Zsugán István
A Velencei Filmfesztiválon versenyen kívül négy díjat is nyert Mészáros Márta filmje Edith Steinről. A századfordulón született tragikus sorsú filozófus, karmelita apáca élettörténete olasz–lengyel–francia–magyar koprodukcióban kerül vászonra.
A hetedik szoba forgatókönyvét a rendezővel együtt Jancsó Zoltán, Pataki Éva és Roberta Mazzoli jegyzi; operatőr a lengyel Piotr Soboczinski (akinek nevére sok más film mellett Kieslowski Tízparancsolat-sorozatának több darabjából emlékezhetünk). Az Eurimage támogatásával forgatott film nemzetközi főszereplőgárdája: Maja Morgenstern román színésznő (aki többek között Lucian Pintilie A tölgy és Theo Angelopulosz Odüsszeusz tekintete című filmjében vált nemzetközileg is ismertté); a számos magyar filmből is jól ismert lengyel Jan Nowicki; az olasz Adriana Asti és Elide Melli; a Wajda Márványemberéből és Vasemberéből emlékezetes Jerzy Radziwilowicz; a lengyel Anna Polony, valamint Czinkóczi Zsuzsa és Jászai Jolán. A filmet idén február–márciusban forgatták Krakkóban és Wroclawban; vágására és technikai utómunkálataira a római Cinecittában került sor májustól júliusig.
– Mit jelképez a cím; illetve mi a film sztorija?
– A sztori Edith Stein, a századfordulón született filozófusnő élettörténetén alapul. Edith Stein az akkori Breslauban (ma Wroclaw) élt, jómódú zsidó fakereskedő lányaként látta meg a napvilágot. Apja korán meghalt; özvegy édesanyja nyolc testvérével együtt nagy áldozatok árán taníttatta. Érettségi után Heidelbergben filozófiatörténetet hallgatott, s Husserl professzor kedvenc tanítványaként fenomenológiával foglalkozott; főként Avilai Szent Teréz életét tanulmányozta. Az ő példájából tanulta meg, hogy az embernek ahhoz, hogy eljuthasson saját legjobbik énjéhez, hogy találkozhasson Istennel, előbb hét alapkísértésnek kell ellenállnia: hét szobán kell átmennie. (Innen a film címe.) Stein Avilai Szent Teréz tanulmányozásának hatására átkeresztelkedett – ami miatt hívő zsidó családja, anyja és testvérei kitagadták –; majd több könyvet írt a nők jogairól, híres európai egyetemeken tanított, később belépett a karmelita apácarendbe, és kolostorba vonult. A kölni karmelita kolostorban kezdte írni A kereszt tudománya című művét, miközben a külvilágban – Hitler 1933-as hatalomra jutása után – egyre erősödik a fasizmus. Rábeszélik, hogy menjen át Hollandiába. Amikor oda is bevonulnak a németek, s származása felől kezdenek faggatózni, az apácarend Svájcba vagy Angliába érvényes útlevelet, vonatjegyet kínál föl számára, ő azonban vállalja a zsidó sorsot; végül Auschwitzba hurcolják, ahol 1942-ben elégetik.
– Ismét egy különös női sors és karakter…
– Edith Stein szikrázóan okos és rendkívül alapos műveltségű nő; a becsület, az emberi tisztaság megtestesítője. Akár több filmet is lehetne készíteni a sorsáról. Filmjeimben engem mindig is a bonyolult, a szellemi szabadságra törekvő nő-figurák érdekeltek. Ezt a törekvést a férfiaknál természetesebbnek szokás tekinteni; a nőknél ritkább. Ebben a filmben csak a harmincas évektől idézzük fel Edith Stein sorsfordulóit; onnan, amikor katolikus hívőként már egyetemen oktat, ahonnan azonban a nácizmus ideológiájának, a nagy-német eszme szolgálatának bigottan elkötelezett, egyébként briliánsan képzett filozófiaprofesszor a származása miatt kidobatja. Dramaturgiailag úgy épül fel a történet, hogy a főhősnő egyre csak a saját belső világában szeretne elmélyülni. Önmagát, a hite lényegét, Istent szeretné megtalálni, de a külvilág, a történelem minduntalan beleszól az életébe. Zsidó családja megtagadja, amiért katolikus hitre tért; de a karmelita kolostorban is némi gyanakvással fogadják eleinte, mert azt gyanítják, hogy csak azért lépett az apácarendbe, mert menedékre vágyott… (Amire későbbi döntésével aztán ékesen rácáfol; s amikor Hollandiából deportálják, olyan vagonba kerül, amelyben gyermekek százait hurcolják fél Európán át – az auschwitzi végállomásig.)
