Hamar Péter
Móricz Zsigmondot 1934-ben kérték fel a Hortobágyról szóló film történetének megírására, de novelláját a forgatókönyv meghamisította. A film születésének krónikája az író szemszögéből.
Az első magyar hangosfilm bemutatásától a második világháború végéig közel félezer játékfilm készült hazánkban, de döntő többségükről csak a kommersz kategória értékrendje alapján lehet ítéletet alkotni. A korszak termését vizsgálva Veress József érdekes, vitára késztető rangsorokat állított össze (Rubicon, 2007/4-5.), különválasztva az úgynevezett art kategória filmjeit a könnyed szórakozást szolgálóktól. A művészi értéket képviselő filmeknek ezen a listáján a negyedik helyre Georg Höllering osztrák rendező 1936-ban készült Hortobágy című alkotása került, visszaigazolva a filmes szakmának a mű rangját egyöntetűen elismerő véleményét.
Érdemes ugyanakkor felfigyelnünk arra, hogy a filmes szakirodalomban a Hortobágyról részletes elemzés soha nem született, a vele kapcsolatos megjegyzések, méltatások és utalások pedig többnyire csak a mozgóképi megvalósításról szóltak. Mivel azonban Móricz Zsigmond szerepe a mű megszületésében nem elhanyagolható, célszerű figyelmünket az írói háttértevékenység felé is fordítanunk.
A Hortobágy-film története Passuth László lelkendező hangú lírai riportja szerint (Nyugat, 1935/9.) valahol a Zürichi-tó partján kezdődött, ahol a jónevű operatőr, Schäffer László ajánlotta a témát egy beszélgetés során Hölleringnek. A rendező eredendően dokumentumfilmre szánta el magát, s örömmel fogadta Schäffer készségét a közreműködésre, hiszen tudta róla, hogy egyike a méltán híressé vált Berlin, egy nagyváros szimfóniája operatőreinek.
„Esztendeje az április a pusztán találta őket, s a szomorú, kisült mezők közé már másodszor szökött be az ősz, míg az utolsó, huszonötezredik méter tekercse is lepereg” – írja Passuth az említett riportjában. A felhasznált nyersanyag mennyiségére és a forgatás időtartamára vonatkozó utalás jelzi az alkotók szándékának komolyságát. Ám ahogy telt az idő, Hölleringben egyre inkább megérlelődött a gondolat, hogy érdemes lenne a felvett dokumentumanyagot játékfilmes elemekkel feldúsítani, mert így javulna az esélye a film forgalmazásának. Hogy kinek a tanácsára kereste meg Móriczot, azt nem tudjuk, de tény, hogy 1934 őszén eljut az íróhoz, s olyan történet megírására kéri, amely összeilleszthető a már felvett pusztai jelenetekkel. Ehhez azonban le kellett vetítenie az írónak az elkészült musztereket. Móricz 1934. november 27-én írt naplófeljegyzése így számol be erről:
„Megnéztem a hortobágyi filmet.
2000 m, hetven percig tart a leforgatás, tehát pontosan 1960 méter.
A kópia elég gyenge s a vetítésre is nagyon panaszkodtak, de nekem nem is nagyon tetszett: homályos és rezgő filmek. A természeti képeknek ragyogóknak kell lenni. Lehet, hogy ez jobb is tud lenni.
Tartalma főleg erőszakolt lóhajszolás. A pusztán, a kis házak közt, folyton kergetik a sok lovat.
Van gulya, van birkanyáj, disznók a pocsolyában.
Főleg sok a szülés, az evés és van egy lóhalál s temetés.
Sok természeti kép, hajnal és este, a vihar nagyon szép.
Ki lehet vágni belőle 1000 métert, vagy inkább kevesebbet.
