Bikácsy Gergely
Egy tehetséges új olasz filmben Pirandello leveleit fedezik fel valamely régi szicíliai birtokon. Mellesleg bűntény is történik, sőt e körül forog a cselekmény, de valahogy ez kevéssé érdekes. A film Sciascia egyik „leleplező” publicisztikai regényéből készült. Itt is a helyi hatalmasságok állnak az eltussolt gyilkosság mögött. Sciascia, az olasz Republikánus Párt híressége, talán a legismertebb „leleplező” prózaírója Itáliának; sok kritikus és olvasó világszerte jelentős alkotónak véli, ezt némileg viszolyogva fogadom. (Ha persze a prózairodalom csúcsa a publicisztika, akkor igazuk van.) Az új olasz film mindenesetre nagy kedvvel fordul könyveihez. A Nyitott ajtók, Gianni Amelio első zengzetes sikere is tőrőlmetszett leleplező újságírás: ünnepelték is a filmektől publicisztikát váró nézők és kritikusok, s a főhős büntetőbíró lapos lélekrajzában Moravia értékű emberábrázolást fedeztek föl.
Magam kevéssé vagyok híve a „leleplező művészetnek”. Úgy szeretném, ha az olasz film Sciascia helyett Pirandellóhoz fordulna. Nem feltétlenül a könyveihez, inkább szelleméhez. A meglepetéshez, a játékhoz, a kiszámíthatatlan képzelethez: innen merítene, és nem publicisztikát színészekkel felmondatva, meg izgalmas dokumentumokat hiteltelenül utánozva tolakodna a vászonra. Nem találom fel a spanyolviaszkot, amúgy is merev e szétválasztás: az új olasz film önmagát keresve megpróbál egyaránt kötődni a nyers fényképrealizmus valódiságához és a lebegő fantáziához. Nemcsak Fellini halott azonban, hanem egy egész filmtörténeti korszak: az olasz filmre vonatkozhat: az újrakezdés lehetőségét ígéri… nulláról.
Nyomorkövetőben
Mivel a Sciascia-ihletésű publicisztikát hagyományos filmnyelven könnyebb vászonra vinni (csak „adaptálni” kell), az ilyen vállalkozásaival sikeresebb ma még az olasz film. A többet ígérő Pirandello-vonulat kockázatosabb, mert merész és újító formanyelvet igényelne. Néhány rút kudarc is elkedvetlenít, lásd a könnyes-érzelmes hagyományból a Cinema Paradiso világsikere után kitörni vágyó Tornatore rejtelmeskedve pszichologizáló, s Depardieu-stül, Polanskistul önparódiába fúló opusza (Egyszerű formalitás).
Az új olasz film nyers érzélmeket keres és a neorealizmussal eltűnt embereket. A nyomort a negyvenes években nem kellett keresni. A neorealista filmkészítőnek csak le kellett menni az utcára. A nyomor újratermelődik ugyan, de azért az új olasz film Dél-Itália szegényeire figyel. Másrészt erősen nemzedéki, kamasz- és fiatalkorú bűnözők közé merül. Másképp ajánlatos keresni és ábrázolni e nyomort, mert a nyomor is nehezebben mutatkozik, s nem lehet egyszerű magyarázatot adni, csak leegyszerűsítőt.
Szicília a neorealizmus óta kitüntetett helyszíne az olasz filmnek, ilyen kitüntetett helye csak a Pó folyó völgye, Antonioni Milánója és Fellini Riminije volt a hetvenes évekig. Ma még szembeszökőbb ez: majd minden második-harmadik igényes olasz film Szicíliában játszódik. Majd minden második-harmadik első (és második) film fiatalkorú bűnözők körébe vezet. Szűk szemhatár? E szűkebbre szorult tematika és kikerülhetetlen tárgyválasztás nem biztos hogy csupán akadálya az újjászületésnek.