– Hogyan talált rá erre a témára?
– Hat vagy hét évvel ezelőtt olvastam Edith Steinről valamelyik lengyel újságban. Lengyelországban rendkívül népszerű; akkoriban adták ki lengyelül a krakkói filozófiaprofesszorokkal folytatott levelezését. II. János Pál pápa is sokat írt és beszélt róla, s 1988-ban Kölnben mint zsidó-keresztény mártírt baptifikálta (ami a szentté avatást megelőző fokozat). Miután elolvastam a róla szóló cikket, a krakkói katolikus könyvtárból kikértem a vele kapcsolatos irodalmat, s különös alakja lenyűgözött. Edith Stein mélységesen szerette a német népet, a német kultúrát, Németországot szülőhazájának tekintette, és egyszerűen képtelen volt elhinni, hogy a németek tömegesen bedőlhetnek a primitív hitleri ideológiának… Szóval hat évvel ezelőtt, sok előtanulmány után Pataki Évával együtt írtunk Steinről egy életrajzi filmvázlatot. Itthon senki sem mutatott érdeklődést ez iránt az úgymond „egyházi téma” iránt; Krzysztof Zanussi viszont lelkesedett érte, amikor megmutattam neki. Közösen találtunk egy német producert, s ajánlkozott egy kanadai társproducer is; de akkoriban abbamaradt a dolog, mert végre elkészíthettem a Napló-filmsorozat második és harmadik részét… Most másfél évvel ezelőtt Fanny Ardant megkeresett, hogy szívesen eljátszaná egy orosz novella filmváltozatának főszerepét, ha megrendezném. (Ez a tervünk most is érvényes.) Közben elolvasta az Edith Stein-történetet, nagyon tetszett neki, és szerzett egy francia producert; ő utóbb összehozott Francesco Panfili olasz producerrel, aki a most elkészült film vezető producere lett. Az előkészületek során azonban Fanny Ardant is, én is rájöttem, hogy nem igazán az ő alkatához illik ez a figura: lemondott a főszerepről. Lázasan kutattam olyan főszereplő után, aki képes kifejezni ennek a nőnek a fantasztikus belső intellektuális világát, hitelesíteni tudja ezt a nehéz szövegmatériát. Végül Szabó István ajánlotta: nézzem meg Maja Morgensternt Pintilie A tölgy című filmjében. Néhány nap múlva Bukarestbe repültem, és megállapodtam ezzel a zseniális színésznővel – aki éppen akkor fejezte be az Angelopulosszal forgatott filmjét –; és februárban Krakkóba jött, ahol a film nagy részét forgattuk. Morgenstern fantasztikus belső erőtől sugárzó s nagyon fotogén színésznő; minden mozdulatának mélységes emberi hitele, játékának hihetetlen ritmusa, temperamentuma van. S olyan szempontból is nagy élmény volt számomra ez a munka, hogy még sose készítettem ennyire dekoratív filmet. Maga a Jagelló Egyetem dekoratív helyszín; másképpen dekoratív a wroclawi zsinagóga világa, és megint másfajta, lenyűgöző látvány a karmelita kolostorok különös légköre. Döbbenetesen zárt világ az, amelyben nem létezik az emberi élet három fő mozgató eleme: az idő, a tér és a pénz. Homokóra szerint csöngetnek imához – hat órát imádkoznak minden nap –, tér nincs, mert minden karmelita kolostor egyforma; s számukra nem létezik a pénz, mert mindent maguk termelnek meg, amit elfogyasztanak: maguk szövik a ruhájukat is, és mezítláb járnak. S minden karmelita apáca arcáról valami csodálatosan egyforma, kivételes belső béke és boldogság, lényükből, tartásukból kiegyensúlyozottság, letisztultság sugárzik.
– A történetválasztást mennyiben befolyásolta az a pusztító vallási-nemzeti intoleranciából, kölcsönös gyűlölködésből fakadó téboly, amely tőlünk alig néhány száz kilométernyire tombol már évek óta?
