Vajda Judit
Az idei Dialëktus Fesztivál dokumentum- és antropológiai filmjei között – főleg ami a díjazott alkotásokat illeti – a mindennapi élet került előtérbe.
Az ez évi mustra igen széleset merített az elmúlt néhány év európai dokumentumfilmjeiből. Láthattunk több portréfilmet (Marco Ferreri – A rendező, aki a jövőből érkezett, Rock-monológ), hasznos (Az utolsó lovagok) vagy éppen káros, sőt veszélyes (Kanun – A becsület és a vér törvénye) évszázados hagyományokról szóló alkotást, szociológiai látleletet (A másik Isztambul; A „Chicago tömbház” avagy történetek a liftből), távoli országokat közel hozó műveket (Papírsárkányok, Insallah Peking), számos magyar munkát (Nomád Pláza, Poros öltöny, Csempelevél, Három hiányzó oldal) és néhány, a „cinéma direct” eszközével dolgozó tiszta dokumentumfilmet (Jean Paul, Bessie) is.
A dokumentumfilmek mellett az antropológiai szemlélet igényével készült alkotásokat is bemutató Dialëktus – Európai Dokumentum- és Antropológiai Filmfesztivál külön szekcióban vetítette antropológiai filmjeit. A Sűrű leírás blokkban elsősorban távoli (vagy legalábbis európai szemmel nézve idegen) vidékek lakóinak életéről és gondjairól szóló munkákat nézhettünk. A pekingi olimpiára a Gázai övezetben és Ciszjordániában készülő, elszántan küzdő palesztin olimpikonokat mutatta be az Insallah Peking, míg a különdíjat nyert Papírsárkányokban lengyel filmesek próbálták meg kabuli iskolások szemén keresztül látni és láttatni a súlyos problémákkal küzdő afgán fővárost. Jellemző volt ezenkívül a több évszázados, és ma is továbbélő hagyományokat bemutató művek jelenléte is: láthattunk kardhalvadászokat Olaszországban (Az utolsó lovagok), lazachalász amerikai indián törzseket (Horgássz tovább!) vagy XV. századi becsületkódexre hivatkozva vérbosszút álló észak-albánokat (Kanun – A becsület és a vér törvénye). Az „etnográfusi” kíváncsisággal felvértezett alkotók távoli vagy egzotikus országokba tett látogatása azonban nem számít túl innovatívnak – sajnos hiányzott „a modern, urbánus világ antropológus szemmel” termékeny szempontját alkalmazó alkotások sora.
Klasszikus, a régi szempontokat érvényesítő (valamely idegen, távoli kultúrát a kívülálló szemével vizsgáló) antropológiai film volt például a Jean Paul, az olasz Francesco Uboldi műve, amely minden kommentár nélkül is tökéletesen működött, minden magyarázó szónál ékesebben beszélt. A mindössze nyolcperces alkotásban a közép-afrikai Kamerunban járunk, ahol a filmesek kamerája egy bizarr bemutatót rögzít. Egy gyorsbeszédű fekete férfi mesél igencsak zavarosan egy fiúról, akit boszorkánysággal vádolnak, és rokonai kifejezett kérésére meztelenül, étlen-szomjan, egy fához láncolva szenved napok óta, a falu határán kívül. Majd meg is mutatják Jean Pault, aki minden bizonnyal valamilyen mentális betegségben szenved. A filmvégi felirat arról tudósít, hogy a felvételek készülte után néhány órával a fiú meghalt – az ősi babonákról, a legmélyebb és legkártékonyabb tudatlanságról árulkodó rövidfilm azonban már enélkül is brutális beszámoló. Ugyanígy, magyarázó szavak nélkül mesél az előző filmhez hasonlóan Afrikában (a dél-afrikai-köztársaságbeli Fokvárosban) játszódó Bessie – ám itt a filmben ábrázolt kiszolgáltatottság és alávetettség ellenére is vidám az alaphangulat. A címszereplő Bessie valójában férfi: egy fekete, homoszexuális HIV-pozitív, aki saját lakással sem rendelkezik – egy barátja kanapéján éli túl egyik napot a másik után. Sokszoros hendikepje ellenére azonban Bessie-ből süt az életszeretet, rengeteg humor és emberség jelenik meg abban, ahogy a portréfilmnek induló mű elmeséli a főhős egyik kalandját.
