Béresi Csilla
A színekről írott Chroma szivárványívével a halállal viaskodó Jarman békét kötött az éggel és valamennyire önmagával. Nem így van ez a filmjeiben, szinte mind gyilkosságok sorozata.
„A világ hármas: elemi, égi és szellemi”
Festő, filmrendező, díszlettervező, esszéista, költő, kertész, számkivetett, üldözött meleg, végül beteg művész, aki már csak a halállal mérkőzik. Egy lassan pusztító, alattomos kórral, ahol a vírussal és szörnyű tüneteivel szemben a szó a fegyver.
„A betegségben a bizonytalanság a legrosszabb – írja a nagybeteg, talán épp infúzióra kötve. – Az elmúlt hat évben a nap minden órájában oda-vissza lejátszottam ezt a forgatókönyvet.” Ez lett az élete: kórház, újabb és újabb tünetek, tucatszámra nyeldesett pirulák, mellette elhullott barátok, az egyre közelebb lépő Kaszás. „Azon kaptam magam, hogy cipőket nézegetek egy kirakatban. Kedvem támadt bemenni, és venni egy pár lábbelit, de aztán meggondoltam magam. A cipő, amit per pillanat viselek, épp megfelel, hogy kisétáljak az életből.” Ez a fenyegető halálközeliség furcsa tragikumot és sűrítettséget ad mindannak, ami Jarman eddig is volt: költői sorainak és elmélkedéseinek. „Űrutazó, hagyd el e kényelmes házat, amely bizonytalanságával ejt foglyul. Ne feledd, menni és birtokolni nem tart örökké. Küzdd le a félelmet, amely a kezdetet, a folytatást és a véget övezi.” „A halál ad formát az életnek” – mondja Wittgenstein című filmjében a haldokló filozófus.
„Gyorsan kell írnom, mert a jobb szemem lerobbant augusztusban a megalovírustól” – remegő kézzel lefirkantott sorok. Egy látását elveszteni készülő festő veti papírra gondolatait a színről, járja körül a festékek és színek kultúrtörténetét, nagyjából a színkép mentén haladva. Csakhogy az árnyék, a szivárványszín és az áttetsző anyag kívül esik a spektrumon. Valahol a színeknek is a peremvidékén járunk, nemcsak a lét legszélén. „Ez az egész kiélesíti a tudatot, de valami elvész közben. A valóságérzék kerül süllyesztőbe.” A világtól elszakadni kész kéknek – ez a leghosszabb fejezet – ebben a ritkított, éteri levegőjében az alkotó önmagát múlja felül, lehetőségei végpontjára ér. „Hágj magasabbra a legmagasabb csúcsnál, ereszkedj mélyebbre a legmélyebb mélységnél” – halljuk a Caravaggióban. Meglehet, a színek elmosódnak, marad viszont az elemi érzékelés. „Moccanatlan fehér. Hallucinált hegyek, völgyek… Szavakkal elmondhatatlan volt a látvány, ugyanúgy nem lehet leírni, ahogyan Isten arcát sem” – olvassuk egy dérlepte reggel leírásakor.
Nem véletlen, hogy Jarman oly régóta vonzódott az ókor és középkor mágusaihoz, alkimistáihoz. Akik négy elem kölcsönhatásaként képzelték el a természetet, s a nemtelen fémet lelkes arannyá változtatták. Az elemek közelségét Jarman filmjeiben is ott találjuk, szinte mindben szél zúg vagy tenger, s a Prospero támasztotta vihar sem csak kívül tombol. „Az isteni akarat láthatatlan, az ember keze műve anyagból való” – jellegzetesen angol sorok ezek. Shakespeare varázslója szellemeket igáz le, John Dee – Erzsébet királynő asztrológusa – angyalokkal társalkodik. A Chroma egyik megidézett költője Donne, a metafizikus költészet nagy alakja, akinek legfőbb gondja a Jarmané is: öngyötrő küzdelem anyag és szellem, érzékiség és a szellem világa között.
A kísértet, Áttetsző Úr
Idők mélyéről jött elő,
Himbálózik tenger lován,
Végigsiklik a folyosón.
Jarman szellemei nem olyan kezesek, mint Shakespeare Arielje, ármányosabbak, aligha lehet alkut kötni velük. „Fantomok bálja” ez. Nem sokkal biztatóbb a két fehérre mázolt képű Ariel sem a filmekben: a Jubileumban és a Vihar feldolgozásában, az első vörös körme akár az alvadt vér.
Ez a világvégi haldoklás egy önmagával viaskodó életet tetőz be. „A tűz gyermeke egyúttal az engedetlenségé is. Született rebellis. A prométheuszi gyermek elcseni a gyufát, hogy veszedelmes világosságot gyújtson a sötétben.” A Vízöntő jegyű Derek született lázadó, aki Vanessa Redgrave-vel vonul tüntetni, máskor meg punk-hercegnők oldalán toloncolják ki a Louvre-ból. Kényszerlázadás ez. „A mi világunkban a villogó vörös fény rendőrségi razziára figyelmeztetett. Azon melegében elkaptak minket, majd kezünkben a sorszámot, mint holmi lottószelvényt szorongatva, órákon át vártunk a vallatásra.” Ilyen egy meleg számkivetett élete a hatvanas évek Angliájában. Nem csoda, hogy a társak, mesterek, akiket a múltba nyúlva keres, szinte mind saját nemükhöz vonzódnak: a görögök, Michelangelo, Leonardo, Caravaggio. Csak hát épp bennük sem a reneszánsz derűt találja fel. „Micsoda önutálat süt az Utolsó ítélet megnyúzott önarcképéről! Az önmegtagadás mélyen felkavaró mesterműve ez, páratlan a maga nemében” – írja Michelangelóról. Ahogy nem mond mást Wittgenstein sem: „Nem lehet nyíltan, becsületesen élni egy olyan világban, ahol ez a szerelem törvénytelen.”