Hinnénk, az induló rendezők áhítatos gesztusokkal tisztelegnek óriás elődeik előtt. Mintájuk a Fiúk a rács mögött lehetne a „klasszikus neorealizmusból”, vagy későbbről, Pasolini indulása – már a mai-holnapi Itália átvilágításával. De épp az a bájosan meghökkentő, hogy mintha nem törődnének saját felülmúlhatatlan példáikkal. Jó oka van ennek. Pasolini római csavargói beégették magukat az olasz filmbe, evidencia e hagyomány, de Pasolini utánozhatatlan érzékenysége, mellyel erkölcsi sorsdrámát teremtett A csóró vagy a Mamma Roma suhancaival, átugorhatatlan mérce.
Az új olasz filmnek, mint volt valamikor a becsületes munkanélküli, ma a fiatalkorú csavargó a modellje. Az ultrák, Ricky Tognazzi filmje közhelyességgel fenyegető római futball-huligánok vonatútján kísér el Torinóba, egy vasrudakat, bicikliláncot, vért ígérő Juventus-meccsre. A közhelyes, polgárriogatós, semmi új szemszöget nem ígérő tárgyválasztás távol tartott egy pesti olasz filmhét bemutatójáról. Az sem vonzott, hogy a rendező afféle „papa fia”, Tognazzi junior. Tévedtem. A közhely élettel telik. Pedig előkerülnek a baseball ütők, vasrudak, és kés villan, egy jámbor és ártatlan suhancot kiterítenek. De arcok elevenülnek meg és sorsok. Nem hatja át léleknemesítő tanulság. Nem a hagyományos lélektani irály felmelegítése, inkább ötvözete az olasz hagyományokból merítő realizmusnak és a kemény amerikai akciófilm más minőségben is használható kliséinek.
A hamiskodó Amelio-filmek legjobbja, mert legkevésbé hamisabbja, A gyermektolvaj ifjú és naiv rendőrfigurája is Palermóban köt ki a rábízott gyerekekkel, javítóintézetben. Szicília bűnökkel terhes fővárosa nemcsak a maffia-sorozatok kötelező helyszíne: a gyermekbűnözésé, a fiatalkorú elhagyottaké is.
„A három A…” E kézenfekvő poént én is leírom. Az új olasz film három főrendezője három A-betűs. Avati, Amelio, Archibugi. Közülük a legérdekesebbnek ígérkező tehetség, Pupi Avati mintha eltűnőben lenne.
Amelio Oscar-díjas sikergyártó, mégha nem is a legrosszabb fajtából. Háromszoros Európa film-győztes, mint valami ünnepelt atléta. A Lamerica bravúros és nem tehetségtelen szélhámosság, kell az ilyen a Balkántól borzongó nyugati néző lelkiismeretének… Teleírták vele a világ összes lapját, a Filmvilágot írjuk tele mással.
Francesca Archibugi talán a legvonzóbb alkotó az újak arcképcsarnokából: beteg gyerekek, kamaszlányok és kamaszok szívébe lopózó ifjú nevelők, elvált szülők, mostohák, aranyszívű csökkentértelműek, jóságos nagypapák népesítik be világát. Mindez riasztóan hangzik, kerülendőnek látszik. De valahogy e film (vagy a tehetség csodájának) kamaszlány-varázsától nehéz megszabadulni. Kevés rokonszenvesebb első vagy második filmet lehet elképzelni, mint Archibugi Nagy dinnyéjét. Ő ugyanis leplezi meghatódását, s rózsaszín leányregény-históriái igazzá nemesednek.
Újkommersz és neosiker
Van híres Oscar-díjasa is az új olasz filmnek, Gabriele Salvatores személyében. Mediterraneo című háborús illúziófosztó munkája első minutumtól az utolsóig kamaszoknak, véneknek közérthető, Izlandtól Patagóniáig. A görög szigetek háborús nagyvakációja. Háborús film, ha jól emlékszem, egyetlen puskalövés nélkül, szerelemmel és emberi gyengeségekkel, ahol a szigetlakókkal vívott futballmeccs a legfontosabb, s ahol a boldogság szigetén békésen élhetnénk, ha nem lenne valahol a fejünk felett kiagyalt háború meg nagypolitika, s általában a történelem. Történelem előtti idők utópiája. Egyszerű és becsületes kommersz, inkább a naiv (így az amerikai) közönségnek, mint Amelio dörzsöltebb, a Felix-díj értelmiségijeit megcélzó munkái.
