Forgács Iván
A Moveast folyamatosan figyeli a kelet-közép-európai filmgyártást, és reprezentatív mintát ad róla. Nem a fesztivál hibája, ha az eredmény már évek óta csalódást keltő.
Létezik Pécsett, immár négy éve, egy regionális nemzetközi filmfesztivál, Moveast a neve. Elfogult vagyok vele, mert részt veszek a szervezésében. Nem szeretem, amikor bírálják. Pedig előfordul. Még ebben a lapban is. Elmondják, hogy nincs profilja, hogy „markáns arculatra is szükség lesz ahhoz, hogy a jövőben mindenki meg akarjon itt jelenni”. Nos, a fesztivál a kezdetektől azt vállalta fel, hogy a kelet-közép-európai játékfilmek fóruma lesz. Versenyprogramjában rendszeresen elsőfilmes munkák szerepelnek, amelyek mellé még válogatás készül a térség előző évi legkiemelkedőbb alkotásaiból. Ennyi. 2007-ben kísérlet történt arra, hogy a rendezvény kelet-közép-európai játékfilmes szemlévé váljon, és megmutassa a teljes kínálatot. Nem tetszett, fárasztó volt: „Az egyre bővülő termés azonban még nem feltétlenül jár együtt minőségi változással”. Idén már alapos előzsűrizés történt, mindössze 12 színvonalasnak ítélt film került be a versenyprogramba. Kevés volt, gyanús volt. A fesztivál legfontosabb feladata „az lehet majd az elkövetkezendő években, hogy ne csak meghirdesse, vonzóvá, presztízsértékűvé is tegye saját szemléjét a térség fiatal filmeseinek körében. (…) Mert akkor nemcsak elvétve találunk majd jó filmeket, itt lesznek a legjobbak is”. (Klacsán Csaba: Helyben hagyva – Moveast Nemzetközi Filmfesztivál – Filmvilág 2008/12.)
Az utóbbi megjegyzés komolyan elgondolkoztató. Nem mintha igaz lenne, hiszen az összes 2007-ben készült elsőfilm jelentkezett az előválogatásra. Ösztönös magabiztossága érdemel figyelmet. A feltétlen hit, hogy a kelet-közép-európai filmgyártással egészében ma sincs baj. A szerző a következő határozott megállapítással teszi ezt nyomatékossá. „Noha a Moveast idei felhozatala nem ezt igazolja, arról, hogy a 2008-ban jelenlevő nemzetek filmgyártásaival még sincs komoly gond, esetenként a honi filmforgalmazás és a hasonló tematikájú fesztiválok tanúskodnak.”
Maguk a filmcímek azonban elmaradnak. Egy-két román villanáson kívül nem tudjuk felsorolni, milyen remekműveket láttunk a térségből a mozikban, nem tudjuk, milyen gyöngyszemekkel jelenik meg más fesztiválokon. De meggyőződésünk máig szilárd: az itteni filmek színvonalasak, nem lehet elmenni mellettük. Csak egy rendezvény lehet gyenge, ha nincsenek rajta igazán átütő alkotások. Mert léteznek. De hol?
Van egy filmfórum, amely folyamatosan figyel valamit, és reprezentatív mintát ad róla. Az eredmény már évek óta nem igazán örvendetes. Egyelőre azonban senki sem akar komolyan szembesülni vele. Inkább megkérdőjelezik a vizsgálat hitelességét, a megfigyelők alkalmasságát. Lényegében hasonló a helyzet a kelet-európai nemzeti filmfesztiválokon. Világos, hogy jó ideje valami nem stimmel a filmekkel, de válságról tilos beszélni, hiszen az legfeljebb a világgazdaságban és a fociban lehetséges. Elég felidézni az utóbbi Magyar Filmszemléket. A vetítések legtöbbjéről unott, felháborodott, megvető arcú emberek jönnek ki. De mivel sokan mennek be és sokszor, nem lehet baj. Meg aztán ott a sok külföldi díj, kisebbek a nagy, és nagyobbak a kisebb fesztiválokról. Kesergések hangzanak el az elsőfilmek miatt, de aztán mégis azok kapják az elismeréseket. A magyar film létezik, ami jó, tehát a magyar film jó. Probléma legfeljebb az alapítványi finanszírozással meg a régi stúdiók privatizálásával lehet. Na meg magával a Filmszemlével: akadozik a szervezése, nincsenek előkészítve a technikai berendezések, egyszerre kicsi és nagy a kávézó. És nagyon rossz a helyszín. Bezzeg, ha visszavinnék Pécsre, biztos minden rendben lenne. Ott mindenki érzékelhetné a filmek magas színvonalát.