– Hét évvel ezelőtt, amikor ezzel a történettel foglalkozni kezdtem, még egyáltalán nem tombolt ez az azóta számomra fölfoghatatlanul elszabadult balkáni téboly. Az individuális szabadságra törekvő, a maga önazonosságát kereső nő alakja érdekelt. Edith Stein zsidó, de németnek és katolikusnak tudja és vallja magát; ahogy én kelet-közép-európainak és magyarnak tartom magamat… Amint fokozatosan elmélyültem a témában, egyre inkább éreztem, hogy a nemzeti-vallási intolerancia problematikája – sajnos – a jelek szerint örökké aktuális. Fölfoghatatlan, hogy diktatorikus rendszerek és handabandázó politikusok egész népeket képesek belehajszolni az őrült gyilkolászásba. Négy vagy öt évvel ezelőtt zsűritag voltam a moszkvai filmfesztiválon. A műsoron szerepelt egy sokáig betiltott jugoszláv film (sajnos a címét és a rendező nevét is elfelejtettem); egy kopár kis hegyi faluról szólt, ahol a háború folyamán a rendszerek cserélődnek; hol a fasiszták, hol a kommunisták, hol a szerbek, hol a macedónok vannak uralmon, s a falusi emberek és az állatok egyre csak pusztulnak, a nőket ezek is, azok is megerőszakolják… Duąan Makavejev is zsűritag volt akkor Moszkvában, és a vetítés után azt mondta: higgyétek el, ez sajnos tényleg ilyen világ; majd meglátjátok, mi lesz itt nemsokára. És rá egy évre elszabadult a balkáni háború pokla. De én még mindig képtelen vagyok fölfogni, amikor azt látom a televízióban, hogy valami kopár, kietlen szikla miatt, amin még a kecske se élne meg, halomra lövik egymást az emberek. Számomra fölfoghatatlan, amikor nyolcéves bosnyák – vagy szerb, vagy horvát – gyereket látok a képernyőn, aki azt mondja, hogy amíg egyetlen szerb is él, azt meg kell ölni (illetve bosnyák, illetve horvát, szóval vice versa…). Tehát ép elmével megérteni képtelen vagyok; legfeljebb kutatni próbálhatom a nemzeti-vallási intolerancia képtelenségének gyökereit és megnyilvánulásait a különféle korszakokban és egymástól eltérő közegekben.
– Az új film elkészítése kapcsán is többet volt külföldön, mint itthon; idén hónapokig Lengyelországban, majd Olaszországban dolgozott. Onnan nézvést milyennek látszik a magyar film periferizálódása, kiszorulása a nemzetközi filméletből; vagy ahogyan Kézdi-Kovács Zsolt fogalmazta nemrég a Filmvilágban megjelent cikkében (1995/8.): „még a legtehetségesebb, a legsikeresebb munkák is kívül rekednek a nemzetközi mozivilág fősodrán”.
– Valóban sokat gondolkozom ezen. Annál inkább is kénytelen vagyok, mert bármelyik külföldi – lengyel, francia, olasz, amerikai, bármilyen – kritikussal beszélgetek, legkésőbb harmadikra nekem szegezi ezt a kérdést. S egyéni életformám is megváltozott az utóbbi négy-öt év során. Nem titok, hogy idestova húsz éve Jan Nowicki az élettársam; tíz-tizenöt-húsz évvel ezelőtt nemcsak ő, de szinte az összes nagy lengyel színész – Daniel Olbrychskitól Boguslaw Lindáig és Maja Komorowskáig – rendszeresen és szívesen idejárt forgatni Budapestre; szóval itt volt a régió filmes Mekkája. A Róna utcai filmgyár most olyan, mint valami kísértetjárta temető. Miközben februárban Krakkóban és Wroclawban olyasfajta profi stábbal dolgozhattam, amilyennel a Mafilm fénykorában Bajusz József gyártásvezető szervezésében… A hetedik szoba zártkörű, szakmai elő-premierje kapcsán az összes nagy olasz lap kritikusai – a Corriere della Serától a La Republicán át a La Stampáig és az Unitáig – lepedőnyi oldalas interjúkat közöltek velem; és mindegyiknek az volt a második vagy harmadik kérdése, hogy mi történt a magyar filmmel. A pontos választ nem tudom, legfeljebb sejtem.
