tanyán és az állatokon kívül két háza is van a faluban, az egyikben a nevelt fia lakik, és ami a legtöbbet jelenti számára, hogy az ő családjának sikerült kikeveredni a vándorló életformából, ő letelepedett, van állandó lakcíme és házszáma. A Faragó lányok ugyanis romák.
A filmesek eredetileg nem azért utaztak olyan messzire, hogy az ő csendes, munkás életüket megörökítsék. Hanem a rendszerváltás utáni egyik legsúlyosabb etnikai konfliktus miatt, melynek során helyi lakosok felgyújtották egy cigány család házát és egy embert megöltek. Akkor készült filmjük (Szemembe megy a bánat, 1993) mégsem a sajtóban „etnikai háborúnak” elkeresztelt bűnesetről szól, hanem a népes Faragó családról. A kivételes érzékenységű Három nővér voltaképpen Gizella lírai nekrológja, akinek a végefőcímben már fekete keretben áll a neve.
Az utolsó képeken megtörten, öregen látjuk viszonyt a Faragó lányokat. Marka addig dolgozott, amíg a szó szoros értelmében le nem esett a lábáról. A tanyáról – amely most elhagyatva, romosan áll – vissza kellett költözniük a falusi házba. Az ember és környezete pusztulásának képei a régi felvételek nélkül szomorú történetet írnának az elmúlásról, de így egy teljes élet – örömökkel, bánattal, sok küszködéssel, de értelmesen leélt élet – egy alig harmincperces filmben.
Magyar képek
Kőszegi lassan húsz éve munkálkodik kitartóan a „láthatatlan emberek” láthatóvá tételén. Jó hír, hogy a fiatalabb dokumentumfilmesek sem néznek keresztül rajtuk. Szalay Péter, aki a Csúnya betegség társrendezőjeként vétette észre magát, most három vásározóról készített filmet Nomád pláza címmel. Egy vándorfotográfusról, egy furulyafaragóról meg egy körhintásról. Nagyon különböznek egymástól, hiszen a vándorfotográfus a polaroid, a digitális gépek és a kamerás mobil korának szökevényeként ezüstnitrátos lemezre dolgozik állványos masinájával – olyan képeket készítve, amilyeneket a Faragó lányok nagy becsben tartva őriznek a felmenőikről, szépen körberakva régi bankókkal.
A félig-meddig autodidakta hangszerkészítő és pikulás meg arról beszél, hogy spirituális megújulást keresve változtatott mesterséget és életformát. A körhintás nagycsalád viszont már több nemzedék óta keresi vásározással a kenyerét, csak a szekéren szállított céllövöldét meg sörgőt azóta újmódi, fényes, zajos monstrumok váltották fel, amelyeknek a mozgatásához már egy egész kamion – és az egész oláh cigány nagycsalád – szükséges. Ami a közös bennük, hogy tavasszal családostul felkerekednek, és a majálisoktól a falunapokon át az őszi Nagyboldogasszony-búcsúkig járják az országot. A film legjobb pillanatai azt mutatják, hogyan tehető otthonossá ez a „cigányélet”: a lakóautó hátuljában legóznak a gyerekek, a kiürített kamion tágas lakássá alakul át szentképpel és plazmatévével a falon, a teherautó mellett kisszékre kiültetett nagymama…
A tavalyi szemle egyik meglepetésfilmje volt a Kovács Kristóf rendezte Malaccal teljes, amely az aprófalvas dél-magyarországi tájegységen, az Ormánságban játszódik; ennek egy kis településén, Vajszlón él hősünk, Balogh Lajos, aki a nagy szegénységben és kilátástalanságban is szűnni nem akaró lelkesedéssel szövi a terveket, ontja az ötleteket. Nem kell itt nagy álmokra gondolni: előbb az önkormányzati választáson indul el, hogy a helyi cigányságnak is legyen képviselete. A kudarc nem töri le: értesülve a nemzetközi böllérversenyről, csapatot szervez, hogy szűkebb pátriája ízeit megismertesse a nagyvilággal. A film végigköveti az ormánsági Fürge Banda összeállítását és felkészülését a nagy megmérettetésre.