Fölösleges „ébredjünk már fel!”, „vegyük már észre!” hangnemben leírni, amit azért úgyis tudunk. Csak nem kifizetődő tudni. Még csökkenne a mozgástér, bizonytalanná válna a megélhetés. Ami nagyrészt még mindig állami pénzektől függ. És máshol se jobb a helyzet, mégsincs pánik. A lengyelek szépen, pedánsan gyártják tovább a filmeket, megtartják impozáns gdyniai fesztiváljukat, különösebb szenvedélyek nélkül. Ha rosszul megy, rosszul megy, de menjen. A csehek is elég jól elvannak, mert még mindig ki tudnak facsarni valamit az egykori újhullám tubusaiból. A bolgárok nincsenek meglepve, mert sosem bíztak önmagukban. A szlovákoknak minden elkészült film siker. Az ukránok örülnek, hogy Ogyessza Kira Muratovával szintén hozzájuk tartozik, bár a pénz nagy részét neki is az oroszok adják. A szerbek próbálnak büszkék lenni, hogy szétesettségük sem törte meg őket.
Szembenézünk, vagy nem nézünk szembe, emelt vagy leszegett fejjel folytatjuk vagy nem, egyvalami feltűnő. Már hosszú ideje mindenhol egyre komolyabb szerephez jutnak a fiatalok, bíznak bennük, próbálnak rájuk építeni. Bár helyesebb volna elsőfilmesekről beszélni, mert a bemutatkozók életkora 35 év körül mozog. Mindegy, a lényeg: jelenleg a térségben évente 40-50 rendezői debütálással kell számolni. Ez gyakorlatilag a nemzeti filmtermések egyharmada, néhány kisebb országban háromnegyede.
Első pillantásra nagyon rokonszenves ez a törekvés. Mégsem lehet egyértelműen értékelni. Figyelembe kell venni, hogy szinte országonként más a funkciója. A legvilágosabb képet a jugoszláv utódállamok mutatják. Az új nemzeti filmgyártásokat itt lényegében csak a fiatalok lelkesedése tudja megteremteni. Nekik köszönhető, hogy ma már komolyan lehet boszniai, macedón vagy akár szlovén filmről beszélni. De a horvát filmgyártás megerősödésében is meghatározó szerepet játszottak az elsőfilmesek. És sajnos ez a régió olyan traumát élt át a délszláv háborúval, a függetlenedés szociális következményeivel, amelynek feldolgozása a művészet számára is megkerülhetetlen, és ezért tartalmi szempontból mindenképpen megtermékenyítő hatása van. Elég három filmre utalni: Szerelmem, Szarajevó, Élők és holtak, Afrodita álma. A negatív szélsőséget Ukrajna képviseli. Itt is teremtő szerep várhatna a fiatalabbakra, a pályakezdőkre, de a kultúrpolitika képtelen döntést hozni e területről, amely változatlanul az anyagi-szervezeti összeomlás állapotában van. Ebben a helyzetben az a feladata a debütánsoknak, hogy kevés pénzből az ukrán film puszta létezését igazolják. A csehek és a lengyelek igyekeznek józanul kezelni a kérdést. Ez a két filmgyártás még mindig elég kiegyensúlyozottan működik ahhoz, hogy inkább csak aranytartaléknak tekintse a fiatalok munkáit. A legkevésbé pedig Bulgáriában figyelnek rájuk, mert nincsenek igazán komoly elvárások a filmművészettel szemben.
