Hegyi Gyula
Jacques Audiard César-díjas filmje rafináltan szerkesztett munka. Eleinte azt sem tudjuk, véres krimit vagy csavargók körében játszódó komédiát látunk-e. De azért sejtjük, hogy a két szál előbb-utóbb összetalálkozik egymással, s a súlyos merénylet és a mulatságos clochard-történet közös folytatást hordoz magában. Ráadásul a két párhuzamos történetbe különböző időpontokban kapcsolódunk be, és csak a film végére értjük meg, hogy a krimi nulladik órájakor hol tartott éppen a másik mese időszámítása. De amikor megértjük, az a fajta jóérzés tölt el minket, mint amikor már jóval az utolsó oldalak előtt megfejtettük Agatha Christie titkát. Volt idő, amikor a francia filmek ennél bonyolultabb szellemi erőfeszítést követeltek nézőiktől, de az infantilizálódott akciófilmek tengerentúli áradatában most már ez is az „esprit” rokonszenves példájaként üdvözlendő. A vetítőben egy huszonéves kritikus egyenesen „művészfilmnek” nevezte, e kifejezéssel arra utalva, hogy a filmnek van szerkezete, jó színészek játszanak benne, s általában véve más, mint a hollywoodi tucatprodukciók. Ritkán éreztem ennyire világosan, hogy én még egy másik generációból jöttem: de hát ez egy másik történet.
A történet mindkét része a férfibarátság tengelye körül forog. Bár a szereplők – talán a zavart identitású fiút leszámítva – egyáltalán nem homoszexuálisok, az életüket szegélyező nőknél láthatóan többre tartják a barátaikat. Simon, az utazó ügynök azért tör ki az ismeretlenbe felesége, lánya és unokája meghitt világából, hogy felkutassa legjobb barátja, egy dinamikus fiatal zsaru merénylőit. Marx, az öregedő hazárdjátékos szereti a nőket, ha van pénze rá, fel is hívja őket a szobájába, de közben szórakozottan tűri, hogy a kissé lükének látszó fiú legyen élete társa. Mivel Simon, Marx és a fiú a dramaturgiailag jól előkészített pillanatban természetesen összetalálkoznak egymással, a baráti vonzalmakból jól fejlett háromszög alakul ki. A végkifejlet véres is, szellemes is, érzelmes is, s ügyesen zárja a filmet.
Matthieu Kassowitz igazán nem mindennapi alakításáért a legjobb férfi főszereplő César-díját kapta. Nyilván joggal. A francia filmek régi barátait azonban talán még az ő játékánál is jobban lenyűgözi Jean-Louis Trintignant alakítása az öregedő, lecsúszott hazárdjátékos szerepében. Bizony, változnak az idők, s a kilencvenes években mindent másképp kell csinálni. De Trintignant azért Trintignant maradt, az új idők obulusát megfizetve sem lett hűtlen a régi iskolához.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1995/10 57. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=975 |
