Varró Attila
Opening of Misty Beethoven, 1975
Az amerikai film legfontosabb pornó-auteurje, Henry Paris éppúgy a softcore erotikából váltott keményebb műfajba a 70-es évek nyitányán, miként a műveit bemutató grindhouse mozik is nagyrészt korábbi sztriptíz-színházakban vertek tanyát. Az eredetileg Radley Metzger névre hallgató rendező a Woodstock-érában míves európai koprodukcióival a szexfilm Viscontijaként vált ismertté – pár esztendővel és remekművel háta mögött azonban már közelebb járt a „tripla X-es Altman” megtisztelő címéhez.
A Misty Beethoven feltárásában minden megtalálható, ami naggyá tette Új-Hollywood elsőgenerációs szerzőit. Revizionista Pygmalion-átirata, amelyben egy pökhendi szexológus-zseni (Jamie Gillis, a hardcore-filmek Cary Grantja) pár hét alatt luxuskéjnőt farag egy húszdolláros párizsi utcalányból, a korszak fércmunkái körében oly népszerű zsánerkoktél: romantikus Hamupipőke-mese, sziporkázóan szellemes képi és nyelvi gegekkel megrakott szatíra („Az ejakuláció a nő büszkesége. – Márpedig egy nőnek néha le kell nyelnie a büszkeségét.”), mindez szabályos musical-keretbe ágyazva, ahol a táncbetétek helyét zenére komponált explicit ágyjelenetek veszik át. Paris egyfelől megőrzi Metzger-munkái irodalmi ihletét és erősen stilizált, geometrikus belső tereit (Camille 2000), ugyanakkor könnyed, improvizatív stílusával kézikamerás spontaneitást kölcsönöz csípős nyelvű szócsatának, intim hódításnak, szívszorító szakításnak vagy akár a klasszikus pornó méltán leghíresebb édeshármas-jelenetének, amelyben Misty egy felcsatolt műpénisszel anális örömöket okoz az éltes barátnőjén gimnasztikázó Hugh Heffner-alteregónak.
Noha a Misty Beethoven feltárása első blikkre leginkább az orális élvezetek himnuszának tűnik, legalább ilyen meghatározó szerepet játszik benne a szerző erőteljes vonzalma a filmes reflexiókhoz a Pigalle egyik szexmozijába helyezett expozíciózótól egészen egy lenyűgözően tükröztetett időbontásos szexjelenetig, amelyben két párhuzamos idősíkon plusz egy korábban rögzített jelmezes főpróba képsorain zajlik egyazon csábítás. Paris filmje egyszerre csatakos sexploitation, az esőköpenyes közönség My Fair Lady-je, és szubverzív, modern műfajremek telve keserű cinizmussal („Minden férfi bűzlik. – Akárcsak minden nő. Ez a természet legtökéletesebb egyensúlya”), abszurditással és absztrakciókkal.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2007/09 30-31. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9683 |