A magyar példa, ha nem is teljesen sajátos, de biztos, hogy az egyik legérdekesebb. Itt a debütáló alkotóknak lényegében a nemzeti filmművészet tekintélyét kell megvédeniük egy jól érzékelhető pangás idején. Velük lehet olcsón felmutatni a szerzői filmek magas arányát. Nyersességük jelzi az állandóan jelenlevő eredetiséget, formabontást. Az idei szemle is jól reprezentálta, mennyire tudatos ez a törekvés. Nem lehetett legjobb filmnek tekinteni a Tréfát, felvállalni a letisztultságot, Kosztolányi szellemét, egy jól körüljárható művészi értéket, mert nem volt több belőle. Inkább az izgatóan érdes elsőfilmek felé billent a mérleg, mert ugyan disszonáns, de mégis arculatot sejtető kórusban szólaltak meg. És így megy ez már hosszú ideje. Évente úgy teszünk, mintha komolyan felfedeznénk valakiket. Végigvisszük őket a fesztiválokon, és a díjaikkal megvédjük a becsületet. Aztán már nincs igazán szükség rájuk. Jöhetnek az újak. Nem baj, ha szép lassan elkopik Xantus János, Enyedi Ildikó, Szász János, Kamondi Zoltán, Tóth Tamás, Mész András, Janisch Attila, Pacskovszky József, Török Ferenc, Deák Krisztina neve. Idén Pálfi György már szinte mindenkit bosszantott, a korábbi nagy reménységet, Sopsits Árpádot pedig észre se akarták venni, hiába csinált fontos, megrázó filmet. Ez a játék mára igen szomorú eredményt hozott. A magyar filmnek nincs valódi tekintélyt és folytonosságot biztosító középnemzedéke.
Sokan a fiatalok támogatásával magyarázzák a román film megújulását. Ám ez igen megtévesztő. A mai román film csapásvonalát még Lucian Pintilie jelölte ki, amelyet egy elsőfilmes, Cristi Puiu „csak” radikalizált a kilencvenes években. Aztán megrázta magát egy addig háttérbe szorított középnemzedék. Ebből forrott ki az új román filmművészet. Puiu már éretten készíti el a Lazarescu úr halálát, és Mungiu sem első filmjével rázza meg a világot a 4 hónap, 3 hét, 2 nappal, s nyer nagydíjat Cannes-ban. De ott vannak körülöttük a fiatalok is. Más kérdés, hogy itt véleményem szerint részben egy kedvező fáziskésésről van szó. A román film azt az utat pótolja, amelyet például a mi dokumentarizmusunk már a hetvenes évek második felében megtett. Ám kétségtelen, hogy egy ismeretlen világ összetett feltárása közben egyetemes értékű szintet ért el az emberi kiszolgáltatottság ábrázolásában.
Egészében azt kell mondanunk, hogy érdekes, bár kissé nyugtalanító kettősség jellemzi ma a közép-kelet-európai rendezői bemutatkozások megítélését, értékét. A legtöbb nemzeti filmgyártás, sőt fesztiválokon a nemzetközi filmvilág is fontos funkciót jelöl ki számukra a folyamatos művészi megújulás érzékeltetésében. Ezt a szerepüket kiválóan betöltik, ebben jók. Ám ha ettől a kontextustól megfosztva összezárják őket egy rendezvényen, csalódást keltenek. Görcsösség, az eredetiség hiánya tárul fel bennük. Utóbbi nem lenne meglepő, hiszen a fiatalok ereje nem feltétlenül eredetiségükben, hanem radikalizmusukban rejlik. Csak hát úgy tűnik, ma nincs olyan szellemi-művészeti törekvés, amelyet radikalizálni lehetne. És nem csupán a filmművészetben. Egész kultúránkban.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2009/04 46-47. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9734 |
