Deák Dániel
A digitális átállás megrendítheti a média betonba öntött műsorrendjét, véget vethet a nagy kereskedelmi tévék monopóliumának.
Még repülők toronyba csapódását sem láthattuk, nincs élőben közvetített háború a maga ikonikus képeivel, mégis – vagy talán éppen ezért – mindennél nagyobb kihívások előtt áll a média világa. A tavaly októberi pénzügyi válság ugyanis tágabb dimenzióban a virtuális világ válsága is, ahol a biztosnak hitt számok pillanatok alatt kámforrá válhatnak, a hiteles információ utólag könnyen blöffnek tűnhet – a szórakoztatás és a híradás mellett a média legújabb feladata, hogy minél hatékonyabban szűrje a ránk zúduló infótömeget.
Azok közé tartozom, akik ugyan nem becsülik le az aktuális válság jelentőségét, ám közben azt is gondolják, hogy a pánik gerjesztése a válság elmélyülésének talán legfontosabb oka. Egyes közgazdászok, bróker vagy hitelügyintézők másképp láthatják, de talán nem nagy baj, ha egy ideig nem csak rájuk hallgatunk.
A kígyó és a farka
A modern pánikkeltés legtökéletesebb eszköze (és terepe) mi más lenne, mint a média és tere. Azon belül is a tévéképernyő által keretezett világ, amely a mai napig az első számú szórakozási forma és megkérdőjelezhetetlen hírforrás – az internet gyors, ám a többség számára még mindig igen kusza világa rendszerint a gyors hírszerzésre szolgál, az ott összeszedett infókat pedig az esti tévéhíradó hitelesíti. A kritikai befogadás nem sokat fejlődött az elmúlt évszázadban, dacára annak, hogy az áldokumentumfilm már egy ideje külön műfaji kategóriaként szerepel a fesztiválokon, illetve soha annyi médiahack és hoax (hamis lánclevél, nemlétező rákos gyerekekről vagy halálos fenyegetésekről) nem keringett az éterben, mint manapság. A befogadó éppolyan naiv, mint 1938-ban: ekkor született a média általi pánikkeltés állatorvosi lova. Még a televízió előtti időkben Orson Welles hozta rá a frászt hiszékenyebb amerikaiakra, amikor A világok harca című H. G. Wells-regényt adaptálta Welles és az álföldönkívüliek esete azért is igen tanulságos, hiszen a média (pontosabban: a rádió) által keltett pánikot utólag a rivális média (pontosabban: a másnapi újságok) gerjesztették tovább, és adtak az eseménynek még nagyobb jelentőséget: így lett végérvényesen legenda a sztoriból, ami elöljáróban is oly sok mindent elárult a modern sajtó működéséről és persze a nézők/hallgatók védtelenségéről a manipulációk ellen. Világossá vált, hogy sosem lehetünk tökéletesen biztosak, nemhogy egy információ hitelességét, de még az (ál)hír nyomán kialakult pánik mértékét illetően sem, így például az is örök rejtély marad, valójában hányan vették be Welles tréfáját.
Tavaly októberben sem a földönkívüliek érkeztek, hogy megtámadják az Egyesült Államokat, ellenben a Lehman Brothers bank csődje által indított dominó-sorozat következtében vagyon (sőt, fedél) nélkül maradt emberek problémája nagyon is valóságos, és egyáltalán nem alkotói tréfa. A párhuzam annyiban mégis helytálló, hogy azóta folyamatos találgatások és spekulációk kommentálják és mélyítik a válságot – hol máshol, mint a média szaftos világában? A helyzet lényegéhez tartozik, hogy csak egy virtuális világban történhet meg, hogy egyik pillanatról a másikra eltűnjön pár nulla a bankszámlánkról, egy-egy kósza információnak köszönhetően; éppen ezért a médiára különösen nagy szerep és felelősség hárult – abban is, hogy idáig eljutottunk, de a jövőben, a helyzet kezelésében, a kilábalásban még nagyobb kihívások következnek, vagy a hitelválság a médiára vetítve könnyen hitelességi válsággá válhat.
A helyzet fonákja, hogy a televíziók elsőszámú bevétele éppen a reklámokból származik. És mi az, amin egy cég első körben takarékoskodik? Természetesen a hirdetési költségein. És miért kezdtek el zuhanni a televíziók sales bevételei már tavaly november táján, amikor nagy hirtelen még egy könyvelő sem olvashatta ki a számok közül a nadrágszíj megszorításának szükségességét? Mert a vezetők a különböző hírforrásokban arról értesülhettek, hogy baj lesz, tessék takarékoskodni. A tévék, rádiók, hírportálok azzal, hogy rákaptak a válság-témára, a saját csapdájukba estek. A kígyó tehát utolérte a saját farkát, és jó nagyot bele is harapott.
Tisztuló kép, elmosódó határokkal
Ám egész biztosan kijelenthetjük: a marás nem halálos. Elég egy pillantást vetnünk a legfrissebb AGB Nielsen-felmérésekre, amelyek szerint mind Amerikában, mind Magyarországon ismét egyre többet tévéznek az emberek. Mert ingyen van – vághatjuk rá kapásból, ám messze nem ez a probléma legérdekesebb része. Sokkal inkább az, hogy a válság lehetőséget kínál arra az átalakításra, amiről a teoretikusok évek óta beszélnek.
