Pápai Zsolt
De Ofrivilliga – svéd, 2008. Rendezte: Ruben Östlund. Írta: Ruben Östlund és Erik Hemmendorff. Kép: Marius Dybwad Brandrud. Szereplők: Villmar Björkman (Villmar), Linnea Cart-Lamy (Linnea), Leif Edlund (Leif), Sara Eriksson (Sara), Lola Ewerlund (Lola). Gyártó: Plattform Produktion. Forgalmazó: Szuez Film. Feliratos. 98 perc.
Ruben Östlund ifjú svéd rendező, két nagyjátékfilmmel, néhány dokumentum- és rövidfilmmel a háta mögött. Akaratlanul című opusza arra utal, hogy komoly szerzői ambíció fűti, amely – furcsa mód – mértéktelen és jobbára fokozhatatlan minimalizmusban jut érvényre. A sajátos ízeket sem nélkülöző, egészében mégis sikerületlen film úgy fél tucat kurta – hol párhuzamosan haladó, hol pedig egymásba érő – történetet tartalmaz, melyek árulásról, lehasznált sorsokról, elvetélt életekről, a kilátástalanságérzet szülte kisszerű tettekről szólnak. A színvilág és a karakterek rajza az ugyancsak svéd Roy Anderson fesztiválkedvenc Dalok a második emeletről című moziját idézi, a szerkezet pedig távolról a Dalok… egyik ihletőjét jelentő Buñuel-opuszt, A szabadság fantomját. Miként ott, itt is a hangsúlyok nélküli narratív szerkezet egyfajta eredendő értéknélküliséget közvetít. Ez a film nem a sokak által vágyva vágyott, szocdem mintaországot mutatja be: a megvalósult szocializmusban – Östlund szerint – nem az anyagi jólét, hanem a lelki szegénység egyenjogúsít.
Amennyire egyszerűek a – mindennek ellenére néhol mégis csak életszerűtlen – történetek, annyira puritán a film megmunkálása. Hosszú és statikus, dekomponált plánok sorakoznak egymás után, melyek közül néhány megragad a memóriában, jóllehet nem feltétlenül művészi izgalma, inkább sulykolt formatudatossága, hivalkodó minimalizmusa okán. A nyitány hosszú autófahrtját követő első, bő kétperces beállításban például kizárólag vádlikat vesz a kamera, továbbá több alkalommal nyaktól lefelé (esetleg hátulról fényképezve) látható csupán a beszélő személy feje, máskor pedig a tág plánok nem engedik látni, láttatni az akár a kép középpontjában lévő eseményeket sem.
Talán ebből fakadóan a nézőnek végig az az érzése, mintha lemaradt volna valamiről, és ez az érzés a vetítés után sem szűnik meg.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2009/03 55. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9704 |
