Fáber András
Elek Judit legújabb filmjét saját, korai regényéből forgatta. A történet az ötvenes években játszódik, hőse egy anyját korán elvesztett kamaszlány.
A felnőni nem tudó, vagy nem is akaró, sérült, álomvilágban élő kamaszokat a huszadik századi irodalom fedezte fel először. Alain-Fournier, Colette, Cocteau vagy Szerb Antal kamaszregényeihez hasonló művek aligha születhettek volna korábban. A titokzatos birtok, a Zsendülő vetés, a Rettenetes gyerekek (korábbi címén a Vásott kölyök) vagy az Utas és holdvilág létrejöttéhez szükség volt arra a századforduló táján bekövetkező nagy szemléleti változásra, melynek első jelentős elméletalkotója Henri Bergson, első nagy írója pedig Marcel Proust volt: arra ugyanis, hogy a regények színtere fokozatosan áttevődjék a külvilágból a szereplők lelkébe; arra, hogy a korábbi álobjektivitást az újmódi álszubjektivitás váltsa fel. A tizenkilencedik századi regény a fiktív jelenben játszódik („Most pedig, kedves olvasóim, lépjünk be kézenfogva a Mánfay-kastély fényűzően berendezett báltermébe, ahol éppen…), a huszadik századi regény ideje a „durée réelle”, az érzelmi idő („A gyermekkorom, a porcukorral meghintett barackos gombócok íze, ó, Emma!…”)
Írók és olvasóik a rátalálás örömével ízlelgették a nemtudás fájának gyümölcsét. Belső történések ábrázolására a film sokáig kevésbé látszott alkalmasnak: szemléletében, tér- és idő-felfogásában jellegzetesen múltszázadi maradt. Ingmar Bergman szerint ha a film nem mítosz, akkor dokumentum.
Tegyük hozzá száz év filmtermésének arányait ismerve: inkább dokumentum, mint mítosz (Eizenstein vagy Dreyer, Tarkovszkij vagy Bergman munkássága e tekintetben szabályt erősítő kivételnek tekinthető).
Nos, Elek Judit íróként indult (a huszadik századi magyar irodalommal foglalkozó lexikonok mindmáig számon tartják ebbéli minőségében), s forgatókönyvei tanúsága szerint is „írástudó ember”, olyan, aki ismeri és alkalmazza a modern irodalom számos eszközét, „fogását”. Ráadásul előszeretettel dolgozik nemes irodalmi anyagból – legújabb filmjének forgatókönyvét egyenesen saját régebbi regényéből írta (mint ezt Bérczes Lászlónak a Filmvilág 1995/2. számában részletesen el is mondta).
A film izgalmas korban (az ötvenes években) játszódik, és izgalmas problémát ábrázol (egy anyját korán elvesztett kamaszlány lelkivilágát). A film 13 éves hősnője Kati (aki az írónő-rendezőnő alteregója, persze részben képzelt személy, ennyiben jogos Elek Judit tiltakozása az említett interjúban a túlontúl kézenfekvő azonosítás ellen).
Feltétlenül méltányolandó a rendezőnő abbéli törekvése, hogy egy mindmáig inkább történelmileg, semmint emberileg és művészileg feldolgozott korszak világát idézi meg a hitelesség igényével. A mai középkorúak feltehetőleg némi nosztalgiával, a mai fiatalok pedig az ismeretlen egzotikumnak kijáró rácsodálkozással fogadják. A filmen gyerekek „indiánoznak”, az apa lakását „kiigényelhetik”, a hajókiránduláson „zakatolnak”, egy emlékképsoron az is megelevenedik, ahogyan valakik a Dunába lőnek valakiket (gyerekek, a történelemkönyvben utána lehet nézni, hogy kik tették ezt kikkel – hogy vajon miért, azt elég nehéz elmagyarázni), a Kanadába kivándorolni készülő volt antikvárius cipője „dupla talpú” (amit azért nem vihet magával, mert úgy már túllépné az engedélyezett 50 kilót), a születésnapi „bulin” a gyerekek korabeli sanzonokat énekelnek („Jaj nekem, de nagy a veszedelem / A szívem rejtekén!”), a moziban korabeli filmoperetteket adnak (Mágnás Miska a két Latyival, no meg a Vidám vásár című szovjet kolhozkomédia), s miközben Sárdy János odabenn könnyekre fakasztja a nézőket „A nő szívét ki ismeri” kezdetű dallal, odakint a mozi előtt 30 fillérbe kerül a sima, 40-be pedig a káposztás lángos; a kislány apját valami titokzatos ügy miatt vidékre helyezik „szocializmust építeni”, egy társbérleti lakásban idegen sorsok zsúfolódnak össze, a konyhában Gorkij-darabot hallgatnak rádión („Akinek törvény van a lelkében, az jó ember.” „Ne bántsd az embert, ez a törvény.”), miközben a társadalom az „eszme” jegyében jóvátehetetlenül összekuszál mindent, az iskolában „szénszünetet” rendelnek el (lehet, hogy rövidesen újra megismerkedünk ilyesfajta kényszerintézkedésekkel?), Kati „türelemjátékot” kap ajándékba, a szereplők térdnadrágot, szvettert, meg ezekhez hasonló, özönvíz előtti ruhadarabokat hordanak, csakugyan: vajon hol talált a rendezőnő korabeli liftajtót? Ráday Mihály ugyanis a megmondhatója, hogy a régi kovácsoltvas liftajtók kicserélése „formatervezett” szörnyűségekre az elmúlt rendszer rossz ízlésű, neofita kontármunkájának jelképévé vált – nem sok hiányzott hozzá, hogy sikerüljön „a múltat végképp eltörölni” – egyszóval korfestést bőven láthat a filmben a mozinéző, de ez csak az első, a felszíni réteg.