A tehetséges ifjúkommerszek rokonszenves, befutónak látszó figurája Sergio Rubini. Az állomás című opuszának feszes, pontos tempója, jó dialógusai felettébb figyelemre méltóak. Nem könnyű zárt helyszínen, színpadi térben a filmidővel majdnem megegyező idejű mozgókép-egyfelvonásost alkotni. Egy istenhátamögötti kezdő állomásfőnök nagy viharban összezárva marad a gazdag római értelmiségi polgárlánnyal. A lány ugyanis épp csalódott aranyifjú vőlegényében, s nélküle utazna haza Rómába. Vonat azonban hajnalig nem indul. Viszont vihar támad, hogy a finom lelki fejleményeknek csattogó háttere legyen. Közhelyes istenkísértés. Hogy sikerüljön, két tehetséges színészen múlik, vagy áll. Az egyiket maga Rubini játssza. Gátlásos, félénk, ha kell, váratlanul határozott. Partnere az új olasz film egyik tehetségtől sem mentes csillaga, a szőke Margarita Buy. Végül majd mindent elhitetnek, s a rendező Rubininek még ízlése is van: nála a gazdag lány nem adja meg címét a szegény fiúnak, aki szamárfüles könyvből éjjelente németül tanul. Finom humor és felhőnyi irónia tartja a filmet a művészet határvidékén.
Nem emlékszem a neorealista idők olasz kommerszeire, tán ilyen nem is létezett. A Fellini-, Antonioni-időkben annál inkább. Dino Risi a Gassman-filmekkel, Germi: Elcsábítva és elhagyatva, meg némely más Tognazzi-komédia!… Himalájái voltak ezek a legigényesebb szórakoztatásnak, mely észrevétlenül átlépi a művészet felé vezető titkos sávot is. S mert sokáig búsan azt hihettük, csak az ex-vízipólós Bud Spencer maradt olasz pályán hájfejű humorával, én jelentős fejleménynek vélem a tehetséges olasz újkommersz megjelenését. Még akkor is, ha mondjuk a hétpróbás Amelio a maga historiko-publicisztikai „leleplező” kommerszeit a nagy művészet címkéjével fogadtatja el. Sergio Rubinit, vagy a rózsaszín ifjúsági filmtípust eredeti módon és nagy tehetséggel megújító Francesca Archibugit egyelőre nem fenyegeti e viszolyogtató szenttéválás.
Grimaszolók
Troisi, Benigni, Nichetti… A talján bohózat holnapja voltak ők. A talán legmélyebb és legígéretesebb tehetség, a nápolyi Massimo Troisi negyvenéves korában meghalt. Mint a lexikonból tudható, a Grimasz nevű amatőrtársulatnál tűnt fel. De a mai grimaszolók legtöbbje is amatőrszínészként dolgozott. Az újgrimasz mára műfaj, majdnem irányzat, filmiskola.
A jó rendezők filmjeiben kiváló Benigni első saját munkája, a hazájában hatalmas kasszasikerű, nálunk most bemutatott A szörnyeteg sajnos olcsó, híg dolog, s ő is rosszabb benne, mint Jarmuschnál, Fellininél volt: a groteszk játékra is képes clown most a ripacs Louis de Funès nyomdokába tévedt.
Sergio Rubini személyében alkalmas színész-rendező támadt a komikus szerepkörre. Mint emlékszünk, nem adta meg címét vasutas hódolójának a dúsgazdag lány, nemsokára mégis találkoztak. Mert a tisztesen halk siker sistergő sikerre csábít. Rubini és Buy kasszát akar robbantani, s nem megvetendő produceri ötlettel a szexuális zaklatás sémáját már kifordító hollywoodi sikerdarabbal, Michael Douglas és Demi Moore kispolgár-ámító opuszának alapötletét használva (közkincs ötlet, vagy jogdíj egyezkedés Hollywooddal?). A finom humor itt persze már nem elég. Harsányabb tanácsos, ezért zárt terű kamarajáték helyett a görög szigetvilágban kell clownkodnia a búsképű Rubininek, aki időközben egy nagy római könyvkiadó ágrólszakadt kis lektorává lépett elő, mely nagy kiadónak persze a férfifaló Margarita az irodalmi vezetője. Felfalná a szeppent fiút, de az nem hagyja. Sőt, mivel azért nem Hollywoodban vagyunk, a ragadozó lány sem esküszik bosszút. Kommerszbe hajlik, vagy tán egészen az, de meghatározza az irónia.