A magyar filmszakma nem volt képes összetartani a rendszerváltozás megrázkódtatásai közepette. Valakiknek sikerült egymás ellen uszítania a legjobbakat is. Amikor például a lengyeleknél a legsúlyosabb gazdasági krízis idején olyan helyzet alakult ki, hogy megpróbálták lefaragni a filmgyártás állami támogatását, a lengyel rendezők és színészek Wajdától a legfiatalabbakig együtt, egységesen léptek föl, és nem egymás ellen furkálódtak. Azok is, akik személyesen alkalmasint sose kedvelték egymást, félretették a kicsinyes kölcsönös sérelmeiket és nézeteltéréseiket, és unisono megvédték a lengyel filmet. Afrikában sincs olyan ország, mint a miénk, ahol az állami úgynevezett közszolgálati televízió nem támogatná a nemzeti filmgyártást. Elképzelhetetlenül abszurd dolog, hogy a magyar közönség évek óta nem láthatja új tévéjátékokban olyan zseniális színészeit, mint egy Cserhalmi György vagy egy Udvaros Dorottya – és a névsort oldalakon át folytathatnám. A két lengyel állami csatornán 160 új tévéfilmet mutatnak be évente! Például én is megrendezhettem számukra, lengyel színészekkel, a Macskajátékot és a Karenina Annát; Jan Nowicki az utóbbi két-három évben játszott Shakespeare, Dosztojevszkij, Ibsen, Anouilh, Sienkiewicz, meg fiatal lengyel írók tévéfilmjeiben; szóval a lengyel televízió képernyője egyszerűen elképzelhetetlen a népszerű lengyel színészek állandó jelenléte nélkül. Varsóban az emberek valószínűleg szétvernék a televíziót, ha a saját színészeik, Olbrychski és a többiek helyett állandóan papagájnak öltözött politikusok, meg habogó vagy hadaró és bohóckodó ál-riporterek illegetnék magukat a képernyőn. De az olasz televízió is elképzelhetetlen az olasz színészek s az új és új olasz filmek nélkül. Amikor tavaly nyáron negyvenegy éves korában egy szívroham elvitte Massimo Troisit, a rokonszenves és tehetséges, de közel sem világsztárnak számító nápolyi komikust, a kétszázezres temetési menet miatt fél napra lezárták a nagyváros forgalmát, és minden tévéhíradó negyedórás felvételeken tudósított a gyászszertartásról. Nem is beszélve a számunkra elképzelhetetlenül eleven Fellini-kultuszról… Szóval úgy látom, hozzánk képest a lengyelek is, az olaszok is sokkal büszkébbek a saját színészeikre, íróikra, művészeikre, kultúrájukra, és megbecsülik azt. Nálunk most már a második szabadon választott kormánynak egyszerűen nincsen kultúrpolitikai koncepciója! Több mint szégyen, hogy egyáltalán fölmerülhettek olyan kártékony ötletek, mint a honoráriumok megsarcolása, tehát az egész magyar kulturális élet megfojtása. Vagy egy másik példa. A lengyel televízió elnöke egy 32 éves gdanski ex-riporter, aki okosan megtartott minden korosabb és középgenerációhoz tartozó lengyel filmrendezőt, és melléjük elindított seregnyi ismeretlen fiatalt. Amikor vadidegenként egyik hétfőn reggel felhívtam telefonon, a titkárnője egy órán belül visszahívott, és közölte, hogy szerdán délelőtt 11-re vár az elnök úr. Itthon Budapesten, Kossuth-díjas magyar filmrendezőként még soha nem sikerült bejutnom az elmúlt évtizedek talán féltucatnyinál is több tévéelnöke közül egyikhez sem, amikor meg akartam kérdezni, hogy miért nem kell nekik valamelyik filmelképzelésem. Valami titokzatos rossz szellem uralja nálunk a levegőt: amint valaki hatalomközelbe kerül, azonnal elkábul. Vagy itt van ez a mozgókép alapítványi kuratórium. Két-három soros papírfecniken, minden indoklás nélkül közlik egy filmtervről, hogy „elutasítva”; és a döntéshozók még csak lehetőséget sem adnak arra, hogy a rendező személyesen találkozzék, netalán vitatkozzék velük.
– Szóval csak a struktúrában van a hiba; a rendezők semmiről sem tehetnek?
