Pápai Zsolt
Népszerűsítő kézikönyv rendezőportrékkal, szépen becsomagolva. Alibiszövegek a filmtörténet ikonjairól.
2004-ben megjelent nálunk egy vaskos és díszes könyv 1001 film, amit látnod kell, mielőtt meghalsz címmel. A válogatás szempontjait lehetett bírálni, de ahhoz vita nem fért, hogy a bekerült filmek fontosak és viszonylag széles a merítés. A cirka félszáz szerző felkészültsége nem volt azonos szintű: számosan a szűkös keretek között is tudtak izgalmasan és informatívan írni, de semmitmondó szövegekből sem volt hiány. Az utóbbiak közül kiváltképpen kitűntek igénytelenségükkel az SJS monogrammal szignózott írások – volt valami titokzatos abban, hogy a krónikusan hülyeségeket beszélő SJS skiccei átjutottak a szerkesztés szűrőin, és a homályt fokozta, hogy a monogram feloldását nem lehetett a szerzők listáján megtalálni.
A magyarázat prózai. SJS-t azért nem ellenőrizte senki, mert ő volt az, aki mindenkit ellenőrzött: Steven Jay Schneiderről van szó, a kötet főszerkesztőjéről. Aki az 1001 film… után újabb vállalkozásba fogott. Jóllehet Schneider szerkesztőként valamivel többet ér, mint szerzőként, és ezúttal – nagyon helyesen – nem vállalt szócikket a könyvben, az 501 filmrendező mégis a félelmeket igazolja. Alibiszövegekkel teli és minőségtelen – bár ezúttal is szépen becsomagolt – hakniról van szó, amelynek a színvonalát a magyar kiadás tovább rontja.
A könyvben születésük sorrendjében következnek egymás után a rendezők. A portrék élén a születési – illetve elhalálozási – évszám után néhány kulcsszóval jellemzik az alkotót és életművét, és már ezek a szövegek is gyanút ébresztenek (Wojciech Has: „Szürrealista, költői drámák és irodalmi adaptációk; politikai és outsider felhangok; vizuális történetszövés; utazási motívumok”; Pasolini: „Munkássága jól példázza a jó és a rossz küzdelmét a modern világban; felkavaró és provokatív művek”). A portrék mellett válogatott filmográfia található, ennek használatát azonban megnehezíti, hogy a filmcímek magyarítása esetleges: hol szerepel a hazai forgalmazási cím (gyakran helytelenül), hol pedig nem. Valamennyi portré mellett áll továbbá egy idézet, ami jó esetben a méltatott alkotótól származik, rosszabb esetben egy őt méltató kritikustól.
Az hagyján, hogy a filmográfia szinte hasznavehetetlen, az idézetek pedig jobbára setesuták, a legnagyobb gondok ugyanis a törzsszövegekkel vannak. A válogatás szempontjainak bírálatától ezúttal tekintsünk el – maradjunk annyiban, hogy a rendezők zöme valóban az egyetemes filmtörténet ikonja. Éppen ezért rendkívül nehéz ilyen kurta (hozzávetőleg 2000-3000 leütés) terjedelemben jó portrékat írni róluk, és a szerzőgárdának csak kevés tagja – mindenekelőtt a brit filmkritika doyenje, Geoff Andrew – képes erre. A szövegek java azonban semmitmondó, esetleg még ostoba is. Kertész Mihály vagy Raoul Walsh portréjának jelentős részét, negyedét-ötödét, filmcímek teszik ki, jórészt azok, amelyek a törzsszöveg melletti filmográfiában is szerepelnek, Cecil B. DeMille és Michael Apted portréja azonban ennél is lehangolóbb: egyik sem több 1500 leütésnél, és mindkét cikk harmada filmcímekből áll.
Persze még a semmitmondás is jobb a félfordításoknál, a tárgyi tévedéseknél vagy a bután okoskodó megjegyzéseknél. Edwin S. Porter portréjában – talán fordítói hibából – az ugróvágás és a keresztbevágás összemosódik, ráadásul – ez megint csak félrefordítás lehet – a rendező munkái kollázsként (!) tételeződnek; Sam Peckinpah A szökését romantikus kalandfilmként nevezi meg a portré írója; Donald Cammell Az érv című filmjének születési időpontját illetően majd harminc évet téved a szerző; a Godard-szócikkben pedig két egymást követő mondatban önmagának mond ellent (előbb a rendező valamennyi 1965-től készült munkáját nem-elbeszélő filmként tételezi, majd a Bolond Pierrot-ról, a Week-endről és A kínai lányról mégiscsak elismeri, hogy narratív filmek). És ez még nem minden, az olvasónak ugyanis bitang mondatok sorával kell megharcolnia: Tod Browning filmjeiben „több a stílus, mint a tartalom”, „a hosszú beállítások többi mesterétől eltérően Magyarország legnagyobb modernista rendezőjét [Jancsó Miklóst] nemigen érdeklik e stilisztikai eszköz mimetikus lehetőségei”, Andrzej Munk filmjeit „nonkonformista kételkedés jellemzi”, Robert Altman filmjei „láttán rájövünk, hogy minden figura a maga személyiségének megfelelelően alakítja az eseményeket, és ehhez nem kellenek különleges effektusok vagy pirotechnika”.
Egy népszerűsítő kiadványtól igazságtalan lenne akadémiai székfoglalókat várni, de ezeket a passzusokat semmi sem menti. Maradjunk csak a jó öreg Pendergast filmszótárnál, vagy akár az imdb.com portréinál.
Gabo Kiadó, 2008.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2009/03 48. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9696 |
