Mátyás Győző
David Fincher elkárhozott hőse örök időzavarra ítéltetett: aggastyánként született és visszafelé éli az életét.
Egy film az időről, az elmúlásról, a létezés átmeneti jellegéről, a halálról és persze a szerelemről, ami talán időlegesen kárpótlást nyújthat a lét meghatározó attribútumának látszó örök veszteségért. Egy melankolikus, elégikus, poétikus film, amelynek szándékosan túlstilizált, manierista ábrázolásmódja az esztétizáló képi univerzum révén egyfajta gesamt atmoszférát, hangulatot, létérzést jelenít meg. David Fincher mindig is a vizuális ábrázolás virtuózának számított, utánozhatatlan tónusai, koloritjai, árnyalatai révén alakította ki originális képi világát, ám a Benjamin Buttonben messze túllép korábbi munkáinak határain. Ebben a filmben szinte minden kocka arról árulkodik, hogy egy kamerával festett (operatőr: Claudio Miranda), dekoratív „künstliche Welt”-et látunk, amelyben egyszerre illuzórikusan kontúrosak az ábrázolt tárgyak, miközben opálosan telítettek a színek (gondoljunk a murmanszki jelenetekre), már-már mesterségesen artisztikusak a beállítások (Daisy éjszakai tánca a parkban), s ekként az egész teremtett világ valamiféle lebegő, bűvös transzrealizmus képzetét kelti. (Tegyem hozzá, az amerikai kritikák egy jelentős része elutasítja ezt a vizuális attraktivitást; a digitális technikának is tulajdonítva az eredményt, hidegnek, művészkedőnek látják a Benjamin Button képi világát.)
Én viszont a mű gondolati mélystruktúrájához illőnek tartom ezt a képi megjelenítést, amely szinte kiáltóan sugallja, hogy a létezés csak káprázat, illékony áttűnés. Mert ugyan milyennek is láthatja a valóságot egy olyan ember, aki nyolcvanévesen jön a világra és újszülöttként hal meg, mert tökéletesen ellenkezve a természet törvényeivel a biológiai órája visszafelé halad. (Francis Scott Fitzgerald novellájából gyakorlatilag csak ezt a motívumot vette át a forgatókönyvíró Eric Roth.) Hogyan is érzékeli a létezést valaki, aki nemhogy a külvilággal nem kerül harmóniába, de önmagával is csupán egyetlen pillanatra lehet azonos – a normalitás közhasznú értelmében –, amikor életkora és biológiai állapota egybeesik. És hogyan reflektál a világra olyasvalaki, aki tudja, hogy őt legtöbben a természet tévedésének, rossz tréfájának tartják, aki mindig kívülálló marad, mert sohasem láthatja úgy a világot, ahogyan mások, és aki tudja, hogy őt meg mások nem láthatják annak, aki, mert belső énje sohasem esik egybe a fizikai korpuszával. És ne feledjük, a film történetét az ő nézőpontjából ismerjük meg, hiszen Benjamin nem csak főhős, de narrátor is. (A szerepet játszó Brad Pitt pályájának ez egyik legkitűnőbb alakítása, szó szerint is, hiszen a főhős különleges fizikai és szellemi átalakulását nagyon illúziókeltően formálja meg.)
Aki a másság, a tökéletes kivétel megtestesítőjeként csak egy rövid periódus erejéig találhatja meg a boldogságot és a harmóniát ebben a világban. Amikor két homlokegyenest ellenkező irányba futó sors, Benjaminé és Daisyé keresztezi egymást abban a rövid szakaszban, amikor életkorban, habitusban is éppen összeillenek. Nem véletlen, hogy Benjamin „marasztalná is a pillanatot”. A film egyik emlékezetes jelenete, ahogy Daisyt átölelve a tükör elé áll, hogy „emlékezhessek magunkra, így, ahogy most vagyunk”. És pontosan azért, mert Benjamin élete maga a tranzit-lét, a soha otthon nem levés állapota, neki sokkal jobban fáj, hogy a megtalált boldogságot képtelen örökre magához láncolni. Így a veszteség tudatának melankóliája mondatja ki vele a film emblematikus mottójaként is felfogható szavakat: „minden átmeneti”.
A veszteség tudatának szomorúsága s az elmúlás melankóliája átlengi a film egészét. Elizabeth Abbott azért kárhoztatja a sorsot, mert „olyan szörnyű, hogy sohasem kaphatod vissza az elveszett időt”. Ezekből a szavakból még inkább a lehetőségek és alkalmak elszalasztása miatti bosszúság csendül ki. Elizabeth 19 éves korában át akarta úszni a La Manche-csatornát, aminek semmi praktikus haszna nincs, viszont igazi kiemelkedő, önmagáért való teljesítmény. A film egyik bravúros megoldása, ahogy hosszú évekkel később Benjamin a televízióban látja: a 68 éves Elizabethnek mégis csak sikerült a nagy tett. S a parton azt mondja a riporternek: „minden lehetséges”. (Hát hogyne, miért ne születhetnének emberek 80 évesen?)
Viszont még a film első harmadában, az öregek otthonában, mintegy a sors akaratába való belenyugvással mondja egy idős asszony: „Benjamin, arra vagyunk ítélve, hogy elveszítsük azokat az embereket, akiket szeretünk. Hogyan másképpen tudhatnánk meg, hogy mennyire fontosak nekünk?” És pontosan ezeket a szavakat fogja elismételni Benjamin a nevelőanyja, Queenie temetésén.