A krízis kapcsán kialakult diskurzusból leginkább azt hiányolom, hogy a vészharangok kongatása mellett mégoly kevesen pendítik meg a remény húrjait. A válság megjelenése ugyanis magában foglalja a megújulás, a megtisztulás és a továbblépés lehetőségeit – ahogyan a történelem ezt már több ízben bizonyította. A reneszánsz és a reformáció mindent átfogó változásait például járványok,tűzvészek, háborúk előzték meg és kísérték végig – ehhoz képest mi egyelőre egész jól állunk a megnövekedett törlesztőrészleteinkkel.
A média világában az internet térhódítása óta folyamatos a párbeszéd arról, hogy mind elméleti, mind gazdasági értelemben újra kell gondolni a huszadik században kialakult struktúrákat. Fel kell mérni, hogyan osszák fel egymás között az egyes témákat a megfelelő médiumok: milyen típusú műsorokat erőltessenek a televíziók, mi szóljon a rádiókból, mi az internetes portálok feladata, valamint hogyan képes a nyomtatott sajtó valami olyasmit produkálni, amit az olvasó az interneten nem kap meg. Ami még talán ennél is fontosabb kérdés: milyen interakció alakul ki az egyes médiumok között, az egymást öldöklő versenyzők helyett azok maradnak életben, akik minél hatékonyabban képesek hálózatszerűen kommunikálni és kooperálni egymással – és közben persze versengeni a többi hálózattal.
A „hagyományos” médiumok természetesen az internetben látják a fejlődés/kilábalás lehetőségét. A hírműsorok világában már elkezdődött egy szemantikus alapú szerveződés: a nagy amerikai hírtévék közösséget szerveznek maguk mögé az interneten, s magát a usert igyekeznek használni az információ forrásaként vagy tartalomszolgáltatóként – érdemes megnézni a CNN.com iReporter rovatát. A televíziós műsorok hivatkoznak a weboldalra (akár a csatornáéra, akár például a YouTube-ra), a weboldalak pedig a tévéműsorokra. A kapkodó, pánikot pánikra halmozó világban már nem az információ azonnali megszerzése az érték, azt egyszerre több ezer weboldal, tévé közli. Úgy is mondhatjuk, szükséges, de nem elégséges. Sokkal inkább a szelekcióval, a gyors, megbízható értékeléssel lehet kitűnni a többi közül: az a csalhatatlan diagnoszta lehet a nyerő, amely megállapítja a tengernyi infóról, hogy melyiket kell komolyan vennünk, s mi az, amit törölhetünk azonnal és nyomtalanul.
A média feladatának csak egyik része az információ megszerzése és hitelesítése; a televízió végül is mindig szórakoztatóeszköz marad – más kérdés, hogy remélhetőleg a „népnevelés”, az információ-átadás és a szórakoztatás közti határvonalak hamarosan eltűnnek vagy legalábbis elmosódnak. A válság kirobbanása óta se itthon, se külföldön nem volt jelentős átalakulás a műsorstruktúrákban: a változások egyelőre kimerülnek abban, hogy kirúgtak pár szereplőt a sorozatokból a költséghatékonyság kedvéért. Mindenki kivárásra játszik, mivel senki nem tudja biztosan, mit hoz a holnap. Ami bizonyos: a hírek világához hasonlóan a szórakoztató műsorok is egyre szorosabb kapcsolatba kerülnek az internetes közösségi világgal – talán az sincs messze, hogy egy Facebook csoport írja a legújabb sorozat forgatókönyvét. Mint ahogy pillanatok kérdése, hogy a sorozatokban, tévéfilmekben mikor jelenik meg tematikusan a válság, mint ahogyan már a talk show-k, vetélkedők visszatérő poénforrása a krízis – a bankrablós viccek dömpingje elé nézünk.
A magyar kereskedelmi televíziók kivárásra játszanak, számukra ugyanis újabb bizonytalansági faktort jelent a digitális átállás által teremtett helyzet. Csak remélni merem, hogy a tévék topmenedzserei is inkább a lehetőséget látják a szituációban, a biztos piacvezetői pozíciók megingása helyett. Cinikus megfogalmazásban: a magyar médiapiacra és azon belül is a kereskedelmi tévék számára a legjobbkor érkezett a pénzügyi válság. Szörnyű képzavarral élve azt mondhatjuk, a vak is látja, hogy a hazai kertévék között látszólagos, valós kihívások nélküli verseny folyt. A multiként működő tévék megkövült struktúráiban mindenki kényelmesen elvegetált, miközben rémes műsorokat produkált – persze üzleti szempontból minden rendben volt, ám éppen ez az, ami most megváltozik.
Mint amikor az elkényeztetett gyerek kikerül a biztos családi kötelékekből, és meg kell dolgoznia minden falat kenyérért, úgy érezhetik magukat a tévék vezetői (nem csak a hazaiak, de ők különösen). Ám ennek mi, nézők, csak örülhetünk. Fel fog pezsdülni a médiapiac. A válságnak köszönhetően újra kell gondolni, mi éri meg, és mi nem, a digitális átállás pedig külön apropót, illetve technikai lehetőséget nyújt arra, hogy sokkal célzottabb, nagyobb választékot kínáló műsorpalettát szolgáltassanak a televíziók.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2009/05 22-23. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9763 |