És itt tegyünk egy kis kitérőt. A játék- és a dokumentumfilmben is gyakori eset, hogy egy-egy témát felkap és unalomig csépel a szakma. Egy időben a cigány tematika konjunktúrája volt megfigyelhető, amikor a kelet-európai rendszerváltások után Nyugaton – nem egészen a maguk jószántából – felfedezték a romákat, és a nemzetközi játékfilmes mustrákat, fesztiválokat elárasztották a tarka ruhákba öltözött, mélyszegénységben élő, de mulatós kedvű cigányok. Nem volt másképp a hazai dokutermés esetében sem, de itt a műfaj hagyományaihoz és a kilátástalan nyomorhoz illendőbbnek vélték a komor, sötét színeket. Azóta a romák szerencsére kimentek a divatból, és már csak a legelkötelezettebb rendezők foglalkoznak a témával. A dömping múltán a megközelítés is radikálisan megváltozott, a kirekesztettség és a teljes depriváció vádló képeit felváltotta egy olyan szemlélet, amelynek a politikában az integráció felel meg. A cigányok megszűntek egzotikum, marslakó lenni, és immár a többségi társadalommal folytatott sokféle kapcsolatban ábrázolják őket.
Ennek a megközelítésnek szép példája a Malaccal teljes. A Fürge banda nemcsak hogy vegyes etnikai összetételű, hanem kapcsolatot keres és talál a tágabb közösséggel, amely magáévá teszi az ügyet, anyagi és erkölcsi támogatást nyújtva a böllérversenyre készülő csapatnak. A hagyományos disznóvágás erőteljes látványra és humoros életképekre ad lehetőséget, amit az alkotók leleményesen ki is használnak. Így lesz a Malaccal teljes minden ízében szórakoztató, egyszersmind lélekemelő dokumentumfilm.
Ami az integrációt illeti: erősödnek az olyan hangok, hogy a romák nem akarnak és nem tudnak beilleszkedni, több száz éves jelenlétük története az integráció totális kudarcának története. Ez egész egyszerűen nem igaz. Magyarországnak még a XX. században is voltak archaikus szegénységgel jellemezhető térségei, amelyek felemelésében csak a hatvanas évek közepétől beinduló modernizációs folyamatok és a szocializmusnak nevezett rendszer nivelláló törekvései értek el eredményeket. (Nem mindenütt. Gondoljunk csak Penészlekre, ahol Gulyásék még a hetvenes évek második felében is elrettentő állapotokat találtak. De a tíz évvel korábbi, országos botrányt kiváltó helyzethez képest mégiscsak voltak változások.) A közgazdaságtan csurran-cseppen elmélete szerint a centrumok fejlődéséből, gazdagságából leszivárog valamennyi a peremvidékekre is, de ez nem számolja fel az elmaradott térségeket. És a piramis alján mindig is a romák álltak. Ha ma újranézzük az 1962-es Cigányokat, a magyar mozgókép elvitathatatlan csúcsteljesítményét, nemcsak a lényeglátásán döbbennünk meg, hanem azon is, hogy közel fél évszázad múltán sem veszített a megközelítés érvényességéből – s ne feledjük, milyen radikálisan változtak a nézőpontok ebben az ötven évben.
A hatvanas években egy kódisszegény ország előtt végre megnyílt a lassú gyarapodás útja, amelynek milliók vágtak neki, erejük megfeszítésével – cigányok inkluzíve. A folyamat megállíthatatlannak bizonyult, és állandó nyomás alatt tartotta a zárt rendszert, amelyen újabb és újabb kiskapukat kellett nyitni, aztán hiteleket felvenni… a végkifejletet rendszerváltásnak nevezzük. A szabadság pedig végképp betett az egyenlőségnek és a testvériségnek. Almási Tamás 1987-ben kezdett Ózd-sorozata nem kifejezetten roma tárgyú, de vérfagylalóan pontos rajz a munkaerőpiac legalján dolgozók – a nagyüzemi betanított és segédmunkási rétegek – viharsebes elértéktelenedéséről és fölöslegessé válásáról. Pár év múlva a hetedik résznek (Meddő) már cigányok játsszák a főszerepeit kilakoltatottként és az egykori gyártelep hulladékai, romjai között „vasazóként”. De nincs a világon annyi dokumentumfilmes, hogy megörökíthette volna minden gyár, téesz, bánya, állami gazdaság vesztét, munkahelyek százezreinek eltűnését, amivel a cigányok nemcsak a megélhetést veszítették el, hanem fokról fokra minden kapcsolatukat a többségi társadalommal.
