Déri Zsolt
May-Alice sikeres tévészínésznő, egy szappanopera sztárja. Autóbalesete egy csapásra véget vet karrierjének, deréktól lefelé megbénulva, tolószékben tér vissza New Yorkból gyermekkora louisianai mocsárvidékére, a bűnös városból a romlatlan természetbe, a tévé virtuális valóságából a valódi világba. Ápolónője, a fekete Chantelle, egyenesen egy kábítószer-elvonó kúráról érkezik. Akárcsak May-Alice, ő is idegenül mozog még a régi-új életben. Az elhagyott vízparti birtokon, ahol együtt élni tanulnak, szinte leltárszerű jelleggel bukkannak fel múltjuk figurái: May-Alice esetében a helybéli butaliba barátnők, a szappankolléganők, az iszákos nagybácsi és a cápalelkű tévéproducer, Chantelle-nél a drogpartner, a zord atya és a nála gyámságban lévő kislány. A két nő lassan barátságot köt, ráébrednek egymásrautaltságukra és végleg leszoknak drogjaikról (tévé, alkohol, heroin). Két sokgyermekes helyi kovboj képében még a magánéleti boldogság lehetősége is felsejlik számukra.
A negyven körüli John Sayles keleti parti független filmes, az utolsó generációból, mely még a jó öreg Roger Corman mellett tanulta ki a szakmát. Hal Hartleyhoz hasonlóan a kül-, kis- és kertvárosi élet nagy ismerője, a formalista bravúrmutatványok helyett azonban ő mindig az embert keresi kamerájával, és rendszeresen meg is találja. Filmográfiája impozáns és változatos. Egy anya meg a lánya a leszbikusok táborát választja (Lianna, 1983), fekete bőrű földönkívüli landol Harlemben (The Brother From Another Planet, 1984), virginiai bányászok harcolnak a sztrájktörőkkel (Matewan, 1987), a chicagói White Sox baseball-csapat némi pénzért hajlandó elveszíteni az 1919-es világbajnokságot (Eight Men Out, 1988). Bármi legyen is a téma, Sayles bámulatos megfigyelőkészségről és empátiáról tesz tanúbizonyságot. A remény városa című 1991-es filmje kapcsán, mely mintegy tizenöt karakteren keresztül mutatja be egy város életét, egy angol kritikus kijelentette: „Saylesből ugyanolyan emblematikus filmrendezője lehet a kilencvenes éveknek, amilyen Altman volt a hetveneseknek”. Két évvel később, Rövidre vágva című, hasonló tematikájú munkájával végül is maga Robert Altman lett a kilencvenes évek Altmanja, ám manapság John Saylesnek lenni sem utolsó dolog.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1995/10 57. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=976 |