Ami éltetheti, feltámaszthatja, megszülheti az olasz film új aranykorát, az az irónia újgrimasza lehet. (A „közép-nagyok” közül ebben utazott Scola is, s persze a többször eltemetett, mindig feltámadó Ferreri.) A mai, ismeretlenül rokonszenves fiatalok közül a bérkaszárnyák szelíd ironikusa Felice Farina. Mintha a neorealizmust idézné, derűsen reményvesztett, halk iróniával. Vannak viszont fogcsikorgató humorral megáldott reménytvesztők is.
Az ex-kommunista Pinocchio
Avagy a trockista cukrász esete Zsivágó doktorral… Sok szellemes, vagy legalább hangzatos címkét kínál fel önmaga homlokára az új olasz grimaszolók legérdekesebb alakja, Nanni Moretti. Ugorjunk fejest egyik filmjébe. (Palombella rossa; Vörös galamb.)
„Fogjátok Budavárit! Állítsátok meg Budavárit!…”
A félelmes magyar, Budavári Imre nem más, mint a rendező-színész Nanni Moretti rettegett ellenfele a vízilabda-meccsen. Úgy küzd ő a római medence vizében, mint Toldi a talján bajnok ellen. Ha a lengyel film kapcsán legutóbb a futballista Boniekkel példálóztam, az olasz filmről szólva muszáj a vízilabdáról ejteni szót. Bud Spencer még eredeti olasz nevén válogatott pólós volt, egyszer épp a magyarok verték ki a fogait, hogy Hollywoodban gyorsabban készüljön műfogsora. Moretti fiatalkorát is a póló határozta meg, ha hihetünk filmjei önéletrajzi hitelének. Szerencsés alkat: később aranybányát lelt vízi ifjúságában, Futball-parabolával már találkoztunk igényes, ám félresikerült magyar filmben (Kósa: A mérkőzés). Agyrémnek tűnhetne, hogy parabola-szerű gondolatgazdag, látványban, humorban sem szűkölködő filmet lehet csinálni a kommunista értelmiség öngyötrő csalódásáról egy vízilabdameccsen. (A címben emlegetett galamb vízipólós szakkifejezés: ejtett labdát jelent; a Palombella rossa ilyenformán „vörös átejtés”). Morettinek sikerült. „Mi ricordo”, emlékszem… ordítja eszelősen. És szégyenletes epizódokra emlékszik kommunista diákkorából. Bikkfanyelvű szónoklatokra, vörösingezésekre, diáktársak fasisztának bélyegzésére.
Tán se vízbe, se taggyűlésre nem kellett volna mennie gyerek- majd ifikorában. Igaz, tán nem is akart. Anyukája meg apukája még börtönnel fenyegették, mert tortát lopott, és a vízbe is egy szadista edző lökte szülei kérésére. Kommunista a korszellem hatására lett. Amit egyetemista korában szavalt és ordított, azt iszamosan szégyelli, mint rémálmot. Nosztalgikus mosollyal nézi a Doktor Zsivágó vetítését, ahol édeskés mosollyal búcsúzkodik a bolsevizmus gyötörte és púderezett arcú Omar Sharif szerelmétől, Larától. Vitriolos paródia, s nem tudjuk, a hamis giccsfilmé inkább, vagy a csalódásaiba bohócként belehibbanó kommunista nyugati szuper-értelmiségi paródiája. Talán mindkettőé: Moretti filmje azért szép és élő grimasz, mert játékosan tud elkerülni direkten iskolás didakticizmust, kezemfeje parabolát. Segít ebben a víz, a játék, a bohóckodás. Mint egy meccsen, ordítva biztatja a haldokolva szerelme után vánszorgó tévé Zsivágót: „Menj! Fuss!” A medence szélén katolikus és kommunista ideológusok gyötrik szofizmákkal és számonkérhető utópiákkal.
