Molnár Gál Péter
Tati, a francia vígjáték-történelemben magányos és különleges művész, komikus bölcselő volt. Megújította a hangosfilmet úgy, hogy száműzte a beszélő filmet.
Kuriózus életrajzi adaléknál figyelmeztetőbb, hogy Jacques Tati választott művésznév, családnevének (Tatischeff) megkurtítása, hogy apai nagyapja – Dimitrij Tatiscsev tábornok – a cár utolsó párizsi követe volt, hogy anyai nagyapja, aki olasz nőt vett feleségül, holland képkeretező volt, Van Goghnak is dolgozott és kereken visszautasította a fizetésül fölajánlott képeket. Tati nemzetközi közadakozású génjei segítették megszületni egyedien francia komédia-világát, amely annyira elüt a francia vígjátéktörténelemtől. Hozzátehetjük azt is, hogy Tati filmjei olyannyira besorolhatatlanok voltak a franciáknak, hogy jónéhány díj és értő esszé ellenére mostohán kezelték komikus zsenijüket. Tati komor és talányos és fenyegetően szófukar és súlyosan jelentős alakjánál lelkesebben kedvelték De Funès blabláit és Bourvil bavardázsait. Tati filmográfiája nemcsak azért oly kurta, mivel megfontoltan dolgozott és hosszadalmasan érlelte ki spontaneitásukkal ható ötleteit, hanem mert nehezen talált producerre és a forgatáshoz szükséges pénzre. Negyedik nagyjátékfilmjét, a Szabadidőt (Playtime, 1967) jeges érdektelenség fogadja. Vállalata csődbe megy. A Tati-életművet elárverezteti a kereskedelmi bíróság. Értéke: százhúszezer frank. Tati tönkremegy az igényességébe. Koldusbotra jut engedménynélkülisége miatt. Kilenc évig készült a Szabadidő. Következő filmjére – Forgalom (Trafic, 1971) – négy évig kellett várni. Svédországban készítette el utolsó munkáját, igen szűk költségvetéssel, egyetlen helyszínen – egy cirkusz porondján és nézőterén –, létrejöttéhez segítséget adott egy videocég: eljárását a piacra bevezettetni óhajtván, a nagy komikust nyerte meg reklámhordozóul, aki művészi testamentumát részint videóra rögzítette. A kínzó kényszerűségek ellenére a Parade (1973) nem lett nagy mű. Filmátvételünk eltekintett tőle. A Cannes-i filmfesztiválon nagy garral mutatták be 1974-ben. Jérome Savary cirkuszszínházának clownjai tarka mulatságot rendeztek a vetítőteremben a gálán. Tarka ruhákban zsibongtak a széksorok közt és a székek támláin, hangulatot keltve a lehangolt filmhez. Bántó színek. Szedett-vedett technika. Loyal úr (maga a rendező) konferálja végig a kínos műsort. Csak akkor vidul föl a néző, amikor Monsieur Loyal maga is beáll mutatványosnak, elismétel azokból a sportpantomimekből, amikkel annyira hosszadalmasan készült filmes pályájára.
Tatit ugyanis a sport vezette a színházhoz és a színház a filmhez. Hivatásos rugbyjátékosa a Racing Club csapatának. A Racing egy műsoros estjén sportutánzatokat ad elő (1931). A siker marasztalja. Két évig vándorol vidéken. Cirkusz, kabaré, music hall. Egy főpincér-számmal leszerződik a Gerny’s kabaréhoz (1933). Igazi bemutatkozása azonban a Ritz Szálló szervezte gálaesten történik (1934), a Normandie „kék szalag”-jának megünneplésekor. Sportparódiákat ad elő évtizednél tovább. Sportpantomimjait megörökítik rövidfilmek: Oscar, a teniszbajnok (1932), Egy vadállat kerestetik (1934, rendező: Charles Barrois, segédrendező: René Clément), Vidám vasárnap (1935, Jacques Berr), Balodra vigyázz (1936, Clément), Vissza a földre (1938). A háború után Claude Autant-Lara két filmjében is szerepelteti (A test ördögében egy katona fikarcnyi szerepében, de címszereplő a Sylvie és a kísértetben). A postások iskolája címmel Clément kezdene forgatni (1947), megbetegszik, a forgatókönyvíró-főszereplő áll a kamera mögé is.
Tati tehát a music hallok gazdag televényéből táplálkozik. Kabarékomikus, music hall-mímes sportimitátor. Kerékpáros-öklöző-futó-teniszező-úszó számait láthatjuk megörökítve. Pár perces néma jellemparódiákban tanulja a művészi sűrítést, valamint a nézőre hatás lélektanát, kifinomult művészetét. Tati tehát egy merőben nem francia műnem felől érkezik a nagyformátumú komédiákhoz. A szavak nélküli beszéd mesterségét vállalja. Az orosz-olasz-holland-francia unoka az angol zengerájok némajátékainak hagyományaiból építkezik. Megkapó rímnek érződik, hogy a Parade-ban visszazár a kezdetekhez. Tiszteleg a cirkusz ősi művészete előtt. Fellini ugyanekkor (1970) a Bohócokkal ugyanezt teszi. Tati filmjének befejezése hasonlít is Fellinire, különbözik is tőle: két gyermek a parádé befejeztével leereszkedik a cirkusz porondjára, és megszeppenten elfoglalják költői világukat.
Az életmű-záró Parade figyelmeztetés, mennyire kirí Tati a francia kultúrából. Szabatosabban mondva: visszanyúl a francia kultúra régmúltjához, amidőn még nem dőlt el véglegesen a verbalitás és a test különválása, az arisztokratikus-klerikális kultúra győzedelme a realista-karneváli-plebejus szokások fölött.