Nem lehetett könnyű melegnek lenni Jarmannek, egy repülőstiszt fiának, aki végigharcolta a második világháborút, és aki viszolyogva nézte a gyermek, majd a kamasz „férfiatlan” hajlamait, kertészkedő kedvét.
Ami belül tombol, az a világra is kivetül. A Chroma szivárványívével Jarman békét kötött az éggel és valamennyire önmagával. Nem így van ez a filmekben. Szinte mind gyilkosságok sorozata, csak épp a Caravaggióban késsel ölnek, míg a Jubileumban műanyaggal fojtogatnak punk kivégzőosztagok. Épp az vész el a Jarman által észlelt jelenben, amit a legtöbbre tart, az élet elemi megélése. A Jubileum kertésze művirágokat „nevel”, holott Jarman mindig is gyakorló kertész maradt, aki virágokban gondolkodott. Megint gazdag hagyomány állt mögötte, az angol kertészet a maga évszázadaival, tépett lelkű költőnő–kertészeivel, amilyen Vita Sackville, Virginia Woolf szerelme is volt.
Többször hivatkoztam a filmekre. Magától adódott, mert Jarman arcai elválaszthatatlanok egymástól, és egymásnak felelgetnek (és akkor még nem beszéltem kevés látható képéről, tanulmányok ezek a színről vagy az anyag szerkezetéről). „Elmenekültem a moziba, ahol a színek a valódiaknál élethűbbek voltak” – olvassuk a Chromában. Milyenek a Jarman-filmek színei? Milyen színek társulnak az elemi kéj és erőszak, élet és halál, szerelem és gyilkosság világához, ahol egy pápai fogadás is könnyen fordul át „fantomok báljába” (nem sokkal biztatóbb a Vihar szellemorgiája sem). Nos, igen, elemiek. Többnyire vérvörösek. Ezek izzanak a Caravaggióban, rikítóbban, mint a manierista előd képein. „Hunyorgok, mert Piroska jár a sötét erdőben. Vérvörös köpenye lobog a növekvő szürkületben. A vörös szemű farkas megnyalja skarlátpiros nyelvét.” Csúf nyelvét bizony Ariel is kiölti a Viharban, csöppet sem légies szellemhez illőn. Ezek a pirosak műviek valahogy, leginkább Antonioni kortárs videós kísérleteire emlékeztetnek. Másutt punk hajak izzanak fel, márpedig Jarman tud egyet-mást a vörös hajak sátáni bélyegéről. Prospero fejét csak a tűz visszfénye fonja koszorúba. Mintha Shakespeare mágusának kísérlete, hogy elmeneküljön szigetére az erőszak és hatalom világából, nem lenne teljesen reménytelen. Mégsem a nap süt ezen a szigeten, örök vihar tombol, szűnni nem akaró éjszakával, sápatag szellemfényekkel, fogyatkozó gyertyák vetette óriási árnyékokkal, fűszálak derengésével. Csak az utolsó jelenetben világosodik ki a sötét, éji háttér, s hull a reneszánsz falképekkel kifestett teremre Flora virágesője. Végig sötét viszont a Wittgenstein, megint csak a feketéből kiváló diszkószínekkel, foszforeszkáló neonizzással. Egy űzött lelkű gondolkodó eredne itt a valóság nyomába, műanyag sárgák és zöldek között. Ez az 1993-as film is halállal végződik, akárcsak a Caravaggio. Nem sokkal előzi meg alkotójáét.
Még egy arcáról szeretnék pár szót szólni Jarmannek, ami sokaknak okozhat meglepetést. Mágusok között kereste szellemi elődeit a nagy gondolkodók és művészek mellett, de egy kicsit ő is a jövőbe látott. Maga is tudott erről a képességéről, s azzal magyarázta, hogy megfürdött Delphoi varázsforrásában, mely Apollón jósisten védnöksége alatt áll (egy tucat zsarué mellett). Kommentár nélkül írok ide egy passzust a Chromából:
„Mikor aludtam, egy lökhajtásos repülő csapódott egy toronyházba. A gép csaknem üres volt, de kétszázan belefagytak álmukba.”
Mi ez? Kérdezzük meg Arielt. Épp csak a számok nem egyeznek.
Jarmannek van már hazánkban előélete. A Chromából eddig Nádasdy Ádám fordított le két fejezetet a könyv végéről, „Irizáló színek” és „Áttetszőség” címmel (olvashatók az Interneten). A Kékről szóló fejezetet egykor film formában is vetítették a mozik, Blue címen, Takács Ferenc fordításában. Magam nagyon régen olvastam először a Chromáról, a Filmvilág egyik számában, Tillman J. Attila méltatta (az ő írásai szintén olvashatók a Világhálón, a Chroma több lefordított részletével együtt). Neki köszönhetem, hogy kedvet kaptam megrendelni külföldről a kötetet. Sokáig állt a polcomon, borítóján „Derek” fanyar mosolyával. Most, hogy megjelenik, hiányt pótol.
Utószó Derek Jarman Chroma című könyvéhez. Palatinus Kiadó.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2009/04 26-27. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9728 |
