Bori Erzsébet
Mostanáig úgy tudtuk, Michel Blanc páratlan színész. Ebben a komédiában kettő van belőle.
Michel Blanc színészkomédiájában az a nagy trouvaille, hogy mindenki saját magát alakítja: a szép Carole Bouquet, a belevaló Josiane Balasko, a fanyar Philippe Noiret és Roman Polanski filmrendező. Blanc kettős szerepben domborít, egyrészt ő Michel Blanc, a népszerű és agyonhajszolt filmszínész, másrészt a kiköpött hasonmása, az ezer eljátszott szerepből összegyúrt kisember, aki csak előnyeit élvezi a hírnévnek. Mert milyen is a sztárok élete? Épp olyan, ahogy azt Móricka elképzeli, szűnni nem akaró taps, széles mosolyok, pezsgő és kaviár, gyönyörű színésznők társasága. Másrészt meg épp az ellenkezője, sehol egy csöndes zug, egy percnyi nyugovás, csak a robot, a sarkadban lihegő sajtó, impertinens alakok zaklatása, és még jó képet is kell vágni hozzá.
Blanc kis kabarékomikusból lett sztárszínész, előbb vígjátékokban, majd fekete filmekben játszotta ugyanazt a csetlő-botló figurát, aki némileg Aznavour zongoristájára emlékeztet Truffaut darabjából. Aztán jött Bertrand Blier, és szinte kirobbantotta ebből a skatulyából. Az 1986-os Estélyi ruhában ő lett a macho nehézfiú (Dépardieu) rajongó szerelmese, társa a bűnben és az ágyban. E botrányszereptől vezetett az út egy kiváló Simenon-adaptáció, a Monsieur Hire címszerepéhez és Greenaway Prospero könyveihez. Mint annyi kollégája Franciaországban, Blanc is átállt a kamera túlsó oldalára, első rendezése, az 1984-es Ne vedd el tőlem a napot! (Bikácsy Gergelytől tudjuk, hogy igazából Kopj le! a helyes filmcím) fergeteges sikert hozott.
Legújabb opuszában Michel Blanc tehát azt játssza, hogy ő Michel Blanc. Tervezett filmjének forgatókönyvén dolgozik, de folyton közbejön valami. Többnyire a rendőrség, mely kéjes örömmel csap le az ismert színészre az álnok hasonmás összes bűneiért. A felügyelő bátran szájára vehetné egy pár évvel korábbi, Gérard Krawczyk-vígjáték (melyben Michel Blanc is játszott) címét: Gyűlölöm a színészeket! Üldözés üldözést követ, tévedés félreértést, míg végre hősünk az utcán találja magát. Addig sertepertélt a doppelgänger, míg végre kilökte őt a szerepeiből, élete minden színteréről. Az igazi Trebitschnek nem marad más hátra, mint dublőrnek jelentkezni egy ügynökségnél, ahol két darab Hitler és egy Erzsébet királynő között várhat a sorára. Aztán az utcán, kis kosárkával a karján feltűnik Philippe Noiret. Éjszakai piknikre készül a vízen, elvégre szabad ember, időmilliomos: neki is van hasonmása. „Mondd, te meg szoktad nézni azokat a filmeket, amikben a másik játszik?” Nem mintha számítana, a francia mozi halott, kiütéssel győz Hollywood. Ám ekkor színre lép – deus ex machina – a nagy Roman Polanski, és meginvitálja őket legújabb filmjébe. Már indul is a forgatás, the show must go on.
Michel Blanc tehát új forgatókönyvet akart írni, de semmi sem jutott eszébe, csak a Fogd a pénzt, és fuss! Sajna, azt már megcsinálta Woody Allen. De mivel egy filmje mindenkinek van, szóljon hát a mozi rólunk, szegény, hullafáradt francia színészekről. És bohóckodjunk nekik rogyásig, hadd kacagjon a mi drága közönségünk, amely már rég nem hisz a színészkönnyeknek.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1995/10 56. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=974 |