– Dehogynem. A szakma engedte magát szétzülleszteni, egymásra uszítani. Ma már – talán Jancsón, Szabón kívül – alig akad itthoni kolléga, akivel őszintén lehetne beszélgetni. Mindenki sumákol, egymás ellen intrikálnak. A 60-as években egyszerre, párhuzamosan csinált filmeket Keleti és Fábri, Várkonyi és Jancsó, meg Gaál, Szabó, Kósa és a többiek. Mindegyik másfélét. Most? Elkótyavetyélték az egész Mafilmet, és a rendezők közül nem akad senki, aki igyekezne a közönséggel konfrontálódni. Mindenki csakis valami „művészfilmnek” becézett „fiók-tarkovszkijos” stílusú, másodlagos hatású szenvelgést szeretne művelni; és az ilyen „urakról levetett” utánérzéseket dicséri még a kritika is. Csak éppen a moziban nem kíváncsi rájuk senki. Legutóbb is harmad- vagy negyedmagammal ültem a Művész mozi kistermében az egyik – egyébként mind közül a legtehetségesebben megcsinált – ilyen lepusztult és szürke, úgynevezett „posztmodern” magyar film vetítésén… Nem tudom, a filmrendezők és a kritikusok miért nem járnak néha a „normális” közönséggel együtt „normális” moziba… Amikor néhány évvel ezelőtt filmet akartam forgatni – ráadásul zenés filmet – Szécsi Pálról és Domján Edit öngyilkosságáról, amihez biztosan bejött volna 300 ezer néző, a szinopszist a szokásos kétsoros „levéllel” dobta vissza a Magasságos Kuratórium, természetesen indoklás nélkül. És ugyanúgy nem kellett nekik a Cigány Rómeóról tervezett filmem sem; pedig azt is biztosan megnézte volna legalább százezer cigány, meg másik százezer, aki utálja a cigányokat… Cáfolhatatlan közhelyigazság, hogy néző nélkül nincs film; s ma itt a néző – tehát a magyar film –, úgy látszik, senkinek se szívügye. Én aztán tényleg zsigerileg utáltam azt a diktatorikus rendszert, amelyik meggyilkolta az apámat, s amelyikben a félelem uralkodott. Végre összeomlott, látszólag itt a totális szabadság, és mi nem tudunk mit kezdeni vele. Mert például Olaszországban is súlyos gazdasági válság van, ott is hosszú éveken át vajúdtak a filmtörvényen – amelyik néhány héttel ezelőtt végre-valahára megszületett –, de azért a RAI, az Olasz Állami Televízió mégis adott annyi pénzt még nekem, egy idegenből jött magyar filmrendezőnek is, amiből elkészíthettem A hetedik szobát. És folyamatosan forgat a tévé pénzén a német Margarethe Von Trotta is, Ettore Scola is, Marco Ferreri is, meg a legtöbb érdemleges olasz rendező. Ahogy Lengyelországban folyamatosan dolgozik Wajdától Kieslowskin, Zanussin át a fiatalokig mindenki. Csak a magyar rendezők lettek egyik napról a másikra tehetségtelenekké? Ezt nem hiszem. Mi lett a magyar filmmel? Nem tudom; illetve csak azt látom, hogy egymást marcangolják, és közben hagyják, hogy a nem létező kultúrpolitikai koncepció ellehetetlenítse az egész magyar filmet.
– Meglehetősen sötéten látja a magyar filmgyártás helyzetét…
– Pillanatnyilag sötéten látom, mert a rendezők többsége – s különösen a derékhad – totálisan zavarban van. Mi néhányan, idősebbek: Makk, Jancsó, Szabó, én, meg még néhányan, akiket eléggé ismernek külföldön ahhoz, hogy valami pénzt adjanak a nevünkre, mi előbb-utóbb megcsináljuk majd a magunk két-három filmjét; de az más történet, nem „a mai magyar film”, mint olyan.
A középgeneráció tagjainak és a fiataloknak kellene észhez térniök, magukra találniuk. Ahogyan a 60-as években kiugrott egy Fábri és egy Jancsó, s aztán jöhettünk utánuk mi, többiek, tízen-tizenöten, talán húszan; vagy ahogyan mostanában a lengyeleknél kiugrott Kieslowski, Agnieszka Holland, Zulawski – és nyomukban másképpen, kíváncsibban nézték Európában a többi lengyel rendező filmjeit is. Előbb-utóbb majd csak megszületik egy olyan magyar film is – és nyomában a többi –, amelyik meri vállalni a maga sajátosan magyar és kelet-közép-európai történetét, és amelyiknek sikerül a maga egyszerű sztoriját olyan képi, művészi fokra emelnie, hogy a sajátos jelrendszere révén érvényesen közvetítsen bizonyos közérzetet hatásos és attraktív módon, jó színészekkel; és ha a rendezők merészelni fognak a közönségre is gondolni – akkor majd megint érdemes lesz a magyar filmről beszélni. Addig pedig mindannyian minduntalan szembesülhetünk az állandó szemrehányó kérdéssel: „mi történt a magyar filmmel?!”
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1995/10 18-21. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=966 |
