Schubert Gusztáv
Clint Eastwood 2008-ban megint duplahatost dobott, a tét változatlan: a helyéről kizökkent Amerika.
Mindenkinek megvan a maga ideális életkora, van, aki tizenöt évesen futja csúcsformáját, más csak hatvan fölött kezd belelendülni. Clint Eastwood az utóbbiak közé tartozik. Most hetvennyolc éves, és az elmúlt nyolc évben nyolc filmet rendezett, és ez több mint fitneszrekord, mert közülük több is ott van az ezredelő amerikai mozijának klasszikusai között. A Mystic River, a Millió dolláros bébi és a Levelek Iwo Jimáról biztosan. És nem mellékesen: Eastwood színészként is derekasan helytállt az elmúlt húsz évben, a Nincs irgalom kiszuperáltan is közveszélyes fejvadásza, a Madison megye hídjai melodrámájának hősszerelmes klisék nélkül eljátszott fotográfusa vagy a Millió dolláros bébi olvasztófokozatra kapcsolt bokszedzője 100%-os alakítás volt. És hasonló kihívás a legutolsó film, a Gran Torino roskatag, de harcra kész koreai veteránja is, akit hetvennyolc évesen épp szeretetotthonba édesgetnének be fiai, menyei, unokái. Walt Kowalskinak azonban más dolga van. Előbb el kell rendeznie egy-két becsületbeli ügyet. Ha már az életét kettébe cseszte az a férfiasnak induló kaland a koreai aknamezőkön. Eastwood tudatosan vele egyívású hősöket játszik már jóideje (több remek szerepet lemondott, mert túlkoros volt hozzá), biztosak lehetünk hát, hogy hőse a koreai háború kezdetén (1950-ben) épp húszéves lehetett, a filmbeli történet idején pedig 78. Minden történetben fontos a hősök életkora, de meghatározó dramaturgiai tényezővé viszonylag ritkán válik: itt igen. Kowalski sorsába dupla horrort csavar az idő: nem elég, hogy a fiatalkori háborús trauma még félévszázad múltán is megkeseríti, amit kudarcos életéből kiokoskodott, az sem kell senkinek. Merő anakronizmus, senki sem érti, mit akar, mi a baja, miért morog a felesége temetésére összesereglett rokonokra, a szomszédokra, egyáltalán mindenkire, aki él és mozog. Mi tagadás, a világ nagyon megváltozott körülötte. A történet Detroit valaha jobb napokat látott kertvárosi részén játszódik, ahol jószerivel már Kowalski az egyetlen európai, nem annyira a fehérek, hanem a feketék, sárgák és hispanók között. Jó ideig megátalkodott rasszistának látjuk, aki legszívesebben a Koreából hazahozott M 1-sével ritkítaná meg a ferdeszemű szomszédokat. Aztán történik valami, aminek nyomán a dzsungellakó majomembereknek látott népség lassan kezd emberi arcot ölteni Kowalski számára. Előbb a szomszédban lakó hmong kamaszfiú tör be a garázsába, hogy ellopja 1972-es csodaautóját, a Dodge Gran Torinót. Majd a fiút vegzáló kamaszbandára ijeszt rá puskájával. Később Thao kedves, okos nővérét menti ki a feka rosszfiúk kezei közül. És így tovább… A mogorva fehér veterán végül ráébred, hogy „az idegen szép”? A film amerikai kritikusai közül sokan ezt a happy endet olvasták ki a történetből, míg mások a fegyveres igazságosztónak szurkoltak. Mindketten alaposan félreértik. Nem először történik meg Clint Eastwooddal, hogy a rajongói elől kell menekülnie. Már Dirty Harryt is rosszul szerették, vagy épp gyűlölték, mint Pauline Kael a hetvenes évek vezető amerikai kritikusa, aki a keménykezű zsarut a „középkorias fasizmus” megtestesítőjének látta (ugyan kivel állíthatta párba? Roland lovaggal és Sir Galahaddel?), és a „liberális értékek elleni támadásnak” minősítette. Ez a döfés már közelebb jár az igazsághoz, de ma már – a politikai korrektség kártételei után – világosan látszik, ami akkor még nem volt egyértelmű, a Dirty Harry-sorozat nem