Utána felmentem velük a pensióba. A szegénység és a szomorúság sírt le róluk. A német, a Höllering csinos és keresztényes megjelenésű fiú, s ahogy a pici, udvari, levegőtlen szobácskába benyitottunk, egy ronda, öreg házmesterné kél fel az ágyról, s bemutatja: a feleségem… Szinte megijedtem tőlük.
Ez egy olyan magánkalóz lehet a filmdzsungelben, aki a Hortobágyot felfedezte magának. Eredetileg csak egy filmriportot akart csinálni, aztán ott ragadt, s állítólag négy hónapot töltöttek ott, s 17000 méter filmet vettek fel. Ennek javát montírozták fel.
[…]
Hölleringnek van egy jó ideája: nem színészekkel kell megcsinálni, hanem a valóságos parasztokkal, csikósokkal. Ha ez keresztülvihető, akkor olcsóbb és érdekesebb. Kérdés, hogy a csikós hogyan állja a mesterséges világítást.
Személyesen el kell mennem Debrecenbe, s ott megkeresni a szereplőket, s összegyűjteni, mit tudnak. Csupa groteszk és tragikus dolgot kell csinálni. Már egy csomó ideám van hozzá.
Nem szabad elfelejteni, hogy a közönség nem szereti a parasztot s unja az ethnográfikumot. Szórakozni akar mindenekfelett.”
Az idézett sorok arról tanúskodnak, hogy Móriczban ott bujkál a bizonytalanságérzet, de derűsen fogadja az új médium kihívását. Kritikai érzéke hibátlanul működik: bár semmiféle filmes képzettsége nincs, mégis pontosan ráérez a neuralgikus pontokra. Azonnal észreveszi, hogy a felvételek egyike-másika nem valódi dokumentum, hanem a látvány kedvéért manipulált képsor, mint például a házak között kergetett lovaké. Joggal kifogásolja a képek minőségét, mert sok közöttük a tompa, homályos, életlen felvétel, ami abból következett, hogy ezek természetes fényben készültek, s az árnyékolt részek megvilágítására az operatőrnek nem volt lehetősége derítőfényt alkalmazni. Ami pedig a natúrszereplőkkel kapcsolatos fenntartásait illeti, azok is indokoltnak bizonyultak. A pusztai emberek filmbéli szövegmondása kisiskolás jellegű, a természetesség hiánya minden megszólalásukon érződik.
November 29-én Móricz további részleteket néz meg az elkészült felvételekből, ahogy erről az aznapi naplóbejegyzése tanúskodik:
„A németek újra lepergettek vagy hatszáz métert.
Ez egészen megváltoztatta a dolgot, mert a népi részletek most jöttek elő. Különös, ők csak a tájképekre voltak büszkék, s az idillikumot röstellték.
Egy remek részeg táncot produkáltak, Rózsahegyi felé se jár Czinege csikósnak, aki a bojtárjával oly angyali, hogy bele kell szeretni.
Juhnyírás is jó, a tanyai iskola is nagyon jó a szabadban.
Ha csak tudom, megcsinálom a mesét. Oly derék, becsületes emberek, hálásnak kell lenni, hogy felfedezték a pusztát, és alkalmat adtak első filmkísérletre nekem. Ez egy olyan téma, ami méltó hozzám.”
A történet azonban nem egészen úgy folytatódik, ahogy azt Móricz Virág említi. Az író lánya ugyanis így emlékszik a továbbiakra: „Apám elment vele [Hölleringgel – HP] a Hortobágyra, kiválogatta azokat a pásztorokat, asszonyokat és gyerekeket, akik alkalmasak lehetnek a szereplésre […], aztán hazajött és megírta a Komor ló elbeszélést.”