Szintén a perifériára került embereket jelenít meg A „Chicago tömbház” avagy történetek a liftből, amelyben egyúttal az a tendencia is megfigyelhető, hogy a Dialëktus filmjei közt a hétköznapi témákról szóló darabok kerültek előtérbe. A fesztivál Emberi történetek-szekciója (európai dokumentumfilmek) fődíját elnyert mű egy antwerpeni toronyház lakóinak mindennapjait mutatja be. A rossz hírű környéken álló betonotthonban főleg arab, afrikai és távol-keleti bevándorlók és a szegényebb „őslakosok” laknak. Találkozunk egy muszlim férfiakra specializálódott, a neten ismerkedő többgyermekes anyával, egy fekete focista sráccal, egy eladósodott belga férfival, aki négy gyermekéből kettőt nevel egymaga, és aki szerint „A kilátás gyönyörű, de néha lehetetlen itt élni”, meg egy afrikai bevándorló asszonnyal, aki ezzel szemben úgy érzi, ide tartozik, és otthon érzi magát „Chicagóban”. A miniportrék, az egyéni történetek mindegyike az emberi sors metaforájává növő liftben kezdődik, s ahogy az 1932-es Grand Hotelben a legkülönfélébb sorosok találkoznak össze a szálloda előcsarnokában, úgy itt is a legkülönbözőbb, ám tipikus figurákat ismerhetjük meg – a film így szélesebbé tágul, mint viszonylag szűk témája: emberi panoptikuma társadalmi keresztmetszetet nyújt, s ezzel talán az egész szemle legjobban sikerült alkotása. Szociológiai beágyazottsága ellenére pedig A „Chicago tömbház” egy pillanatra sem válik nehézkessé: könnyedségére jellemző, hogy a végén egy „bakiparádét” is kapunk, amit az interjút nem vállaló lakók megfutamodásainak vidám képsoraiból állítottak össze.
Az önmaga fölé emelkedő holland munkával ellentétben a szintén díjazott Csodák a hegyen (a legjobb diákmunka) egy percre sem mutat túl saját banális mindennapiságán. Julia Kurc alkotása Rio de Janeiro faveláiba látogat, azokba a szegénynegyedekbe, melyek a városon kívül, fent a hegyen találhatók. Itt él három 15-17 éves lány, akik a környéken dúló drogháborúk ellenére is megpróbálják megtalálni a szépséget életükben. Mindezt pedig leginkább önmaguk szépítésében, azaz szép ruhákban, szépségszalonokban és a helyi diszkóban keresik. A néző számára azonban sajnos kifejezetten érdektelen és semmitmondó azt figyelni, ahogy három brazil tinédzser nap mint nap ugyanazt csinálja (ruhát vásárol, festi magát és vonaglik a diszkóban), amiért idehaza „ostoba plázacicának” titulálják a hasonló korú lányokat.
A több díjjal jutalmazott Gyumri alkotói négy éven keresztül kísérték figyelemmel, hogyan vezetik életüket azok a családok, melyek elvesztették gyermekeiket az 1988. december 7-én a Gyumri nevű örmény várost megtizedelő földrengésben. Az együtt érző premier plánokkal nyitó film bemutatja, hogyan próbálja feldolgozni a feldolgozhatatlant a sok gyászoló anya és apa (például úgy, hogy 18 éve érintetlenül hagyták a gyerekek szobáját, tárgyait, vagy hogy a tragédia után – sőt emiatt! – született fiúk és lányok saját halott bátyjuk és nővérük nevét kapták). A személyes visszaemlékezések és a fekete-fehér, közvetlenül a földrengés után készült archív felvételek párhuzamos montázsa nagyon hatásos, de a film ezzel együtt is célt téveszt. Így kimondva és közszemlére téve ugyanis elképesztő, extrém és beteges a halottimádó, már-már nekrofil szülők önzése (hatalmas terhet róva gyermekeikre sulykolják beléjük: az a feladatuk, hogy beteljesítsék meghalt testvéreik álmait is, de nem kevésbé félelmetesek azok a szinte morbid módon élethű festmények, melyek a halottak síremlékét díszítik). Empatikus krónika helyett így a film bizarr freak show-vá süllyed, pedig feltételezhetően nem ez lehetett célja az alkotóknak. Az sem derül ki, ami pedig megmagyarázná a látottakat, hogy vajon ez az eltúlzott gyász megszokottnak számít-e az örményeknél.
A fesztivál egyik legnépszerűbb alkotása a Hippi Masala volt, vetítésén szép számmal ültek még a földön is a kíváncsi nézők. A svájci Ulrich Grossenbacher és Damaris Lüthi műve azokról a kiöregedett virággyerekekről szól, akik a hatvanas években ezrével Indiába vándorolt nyugati hippik közül végleg ott is maradtak. Az olasz Cesare, a holland Robert, a belga Meera, a svájci Hans-Peter és a dél-afrikai ikrek, Erica és Gillian az asszimilálódás különböző fokain állnak: míg Ericáék ma is csupán turistáknak tűnnek, addig Robertnek indiai felesége, több gyereke van, az aszkétikusan sovány, feltekert hajú Cesare pedig első ránézésre született indiai gurunak tűnik, akinél sorban állnak a helyi gyerekek áldásért. Azonkívül, hogy a filmben fantasztikus történeteket hallhatunk (a bevándorlók egyike útlevél nélkül utazgatott, van, akit erőszakosan hazatelepítettek stb.), a Hippi Masalából valamiféle végső igazság is kiderül, hiszen a mű szereplői nem annyira a spiritualitást, mint inkább a szabad kábítószereket keresték Indiában, és szinte egytől egyig drogbűnök és a nyugati társadalom kötöttségei elől menekültek ide, de végül szemmel láthatóan mindannyian otthonra találtak ebben az egzotikus paradicsomban.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2009/05 46-47. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9767 |