A veresbajszú Budavári bezzeg nem mereng, szórja a gólokat: ő csak egy magyar profi sportoló, nem kínozza kommunista értelmiségi múlt. Michele viszont minden lehetőséget kihagy, kineveti a közönség, kizavarja a vízből a bíró, s bár összefogást kínál a ravasz mosolyú Imrének, a magyar bajnok ökölcsapással válaszol. Hősünk talán kiürült életéért, gyanússá vált eszményeiért kapja.
Ha sejtené szegény 1983-as vízbemerengő: azóta már nincs is olasz kommunista párt, a mozgalom nyugati büszkesége: mindenki kikászálódott a vízből, belefúltak, kinevették, kiverték a fogukat… Utóbbi munkájában már Woody Allen-es álnaivsággal közli egy elegáns római villanegyed lakóival, hogy trockista cukrászról szeretne filmet forgatni. Nanni Moretti filmjei egy bölcsen provokáló bohóc kép-esszéi; mind bohózat, tragikomédia és értelmiségi hangulat-röntgen. Godard képi ereje hiányzik belőlük, de érzelmi és gondolati rokona. Mármost csak Budavárit kéne megkérdezni, hogy ő, a Magyar, nem csalódott semmiben?
Tegyük hozzá: a jó bohócnak még a sokpofonú vízilabda-csata és a kommunista ideológiai harc között sincs minőségi különbség, bepakolja ő a hetvenes-nyolcvanas évek egész olasz eszmeharcát a medencébe: hadd fürödjenek… A film végén anyukáját hívja, mint egy csecsemő, s majdnem belehal eszmehülyeségébe. Talán már a túlvilágon bámulja, hogyan kel fel a vörös napkorong díszlet-kartonként: világmegváltó értelmiségiek örök utópiája.
Moretti nem a legifjabb újgrimaszolók nemzedékéből való. Ő még emlékszik mestereire. Kedves naplóm című mozgókép-esszéjében a múlton hol gyötrődve, hol dacosan merengő rendező-clown kis Vespa-robogójával ellátogat Pasolini meggyilkolásának helyszínére. Rácsok, elhagyott grundféle. Emlékszobrocska az olasz filmet és kultúrát felkavaró szabálytalan géniusz emlékére. A Vespa továbbrobog merengő utasával. A következő epizódban Morettink már Stromboli szigetén bámulja a füstölgő vulkánt. De (ha talán ez is utalás, bár nem vagyok benne biztos) Rossellini hősnőjének megrázó és sorsfordító belső drámáját nem tudja átélni, az Istennel feleselő vulkán tövében szörnyű amerikai „tévés szappanoperák” történetével kínozza egy modern korunkba belehülyült egykori író. A grimaszoló clown visszamenekül Rómába és egy betegségbe.
Talán nemcsak a kommunista ideológia és mozgalom haszontalan emlék, de a századunk egész európai kultúráját meghatározó olasz filmművészet is szétfoszló lidérc, Hamlet atyjának szelleme? „Ti vénültetek meg, én szép és egészséges negyvenéves vagyok” – rikoltja Moretti, mielőtt kórházba vonulna. Aztán egy pohár vizet iszik gyógymódul. Ilyen szerény lett az olasz film jövője?
Van remény a tegnap rendkívüli értékeinek élő és alkotó hasznosítására? Pasoliniről rengeteget írtak, de csillagsúlyú hatását még mindig nem dolgozta fel az olasz kultúra. Ha ő, túl a neorealizmuson, és Fellini, meg Antonioni roppant árnyában is nagy, öntörvényű filmművészetet tudott teremteni, melyben együtt munkált s hatott a fantázia, meg a fénykép realizmusa, a maiak számára is van remény. Egy hosszú évekig utat keresgélő tehetséges rendező, Marco Tulio Giordana nemrég fejezte be Pasolininak szentelt könyvét és filmjét.
Fel arra a Vespa-robogóra.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1995/10 22-27. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=967 |