Az állítás logikai alapon sem állja meg a helyét, hiszen megírt történet nélkül nincs mihez szereplőket válogatni, de a filmes gyakorlattal is ellentétes a feltételezés. A casting speciális filmes ismereteket feltételez, ezért aligha végezheti el egy laikus. Az igazság az, hogy Móricz valóban elutazott Debrecenbe, és felkereste a muszteren látott Czinege János számadó csikós városszéli házát, ahol a kérésére összegyűlt pusztabéliekkel alkalma nyílt a beszélgetésre. Alkotói módszerével gyökeresen ellentétes lett volna, ha az íróasztalánál ülve talál ki egy történetet a hortobágyi pásztorokról. Ahhoz, hogy az ő képzelete megmoccanjon, szüksége volt a valóság hiteles tényeinek ismeretére, s az ábrázolni kívánt emberekkel való személyes találkozásra.
Alig telik el tíz nap, s a Pesti Napló karácsonyi száma hozza az első magyar filmnovellát Komor ló címmel. Elemzői nem mulasztják el megjegyezni, hogy a mű sajátosan új formavilágot képvisel Móricz novellisztikájában, de kevésbé hangsúlyozzák, hogy ami benne előzmények nélküli, az annak a következménye, hogy az író bámulatos érzékenységgel képes ráhangolódni a filmes közlésmód sajátosságaira. Hagyja magát a képektől vezetni, s rátalál arra a megoldásra, amely a snittekből történő montázsépítkezés látszólagos töredékességét megőrizve mégis megteremti azt a folytonosságot, amely a széppróza eredendő jellemzője. Két művészeti forma eszközrendszerét ötvözi Móricz, s ebben semmiféle hagyomány nem segíti, neki magának kell e hagyomány alapjait leraknia. S mindezt úgy oldja meg, hogy alkalmazkodik Höllering már elkészített felvételeihez, a készen kapott látványvilághoz, a sugallt hangulatokhoz.
Móricz a novellában olyan párbeszédeket kínál fel a rendező számára, amelyek nemcsak az íróra, hanem az ábrázolt közegre is rendkívül jellemzőek: tartalmazzák az élőbeszéd fordulatait, a pásztorvilág embereinek sajátos, rövid mondatokból építkező szövegformálását, és magától értetődő természetességgel gördítik tovább a cselekményt. Höllering legnagyobb bűne, hogy filmjében ezekből a párbeszédekből gyakorlatilag nem használ fel semmit, hanem az általa írt forgatókönyv alapján olyan idétlen bikkfanyelvet ad szereplői szájába, amely akkor is hiteltelenítené szituációit, ha szereplővé tett pásztorai, hortobágyi parasztemberei természetes hanghordozással beszélnének a kamera előtt.
Az írónak egyébként nem kell sokat várnia a novella első visszhangjára. Naplójában 1935. január elsején a következőket rögzíti:
„30-án itt volt Gara László Farkas Aladárral, aki Farkas Miklós, az ismert párizsi rendező öccse.
Ma du. találkozóm volt velük a Múzeum kávéházban.
Mikor először jött, elolvasta már a Komor lót, s nagyon tetszett neki, csak egy csomó kérdéssel állott elő, sok henye részletet talált benne, aminek nincs okszerű összefüggése a mesével. Pl. a tűzvész önálló részlet, ami csak megállítja a mesét. A cselekményt is kettősnek találta, sokallta, hogy két hőse legyen a darabnak, az öreg csikós és a fiatalabb: Komor ló és Sárkány.
Hosszú tanácskozás után kijelentettem, hogy az öreget kihagyom. Ezen meg volt lepve és egyedül helyesnek találta. Egyáltalán nagyon filmszerűnek tekinti a gondolkodásmódomat s nagy respektust mutatott témáimmal szemben.”