Ha valaki, hát ő igazán tudja, mi a veszteség, és bensőséges viszonyban van a halállal. Már világra jöttekor meghal az anyja, a torzszülöttől elszörnyedő apja pedig egy öregek otthonának küszöbére helyezi Benjamint. Aki így olyan helyen cseperedik fel, ahol az idős emberek úgy tengetik napjaikat, mintha csak a halál előszobájában várakoznának. Később bajtársai a vontatóhajón Benjamin mellett pusztulnak el a háborúban, majd előbb nevelőapja, Tizzy, aztán Queenie mennek el.
De ellen lehet-e szegülni a sors akaratának, köznapibban: meg nem történtté lehet-e tenni dolgokat, vissza lehet-e fordítani az időt? Talán kivételes alkalmakkor igen, mondja a film briliáns alapmetaforája: a Dél legkitűnőbb órásmestere, aki születésétől fogva vak, elkészíti a New Orleans-i pályaudvar óráját az első világháború végére. És a Theodor Roosevelt jelenlétében felavatott óra visszafelé forog, azért „hogy a fiúk, akik elestek a háborúban, így talán feltámadnak és hazatérnek”. És tényleg, a művészet hatalma (?), illúziója (?) révén látjuk is, ahogy a katonák – a sárból felkelve, visszafelé masírozva az időben – hazatérnek.
Amúgy az idő a maga egykedvű pergésével az egyik „főszereplője” a műnek, már azzal is, hogy a történet 1918-tól kezdve majdnem kilencven évet fog át. Kárhoztatták is a filmet az Államokban, hogy számottevő hossza ellenére sem lett egy igazi amerikai pannó. Hiszen a történelem nagy sorsfordulói – a világháború kivételével – elkerülik a film fabuláját. Mondhatnánk erre, hogy Fincher nem valamiféle kalandfilmet akart készíteni, ráadásul a kollégák mintha a Forrest Gumpot kérnék számon (naná, forgatókönyv: szintúgy Eric Roth) a Benjamin Buttonon. De azért abban tényleg van igazság, hogy a társadalmi drámák, nagy eszmei összecsapások, politikai mozgalmak ábrázolását illetően – noha ezekben igazán nem szűkölködik az amerikai história – a Benjamin Button kifejezetten steril alkotás. Hogy csak a legordítóbb hiányt említsem: Benjamin fehér (!) torzszülöttként jön a világra, és az igazi Délen feketék viselik gondját a húszas években. Hát ebben a témában csak benne van a polgárjogi harc, a fekete emancipációs küzdelem, vagy a nagy ideológiai hitviták ábrázolásának lehetősége, de a filmben utalás sincs ezekre.
Persze a „nagy” történelmi események hiányának nyilván az is oka, hogy a film nem modern pikareszk történet akart lenni, hanem valamiféle abszurd „fejlődésregény”. Így elsősorban annak bemutatására koncentrál, hogy egy a világ számára abszolút idegen, különös lény hogyan képes mégis úgy-ahogy beilleszkedni a társadalomba. Látjuk a férfivá érés különböző stációit; az első részegséget, a bordély-kalandot, majd az első munkát, és végül az otthontól való elszakadást, a világba vetettséget. Aztán az első liezont, amit Benjamin szerelemnek hisz, a hazatérést, s megannyi állomását a felnőtté válásnak. S közben Benjamin mindvégig passzív, szemlélődő figura marad, aki nem kezdeményez, nincsenek tervei, hiszen pontosan tudja, hogy a világban minden esetleges.
Egyetlen dolgot akar makacsul és következetesen: Daisy szerelmét. Az ő sorsuk újra meg újra keresztezi a másikét, mígnem kölcsönösen megérnek egymásra. És megtapasztalva a boldogságot, Benjamin mintha a veszteség elviselésének terhét átadná Daisynek, hiszen először csak eltűnik az életéből, majd később Daisy-nek kell végigszenvednie, ahogyan Benjamin elveszti valamikori önmagát, és csecsemőként eltávozik a világból.
A film alaphangulatát erősíti az is, hogy a mű narratív kerettörténete is hangsúlyosan az elmúláshoz, Daisy utolsó óráihoz kötődik. Anyja halálos ágyán Caroline olvassa fel Benjamin Button naplóját, s miközben ekként átéli az ő történetét, ez az újabb utazás visszafelé az időben egy titok feltárulásának folyamata is: Caroline megtudja, hogy Benjamin volt az apja.
Amúgy szembetűnő érdekessége a Benjamin Button különös életének, hogy a film szerkezete, kompozíciója, stílusa, nyilván tudatosan, de szinte zavarba ejtően eklektikus. A szecessziós, transzrealista képi ábrázoláshoz tulajdonképpen egy majdnem konvencionális történetmesélési mód társul, amit viszont egy, az elbeszélői síkok egymást átjáróan sokrétű foglalata generál és értelmez.
Nem mondanám, hogy hibátlan remekmű volna a Benjamin Button különös élete, de bizonyos, hogy megindító, egészen kivételes alkotás az elmúlásról. Régen volt alkalmam használni ezt a szót, de most ideillőnek érzem. Katartikus hatású film.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2009/02 52-53. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9658 |
