Schubert Gusztáv
Minél rosszabb, annál jobb. Hungarikum csúcsforgalommal.
Minden korszak hozott anyagból gyártja a hasonlatait, mi sem kézenfekvőbb, mint az, hogy a szenvedélyes automobilizmus korában a feltorlódott kocsisor, az egymásba koccanó vagy épp árokba fordulva lángoló autók látványa korfestő metafora. Godard Week-endje és Fellini Rómája óta pedig az össztársadalmi baleset megtestesülése.
Színházban ugyan az efféle látvány merőben szokatlan, tudtommal Spiró György az első drámaíró, aki egymásba torlódott kocsisort rémálmodott a színpadra, de ettől még jogos a kérdés, hozzá tudott-e tenni a mára már meglehetősen leharcolt karambol-metaforához valamit a drámaíró és tévéfilmjében Török Ferenc.
Jó hír: a Koccanás négy kilométeres kocsisora nem kopottas szimbólum, hanem hóttreális élethelyzet. Lehetséges, hihető, de ugyanakkor teljességgel abszurd. A katasztrófából ugyanis Spirónál és Töröknél – persze a stresszből adódóan némi feszültséglevezető anyázás után – nem rémdráma és katasztrófafilm következik, hanem piknik az árokparton, vidám közlekedési közjáték, édes semmittevés. Persze következhetne apokaliptikus horror vagy heroikus vészhelyzet-mozi is, hiszen lenne itt borzongásra és megrendülésre ok bőven, hol jéggé fagyott afgánok dőlnek ki egy kamionból, hol égő fáklyaként rohan el valaki (színpadon, képernyőn minderre csak a dialógus utal), máskor gyanús idegenek pusmognak szerbül a titokzatos fehér porról, amiből tíz deka is elég egy toronyház felrobbantásához. De nem, apokaliptikus hangulatnak nyoma sincs, a tömegbaleset részesei semmi perc alatt belakják a romokat, akár Örkény egypercesének agilis hősnője az 1945-ben rommá lőtt Budapestet, aki az első békés napon kitűzi cetlijét: „hozott szalonnával egérirtást vállal dr. Varsányiné”. Az egyperces diadalmas élni (és pusztítani) akarásához képest persze van egy óriási különbség: itt senkinek sem jut eszébe eltakarítani a romokat. Ellenkezőleg, a baleset kárvallottjai kényelmesen berendezkednek az autóroncsok között. Előbb egy vállalkozó gründol alkalmi büfét a lerobbant kocsisor mellett, utóbb katasztrófaturisták is érkeznek meg térítők meg szkinhedek (mindkét társaságot az élelmes büfés téríti meg a haszonelv könyörtelen hitére), és persze a helyszínre érkező rendőrjárőr is megpróbál hasznot húzni a katasztrófából, megbírságolják a tilosban parkolókat. Amit látunk, fordítva bedrótozott világ, itt mindenki besszre játszik. És persze a saját pillanatnyi hasznára, a jövőbe három percnél messzebbre senki sem lát. Jöhet bármi, csak itt és most legyen jó. Hungarikum két részben – határozza meg Spiró színdarabja műfaját. Helyesen, mert nem dráma ez, ahhoz ugyanis célképzet kellene meg erők egymásnak feszülése, csúcsponttal, megoldással, talán még katarzissal is. Itt semmi efféle nincs, az akarat rezgőmozgást végez, az ész megáll. És épp ezért több erőltetett, gyorsan kimerülő gegnél Török találmánya, a „szoborfilm”. Hitelesebb groteszk állóképekben elmesélni a nagy koccanás történetét, mint mozgóképen. Ebben a világban már nincsenek személyiségek, a mosoly ráfagy az arcokra, a test görcsbe rándul, csak hajukat fújja a szél. Ennek a túlélési kurzusnak nincsenek, nem lehetnek drámai hősei, csak automatái.
Egy férfi és egy nő, egy sikerbe belefáradt elkurvult menedzser és egy erényeiben megkeseredett asszony áramkörei ugyan váratlanul felszikráznak, de aztán idővel mégiscsak helyreáll a rend, megindul a forgalom, megjavul a szoftver, forog a régi lemez, nincs helye többé a romantikázásnak.
„Az útkereszteződés társadalmi keresztmetszetté válik.” – állapítja meg találóan a színdarab egyik kitűnő kritikusa. De a magyar társadalomra jellemző típusok fölsorakoztatása kevés lenne egy jó drámához, a magyar társadalom rendellenes működésének könyörtelenül precíz leírása tartja hat éve telt házzal műsoron a Koccanást. A diagnózis elszomorító: a magyar társadalom gépezete nem egyszerűen rossz hatásfokkal működik, hanem mindenestül félre van hangolva, rosszul temperált társadalomban élünk századok óta, tökéletesen alkalmazkodtunk a katasztrófákhoz és vészhelyzetekhez, világbajnokok vagyunk a túlélésben, de a békét folyton elveszítjük. Nekünk Mohács kell, lángossütővel, virslivel, kólával és papírpohárral.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2009/03 51. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9699 |