Gara Lászlónak abban tökéletesen igaza van, hogy a novellabeli tűzvész dramaturgiailag funkciótlan, s lelassítja a cselekményt. Höllering ehelyett az olajfúrótorony összedőlését helyezi a történetbe, s mivel ennek kettős szerepe is van (egyrészt az eldőlő építmény üti agyon a lovat, másrészt a lótemetés és a fúróberendezés újraindításának ellentétet hangsúlyozó montázsa újabb tanulsággal szolgál az ábrázolt léthelyzetben), a rendezői megoldás az íróival szemben – kivételesen – indokolt. Abban viszont téved Gara, hogy két főhősről beszél, hiszen Komor ló és Sárkány mellett legalább hasonló jelentőségű Jancsinak, a technika iránt érdeklődő csikósbojtárnak az alakja, a történet ugyanis három generáció egymás mellett éléséről, konfrontációjáról szól, s az igazi törésvonal nem az öreg és a középkorú, hanem a fiatal és a középkorú között húzódik, mind a novellában, mind a filmváltozatban. Szerencsére Móricz a kávéházi beszélgetés ellenére sem hagyta ki „az öreget”, s az is szándéka ellenére történt, hogy figuráját Höllering eljelentéktelenítette a filmváltozatban, a nevét pedig Sárkányról a semmitmondó Kovácsra változtatta.
A rendező ugyanis Móricz novellája alapján elkészíti a forgatókönyvet, s alaposan felforgat mindent. Megtartja ugyan a novellabeli szereplőket és az alapszituációt is, de Móricz tiszta vonalvezetésű cselekményét több ponton is megváltoztatja, aminek a végső változatban zavaros dramaturgiájú, helyenként hiteltelen történet lesz a következménye.
Móricz – elolvasván a rendező által írt forgatókönyvet – február 23-án felháborodott hangú sorokat ír naplójába:
„Érdekünk részben közös. Meggyőződésem, hogy ha azt a filmkönyvet csináljuk meg, amit Höllering úr készített, a filmnek nem lesz sikere, azt a filmkölcsönző nem veszi meg, s akkor én 1500 pengővel úszom. Nem lesz miből megkapnom.
De én azonfelül még sokkal nagyobb tétellel játszom. Höllering nagyobb pénzösszeget kockáztat, én nagyobb írói presztízst.
[…]
Óriási csalódás volt nekem, mikor a filmkönyvéből azt láttam, hogy ő nem vállalkozik az én írói elképzelésem megvalósítására.
Egy olyan vékony mesét vont ki abból, ami csak egy férc az én cselekményemből. Semmi.
Mindent megváltoztatott, amit én írtam.
Komor ló. Mire neki ez a cím, mikor nem szerepel a darabjában a komor ló? Egy agglegény csikós, akinek szeretője van: ez nem komor ló. Egy remek mesét veszített el. […]
Mondhatom, nem bírtam olvasni a filmkönyvét. Remegés fogott el, hogy merészel ilyen vakmerően túlmenni mindenen, ami az írónak fontos volt.
[…]
Az én alapötletem az, hogy a gép megeszi a pusztát. (Kiemelés Móricz Zsigmondtól – HP.)
Ő ehhez hozott még egy új ötletet, egy motívumot, hogy bele kell kapcsolni a gázkutat s annak gépészét.
Rögtön elfogadtam s kész voltam, hogy ezt belevegyük. Ő akkor beteg volt, és betegsége alatt elkészítette az új filmkönyvet. Ebben a gázkút a legtöbb új felvételt hozta, anélkül, hogy kijönne a nagy alapgondolat, az, hogy a gép megeszi a pusztát.
Az ő feltételeinek beledolgozásában semmi rendszer nincs. Kultúrfilm. Ez azt jelenti, hogy minden ok és cél nélkül összevissza fel vannak véve a puszta képei. Ezek ha még oly szépek is, fárasztóak, ha nincsen belső szükség és drámaiság bennük.
Én a magam szövegét nem tekintettem véglegesnek, hajlandó voltam azon vele együtt tovább dolgozni, de így nem lehet, ha ő egyszerűen mindent kidob, amit én írtam.
Ha az én filmkönyvem nagyon is zsúfolt volt, az övé meg nagyon vékony.