Szemenszedett hazugság, hogy Magyarország katonatisztként fizet a jóléti ellátásokra. A valóban csillagászati összegre rúgó kiadások oroszlánrészét a nyugdíjak teszik ki, majd jön az egészségügy és csak valahol a sor végén azok az összegek, amelyekkel a legszegényebbeket támogatják – és nem igaz az sem, hogy a segélyekben dúskálva majd bolondok lennének dolgozni. Csak a munkaügyi intézményrendszer fenntartása a többszöröse annak, amennyit tényleges munkanélküli segélyekre kifizetnek. (Egyedül a családtámogatásokról mondható el, hogy ezek arra ösztönzik a legszegényebbeket – és csakis őket –, hogy minél több gyereket vállaljanak.) Nagypolitikai és szakpolitikai hibák és felelőtlenségek vezettek oda, hogy mára több olyan térség és számos olyan település van Magyarországon, ahol nem vagy alig lehet élni. Az önkormányzatiságot sikerült kiüresítenünk: az egy főre jutó önkormányzatok számát tekintve benne vagyunk a rekordok könyvében, de a települések többsége saját erőforrások híján a puszta önfenntartásra sem képes, létük a központi kormányzattól, fejlődésük a pártkapcsolatoktól függ. És ez hatványozottan érvényes a kisebbségi önkormányzatokra. Változatos formájú szegregált lakókörnyezetek – gettók, kolóniák, cigánytelepek, sőt teljesen elcigányosodott falvak – jelzik, hogy merre tartunk. Ezeken a helyeken már a második nemzedék nő fel úgy, hogy cigányiskolába vagy -osztályba járt, és a családjában senkit nem látott naponta munkába menni. A falusi kocsmákat nem éppen az úri közönség látogatja, de sok helyen külön cigánykocsma van: már a lumpenrétegek sem keverednek a romákkal.
Ezt a növekvő cigány underclasst és a társadalomból teljesen kiszakadt, elvadult embereket látva hivatkoznak arra, hogy ezek menthetetlen esetek, már az is bűnös, aki a védelmébe veszi őket – bizonyos körökben a „cigánybérenc” jogvédőket is gyűlölet övezi. Internetes fórumok visszatérő toposza, hogy a jogvédők rózsadombi úrigyerekek, akik még soha nem láttak cigányt, majd akkor védjék őket, ha odaköltöznek egy borsodi vagy zalai faluba! És mit kapnak – nem a szélsőjobbtól, hanem a magyar államtól – azok a civilek, akik oda költöznek, akik hajlandók átvállalni azokat a feladatokat, amelyeket az állam nem képes vagy nem akar elvégezni?
Volt egyszer egy tanodaprogram – amikor még az volt a jelszó, hogy a felemelkedés kulcsa az oktatás. Az utófinanszírozás, a fűnyíróelv és a bürokrácia felőrölte. Volt egyszer egy Collegium Martineum, 12 év után bezárt, mert nem illeszkedett az intézményrendszerbe (amelyhez a pályázatokat, támogatásokat szabják). Alapítója, Derdák Tibor, akkorra már túlvolt a Kistigrisek Gimnázium létrehozásán Gilvánfán, az ország egyik legszegényebb, mindössze 400 lelket számláló, színcigány településén. A gimnázium és szakiskola ma is működik a közeli, ugyanúgy színcigány Szentmártonalsón. Gilvánfa Salamon András érdeklődését keltette föl, Szentmártonalsó Szederkényi Júliáét. A több részesre tervezett Tigristej egy éven át követi az elképesztő vállalkozást: érettségit és szakmát adó tanintézményt működtetni egy olyan helyen, ami önerőből még alsó tagozatot sem tudna fenntartani. Azóta már a borsodi válságövezetben is szerveznek hasonlókat.
Nem vagyok szociológus, csak filmkritikus, így aztán filmeken járom be az országot. Tartsuk szerencsénknek, hogy elkötelezett dokumentumfilmesek kalauzolnak minket ezen az ínség és előítéletek sújtotta vidéken, a magyar társadalom peremén.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2009/06 04-08. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9781 |
