Báron György
Ironizálni volna jó. Hatalmasakat röhögni ezen az egész zagyvaságon. A történet logikátlanságán, az úszkáló-röpködő rettenthetetlen hősön, a modern és atavisztikus ketyeréken, a sátáni gonoszokon, a vízzé lett világegyetem egyetlen mutatós nőjén, aki – persze – a rettenthetetlennek jut ki, Kevin Costner sokadszor bebizonyosodó színészi impotenciáján, a stíluskotyvalékon, amely a Rambo-dramaturgiát a Jurassic-mesével és az antiutópiák világával egyesíti. Könnyű és hálás feladat lenne. Pedig e vizesfilm láttán szomorkodni kellene inkább, s eltűnődni, hol tartunk, s miként jutottunk idáig.
Pénzről beszélni film kapcsán illetlenség, még inkább, mint ironizálni. Mégis, a Waterworldről szólván mindenki a pénzről beszél. A filmtörténet – eddigi – legdrágább filmje ez. A határ a csillagos ég, alighanem. Százhetven millió dollár fölötti az összeg, ennyiből még Spielberg, a nagyhatalmú hollywoodi istállómester is két filmet készít. Mai áron jó húsz év teljes magyar filmtermése kijönne belőle, egyéb, fontosabb közkiadásokról nem is szólva. De ez már demagógia, bár e rekorddrága film kapcsán az legalább olyan nehezen megkerülhető, mint a feltörő irónia.
Szomorkodjunk inkább, s tűnődjünk el.
Például azon, hogy van-e összefüggés a rút fiaskó s a nagy garral beharangozott rekordköltségvetés között. Nem köti-e erősebben gúzsba a filmesek kezét a temérdek pénz, mint a pénztelenség (nem mintha az jó volna). Új-Hollywood Moloch uralma alatt nyög, a szuperköltségek a megtérülési mutatókra irányítják a figyelmet, s szuszakolnak a képre méregdrága megasztárt, hiperlátványosságot, szemkápráztató trükköket, rafinált helyszíneket és gépezeteket. Érdemes volna elgondolkodni azon, hogy ami friss szellemű alkotás az utóbbi időben az Óceán túlpartjáról érkezett, mind olcsó produkció volt: Jarmusch, Hartley, Jost, Tarantino munkái.
Az már külön balszerencse – vagy törvényszerű inkább –, hogy a sok remek tengerentúli színész között sikerült megnyerni a leggyöngébbet, a mindenkori Citrom-díjak biztos várományosát, Kevin Costnert. E filmet látván igazolódni látszik egyik – nála jóval tehetségesebb – kollégája csípős megjegyzése: „Egy ilyen fickónál, mint Kevin, már az is színészi teljesítménynek számít, ha megborotválkozik”. (A Waterworldben mindvégig borostás.) Különösen kínos, ha olyan nagyszerű színészt kap partnerül, mint a főgonoszt alakító Dennis Hopper. A hajdani szelíd motoros kövér és tökkopasz, Brandót parodizálja élvezettel az Apokalipszisből, viccesre veszi a figurát, látván, miféle cirkuszba rángatták bele. A rosszak bandáját egyébként Smokereknek (dohányosoknak, vagy füstölőknek) hívják, mivel egyfolytában cigiznek, rajongóiknak pedig pakli staubokat osztogatnak. Hogy ezt honnan szerzik a szárazföld nélküli vízivilágban, ahol egy maroknyi föld vagy paradicsomgyökér többet ér az aranynál, rejtély, biztos működik valahol a vízben egy dohánygyár. Mindenesetre e lucskos film egyetlen kihüvelyezhető – mélyen amerikai – üzenete, hogy aki dohányzik, az mindenre képes.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1995/10 58. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=978 |