Lehet, hogy ő attól fél, hogy az én könyvem felvételéhez sok új munkát kell még belevinni s talán attól is, hogy a közönség nem érti meg.
Én az ő filmkönyvénél attól félek, hogy ebben semmi mese és semmi összeütközés nincs. Semmi érdekessége nincs.
[…]
Én az ő filmkönyvéhez nem adom a nevemet: ő pedig nem akarja megcsinálni az én filmkönyvemet.”
1935 nyarán Höllering azzal van elfoglalva, hogy leforgassa a hiányzó játékfilmes jeleneteket. A fejleményekről Móricznak a debreceni barátnőjéhez, Kardosné Magoss Olgához írott levelei tanúskodnak. Május 22-én a következőkről tájékoztatja az asszonyt:
„Azt hiszem már elmeséltem, hogy van egy német újságíró, aki egy kis riportfilm miatt tavaly ilyenkor elment a Hortobágyra s abba úgy beleszeretett, hogy öt hónapig ott volt és állítólag 17.000 méter filmet csinált. Most, mikor be kellene fejezni, kifogyott a pénzből és képzelje, a magyar államtól akar rá kölcsönt kapni. Nem hiszem, hogy lesz valami a dologból, mert három minisztérium küldött ki három három tanácsost, hogy nézzék meg s a kilencek bizottsága egyhangúlag megbotránkozott azon, hogy a hortobágyi vásáron a frissen főtt virslit újságpapírba csomagolják a főző asszonyok. Hát azt mondták, hogy azt nem szabad a külföldnek megtudni, hogy itt ilyen vad műveletlenség van. A kis Wlassics [közoktatásügyi államtitkár, a Nemzeti Filmbizottság elnöke – HP] nagyon bájos volt: mikor a cifraszűrben megjelent a képen egy csikós, hozzám fordul s azt kérdezi: »Hát ezt még hordják?« Azt hiszem azt képzelte, hogy a Nemzeti Színház ruhatárából e célra kölcsönözték ki a németek s ők akasztották a legények nyakába. Egy Kisfaludy nevű főhülye, akire rá volt bízva a szöveg elolvasása, azt mondá: »Nem olvastam el, csak felét. Nagyon szomorú dolog ez, az egész ország szégyene. Én, ha rajtam állana, nem is eresztenék be egy külföldit sem a Hortobágyra.«
Különben nekem magamnak sincs semmi örömem a filmben, mert a filmesek saját külön szemmel nézik a mesét s ez a szerencsétlen úgy átírta az egészet, hogy az én szövegemből semmit sem hagyott meg. Azóta egyet mást kiharcoltam nála, de sohase lesz belőle az, ami a KOMOR LÓ volt.”
A forgatás részleteibe is bepillantást nyerhetünk Móricznak a Forog a film a Hortobágyon című riportja segítségével. Már-már komikus, ahogy az író egy nap kudarcsorozatát bemutatja. A tervezett felvételeknek először az az akadálya, hogy nem érkezik meg időben a Juliskát játszó parasztlány, aztán a számadót nem találják, mert beteg lovait vitte az állatorvoshoz, majd előkerül a lány, de akkorra meg Mihályt, a partnert vitte el a gazda, hogy fogjon ki egy lovat a ménesből. Aztán végre nekilátnak a szerelmi jelenetnek, de „nem megy az sehogyse” – írja Móricz. Végül Jancsi jelenetét vennék fel, akinek a beinduló gép hangjára kellene kiugrani a bunda alól, de mire beállítják a kamerát is, a gyereket is, felhő takarja el a napot, s az örökkévalóságig kell várni, míg újra előbukkan.