A mélyebb réteg egy súlyos, kettős identitás-probléma: a halott anya egyfolytában visszajár a kislány életébe „kísérteni” (ami egyébként számos „flash back” képsorra ad alkalmat az alkotóknak), s ezzel elszigeteli lányát a világtól, megakadályozza a kislány felnőttebbé válását. Kati – vadóc magatartásával – elutasítja a sorsán sajnálkozó felnőttek (rokonok, tanárok) kenetes közhelyeit, s konok daccal nem felel meg a „szegény kis árva” magatartásáról alkotott társadalmi klisének.
Finomabban és jelzésszerűbben mutatja be a rendezőnő a másik problémát, a magyar–zsidó identitás kérdését. Mind a mai napig nehéz erről a kérdésről nyíltan, de legalábbis a túlkompenzálás veszélye nélkül beszélni a magyar társadalomban. A kritikus régi, de nem fakuló személyes élménye, hogy egyszer Párizsban egy autószerelő nyakában Dávid-csillagot látva, félénken megkérdezte: „Elnézést, uram, maga netalán zsidó?” „Igen, miért kérdi?” válaszolta a nagydarab, vérbő, kifejezetten „munkáskülsejű” illető.
Akárcsak az ötvenes évek emléke, nálunk ez a kérdés is a szőnyeg alá van söpörve. Más kérdés, hogy a film a probléma felmutatásán túlmenően nem sok eredetit tud erről elmondani.
A magyarságtudat „akcióban” buggyan ki viszont Ligethy Józsefből (Gera Zoltán figyelemre méltó alakítása), amikor (fekete címkés cseresznyepálinkától bánatában lerészegedve) így csukladozik a kivándorlás előestéjén: „Gvadányit nem adom!”
Kétségbeejtő, hogy az egészségtelenül gyakori rendszerváltások után a múlt különböző rétegeit úgy kell ebben az országban a romok alól előbányászni, mint valami régészeti ásatás során. Ezt a járulékos nehézséget Elek Judit filmje is megsínyli: érthető okokból ugyan, de a mítosz rovására aránytalanul nagy szerep jut benne a dokumentumnak. Apa című emlékezetes filmjében sokkal „mitikusabb” apát sikerült varázsolnia a filmvászonra Szabó Istvánnak – lehet, hogy akkor és ott a relikviák még élőbbek s egyszersmind jelképesebbek voltak.
A film zárójelenete: a kislány – koraérett kis felnőttként – odaadja magát a szimpatikus könyvárusnak, akit korábban odavett a lakásba. Ez a képsor van hivatva megmagyarázni a film címét: ébredést látunk, ha keserűt is. Az aktus feltehetőleg nem a legjobban sikerült, mert a lány megkérdezi:
„Ennyi az egész?” „Van még valami, amit nem tudok?”
„Nem, nincs” – feleli a fiú.
„Akkor rendben. Én is így gondoltam.”
S közben felerősödik valami szívfájdítóan mélabús muzsika a zongorán: Schubert c-moll Allegrettója (D 915).
Elek Judit új filmjében épp az a kettősség nincs megnyugtató módon megoldva, hogy egyfelől dokumentumszerűen hiteles ábrázolását nyújtsa egy korszaknak, másfelől mítoszt teremtsen egy gyermeki (emberi) lélek hányattatásaiból. Így a film eszközrendszere közelebb áll a tizenkilencedik századi regényekhez, mint az „eltűnt idő” proustian mágikus megidézéséhez.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1995/10 54-55. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=973 |