A francia színház és film elsősorban beszélő művészet. Nem „jókat mondanak” a vígjátékokban, mint a magyarokban, hanem megformált elmésséggel mondják. Még a középkori színházi kezdetekben is, a Terentius-színpadokon, ahol némajátékosok jelenítették meg a cselekményt, mindig ott állt egy narrátor, aki szavakban is megfogalmazta a már megérzékítettet.
A Foire-nál, a francia vásári színjátszás jellegzetes nyitányaként a játszóhelyek fölötti ház erkélyén föltűnt a parade. Mimikus előszó a játékhoz. Tehetségfitogtató mutatványszám. Kedvcsigázó fölvonulása a komikai erőknek.
François, a Jour de fête kerékpáros postása nem mond elméseket, Hulot úr sem verbálisan szellemes. Nincsenek aforizmák, verbális csattanók. De nem is idejétmúltan némafilmek Tati komédiái. A hang – akár egy pályaudvari hangosbemondónak, akár ajtócsikordulás rímjeinek, akár az emberi fecsegés artikulálatlan akusztikai effektusaként – használata Tatinál komikus bölcselet. Újdonsággal látja el a hangosfilmet, miközben száműzi a beszélő filmet, ami csak fővárosi színdarabok mozis utánjátszása.
Filmről filmre komolyabb. Filmről filmre kevésbé mulatságos. A nevettetés társadalmi önsúlyánál fogva is elkomorul Tatinál. Szándéka, felolvasztani a komikus figuráját a társadalom-ábrázolásban, a Szabadidőben és a Közlekedésben szinte eltűnik. Nem folytatja a postás szeretetre méltó alakját. Nem folytatja Hulot urat sem, aki Michèle Manceaux meghatározása szerint „Prévert arca De Gaulle testén”. Szájában pipával, fölkapott nadrágszárral, ábrándos balszerencsével, a túlcivilizált mindennapokból szelíd romanticizmussal elvágyódóan, kutatva az utat a gyermekkorba, alig leplezett infantilitással elfordulva az amerikanizálódó francia világból. Vicchajhászat nélküli szelíd humora a századközép komikus antológiája. Végzete ugyanaz, ami Chapliné: elolvasta a róla szóló tanulmányokat, és hallgatott rájuk. Mindvégig kitartott azonban ráméretett művészi célja mellett. Az éteri és az útszéli, az irodalmi és a vulgáris örök vitájában nem a finomkodást választotta, hanem kifinomította Tabarin vásári örökségét.
Első nagy játékfilmje, a Jour de fête, amit a magyar filmforgalmazási leiterjakab Kisvárosi ünnepre torzított, noha a helység, ahol Tati forgatott (Sainte-Sévère), és amit Follainville-nek nevez, korántsem kisváros. A benne zajló ünnep megfelelője pedig a Búcsú volna. 1949. május 11-én mutatták be Párizsban. S jóllehet 1964-ben tíz perccel megrövidített változatban is levetítették, 1994. december 23-án, tizenkét évvel alkotója halála után újra műsorra került. Színes változatban. Nem kompjuterrel megszínezetten. Nem is kézzel festetten, mint a régi némákat virazsírozták. Sophie Tatischeff és François Ede helyreállították az eredeti filmet a kulturális mimisztérium, a CNC, a filmarchívum, a Canal +, a Kodak és a GAN alapítvány közreműködésével.
Amikor ugyanis Tati belefogott a film elkészítésébe, a francia film igen kezdetleges volt még. Thomsoncolort használtak. Óvatosságból felvették a jeleneteket fekete-fehérben is. Az amerikai Technicolor és a német Agfacolor ekkortájt diadalmaskodott már. Tati színes filmje használhatatlannak bizonyult. Most a felhasználatlan színes negatívokból lánya és tisztelője rekonstruálta az eredetit. Az eddig nem ismert filmet megnézve kiderül, hogy Tati a hanghatásokhoz hasonlóan merészen dolgozott a színnel is. A Jour de fête színesben megmutatja, milyen lehetett volna a színesfilm, ha a kezdeteknél nem elégednek meg a heje-huja-színekkel, és vártak volna a nyersanyagüzlettel. Tati és operatőre (Jacques Sauvageot és Jacques Mercanton) nem alkalmaz anschnittben virágbukétát, és nem hasznosítja a népviseletek koloritját. Munkában megfáradtak a színek. A sokszor mosott ruhák kifakultsága jelenik meg hősies kudarcukban. Robotban elhomályosult, színehagyott, bekötőúti világot látni. Ide csak a búcsú átmenetisége hoz vigasságot, egyetlen hétvége huszonnégy órájára megváltást. A vásárosok körhintástul elmennek. Visszatér a megszokott robotolás.
Tati színesfilmje színtelen szinte. Múlt időbe kerülnek képsorai. Akárha Nadar fényképeit forgatnánk a családi albumba kötötten. Sokadszori vetítés után csak most derül ki, mennyire térbe szerkesztett Tati vígjátéka. Közösségi polifóniájának humora kivérzett színekkel érvényesül igazán. Tati színbalsikeréből kialakulhatott volna egy színdramaturgia. Nem a tarka magazinok hirdetéseivel vetekedő látványvilággal traktálják a nézőt, drámai értéküknek megfelelően jelennek meg a hideg színek, vagy a felengedő-megolvadó látványok.
A község görnyedt hátú vénasszonya botra támaszkodva vezet egy kecskét a halál felé csoszogva, vagy a halál felől érkezve, mintha a Le Nain-fivérek festményeiről jött volna Tatihoz a kétszáz évvel idősebb filmbe, hogy ironikus megjelenésével a folyamatosságot képviselje.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1995/10 35-37. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=970 |