A nyár végére Hölleringnek mégis sikerül felvennie minden tervezett jelenetet, s belefoghat az utómunkálatokba. A hangkeverésre, amelynek során Lajtha László népdalfeldolgozásai kísérőzeneként szalagra kerültek, Bécsben, a „Kovács és Faludi” cégnél adódott lehetőség. A film november végére jutott vetíthető állapotba, erről a rendező a Színházi Élet riporterét így tájékoztatja: „Olyan hamarosan viszont fogjuk látni a moziban, hogy nekem most már nem szabad nyilatkozatot adni.”
Nemeskürty István jegyzi meg A képpé varázsolt idő című könyvében, hogy a magyar némafilmkorszak idején több képzőművész is vállalkozott rá, hogy filmplakátot készítsen, de ennek hagyománya 1931 után semmibe foszlott. Üdítő kivételnek számított, hogy a Hortobágy plakátjának megrajzolását Mallász Gitta elvállalta. Érdemes megjegyezni, hogy 1967-ben Molnár István, a Magyar Filmtudományi Intézet akkori igazgatója levélben kereste meg a Párizsban élő művésznőt, hogy a filmmel kapcsolatos emlékei felől érdeklődjön. A válaszlevél értékes információja, hogy „…a magyar hatóságok botrányosnak vélték a csikó-születést – és rengeteg akadályt gördítettek az »immorális« film elé.”
Höllering optimista nyilatkozata a közeli bemutatóról megalapozatlannak bizonyult, mert arra csak 1936 végén, s nem is Budapesten, hanem Bécsben került sor. Az kevésbé valószínű, hogy a film utómunkálatai húzódtak volna el ennyire, inkább a magyar cenzúrát kárhoztathatjuk, amely ma már nevetségesnek tekinthető indokokkal késleltette a bemutatót. A film elején olvasható szöveg is minden bizonnyal a hatóság kérésére került oda. Az a mondata a magyarságról, hogy „A természet, mellyel együtt élt, kovácsolta magas kultúrájú úrinéppé”, aligha Móricztól származott, hanem a legvalószínűbben a hivatalokkal való alkudozás torzszüleménye. Mohácsi Jenő, az 1944-ben deportált majd meggyilkolt író számol be egy bécsi újságban az ősbemutatóról, ahol még a teljes hosszúságú verziót vetítették Der Sohn der Puszta címmel.
A filmet 1936 decemberében vitte a közönség elé a London Film Society az angol fővárosban. A vetítés a VI. György koronázása tiszteletére rendezett programsorozat része volt. Egy német filmtörténeti munkából tudjuk, hogy a magyar nagykövet látványosan távozott a moziból, mert botrányosnak találta, hogy a pusztai pásztorok a kolbászukat nem késsel és villával, hanem egyenesen papírból fogyasztották.
Az 1937 eleji magyar bemutatóról, ahol a film rövidített változatát láthatta a közönség, Az Újság március 19-i számában jelent meg tudósítás, és a monogram mögé rejtőző újságíró még így is túl hosszúnak és „unalmas”-nak minősíti.
Móricz írott hagyatékában semmi jel nem utal arra, hogy részt vett-e akár a bécsi, akár a budapesti bemutatón, s azt sem tudjuk, hogy megbékélt-e a filmmel. Egy biztos, és ezt magától Hölleringtől tudjuk, hogy a Hortobágyot csak egyetlen alkalommal vetítették Budapesten.
Ha Móricz részt vett a díszbemutatón, akkor tapasztalhatta, hogy kimaradtak olyan részletek is a filmből, amelyeket ő hitelesnek és jónak tartott, s bele is írt a filmnovellába, mint például a falusi iskola vagy a birkanyírás jeleneteit, s aligha békült ki olyan cselekményfordulatokkal, mint a fia keresésére induló Sárkány számadó logikátlan bolyongása a pusztán, vagy az az etikailag sem tartható megoldás, hogy az agglegény Komor ló ebben a szigorú erkölcsű, zárt világban csak úgy elviszi a pusztába az özvegyasszonyt, és együtt él vele.
Móricz világosan láthatta, hogy Höllering számára a Hortobágy csak látványforrásként, kuriózumként fontos, és úgy jelenik meg képein ez a világ, mint az ősi állandóság és a nyugalom szigete, amely csekély konfliktusok árán képes integrálni az újat. Azok a társadalmi feszültségek, amelyeket ő feltárt a hortobágyi riportjaiban, kívül maradnak Höllering figyelmén, mert a helyzet szociográfiai vetülete nem érdekli, helyette az etnográfiai szempontot favorizálja.
Igazságtalan lenne azonban minden értéket elvitatnunk az osztrák rendezőtől. Játékfilmes jelenetei primitívek, néhol hiteltelenek, de szerencsére gördülékenyen illeszkednek a dokumentumrészletek közé, és arányaiban a kisebb részt képviselik. A nagyobb rész kétségkívül hitelesen fedez fel és mutat be egy olyan világot, amely a hazai nézők számára is többnyire ismeretlen volt, s pontosan tükrözött egy letűnőfélben lévő életformát.
Schäffer László premier plánjai rendkívül beszédesek. A hídi vásár forgatagából kiemelt alakok arcán archetipikus sorsok sejlenek fel, és pontosan hordozzák egy ősidők óta változatlan életmód lenyomatát. A kontrasztos fényben pompázó képek festőien szépek, az viszont szinte érthetetlen, hogy a kamera, néhány autóból készült felvétel kivételével, miért mozdulatlan. Ebből ugyanis az következik, hogy az operatőr képtelen kivédeni a képen belüli mozgások nyomán létrejövő rendezetlen helyzeteket és a félbevágott alakok torz látványát.
Az pedig már nem annyira az operatőrt, hanem a rendezőt és a vágót dicséri (a neve nincs feltüntetve a stáblistán), hogy több kitűnő képrím (például a borját szoptató tehén, majd a gyerekét szoptató anya), találó képellentétek (a gémeskútból kimert, illetve a szivattyúval kiemelt víz egymás mellé montírozása) értelmezik az önmagában is beszédes látványvilágot.
Hibáival együtt is figyelemre méltó film a Hortobágy, s szegényebb lenne nélküle a magyar filmművészet, bár az a gyanúnk, hogy kuriozitása miatt a hazai filmtörténet-írás kissé túlértékelte jelentőségét. Azt a kérdést pedig nem lehet megválaszolni, mi történt volna, ha Höllering elfogadja egyenrangú művészi partnernek Móricz Zsigmondot, s esetleg – megtartva a népi miliőt – a fontosabb szerepeket profi színészekkel játszatja el.
Egy művész jelentőségét leginkább az igazolja, ha hatása mérhető módon van jelen az utódok munkáiban. Hölleringnek a közönségsiker nem adatott meg, de a Hortobágynak a magyar filmművészetre gyakorolt hatását módja volt megtapasztalni. Az önmagában is gyógyírt jelenthetett a hivatalos Magyarország ejtette sebeire, hogy Szőts István híressé vált röpiratában rá hivatkozva hiányolja filmjeinkből a valóság hiteles képét. „Tíz év telt el, azóta sem tanultunk semmit Hölleringtől” – írja az Emberek a havason rendezője.
A Hortobágy motívumai később sorra felbukkannak fontosabb filmjeinkben. Fábri Körhintája megidézi a hídi vásár képeit, s átemeli a mézeskalács-szív ajándékozásának jelenetét, Huszárik Elégiájának néhány szekvenciája nyilvánvalóan Schäffer képeiből vezethető le, és Kovács András A ménesgazdájának az üzekedő lovakat mutató képsora csirájában szemlélhető az osztrák rendező alkotásában.
S tulajdonképpen maga Móricz is profitált a Hortobágy készítése során szerzett tapasztalataiból, amikor – néhány évvel később – a Sárga rózsa (1940) forgatókönyvének megírására felkérték.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2009/03 41-45. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9694 |