az amerikai szabadságjogok, hanem a dogmatikus liberalizmus, a jogok bürokratikus értelmezése ellen kampányolt. Ha a törvény gondosabban ügyel egy tetten ért sorozatgyilkos jogaira, mint a potenciális áldozatok védelmére (ez veszi el Harry Callaghan nyomozó kedvét a píszí viselkedéstől a sorozat első epizódjában), ott a bűnözésnél is nagyobb baj van. Nem gondolom, hogy Piszkos Harry a filmtörténet legszofisztikáltabb hőse lenne, de nem mocskos zsaru, és nem is a nyers erőszak és „a cél szentesíti az eszközt”-elv megtestesülése. Eastwood rendőrfilmjeiben bőven akadnak mocskos és ostoba zsaruk (a Magnumban, a második epizódban egy egész halálbrigádra való), Harryt az különbözteti meg tőlük, hogy sem a hatalom, sem a pénz, sem a dogmák nem vakítják el, pragmatista, aki mindenkor mérlegel, és ennek megfelelően cselekszik. Méghozzá villámgyorsan. Egy zsaru nem habozhat, mint Hamlet, olykor csak 10 másodperce van, hogy döntsön (Az igazságosztóban ki is szórják a vizsgán az újoncot, aki még a 11.-ben is tanácstalankodik). Callaghan nyomozó nem azért győz, mert brutálisabb még a bűnözőknél is, hanem mert fejben nyeri meg a játszmát. Piszkos Harry elhíresült kérdése a pisztolyáért nyúló sebesült bankrablóhoz – „ugye most azon gondolkodol, ötször vagy hatszor lőttem-e?”– nem a cinizmus, hanem a szellemi fölény jele. Ha van hidegvérű gyilkos, miért ne lehetne hidegvérű zsaru is? Harry két perc alatt megold egy öt ismeretlenes egyenletet, megakadályozva egy másképp véres mészárlásba torkolló bankrablást. A Gran Torino feladványa – hogyan tudja megvédeni a roskatag fehér veterán Thaót és családját az egyre inkább begerjedő hmong banda bosszújától – tulajdonképpen Piszkos Harry utolsó ügye. És ahogy Walt Kowalski eléri célját – ezúttal Magnum és vérontás nélkül –, az mind közül a legszebb és legnemesebb végjáték. Egyszersmind a majd negyven éve tartó Dirty Harry vita végére kitett pont: Eastwood demokrata.
*
Ha valakinek még további bizonyíték kellene, Eastwood másik 2008-as rendezését, Az elcserélt életeket is nézze meg a Gran Torino után (a címbeli hipergyors szedán maga is szabadság- és demokrácia-szimbólum, a Halálbiztosban is főhajtással megidézett Száguldás a semmibe Dodge Challengerének párdarabja). Az amerikai kriminalisztika egyik hírhedt ügyét idézi föl benne Eastwood. 1928-ban elraboltak egy Los Angeles-i kisfiút, akit aztán öt hónap múltán a rendőrség épségben megtalált egy illinoisi városkában. Sikersztorinak látszott egy pillanatig (amíg az anya elképedt mondata el nem hangzott, „ez nem az én fiam”), hogy aztán a legsötétebb rendőrségi önkény és cinizmus esetének bizonyuljon. Az anya (Angelina Jolie újabb kitűnő alakítása) engedve a rendőrség akkor még szelíd kényszerének, hazaviszi a fiút a vasútállomásról, de csak nem tud megbarátkozni a gondolattal, hogy egy nyilvánvalóan idegen gyereket a sajátjaként neveljen föl, miközben a saját fia sorsáról semmit sem tud. A Los Angeles-i rendőrfőnök, aki halálbrigádot szervez a bűnözők elleni harcra, az okvetetlenkedő civileket sem kedveli: az igazi gyerekét visszakövetelő anyát rövid úton zárt osztályra toloncolják. Szabadulását csak kivételes akaraterejének és a korrupt rendőrség leleplezésére szakosodott presbiteriánus lelkész ügybuzgalmának köszönheti. Az elakadt nyomozásban és a megrendítő, de egy idő után kifulladó melodrámai történetben a véletlen hoz fordulatot, egy rutineljárás során a rendőrség egy sorozatgyilkos nyomára bukkan, a gyerekgyilkos foglyai között a kis William is ott lehetett, és talán sikerült is elmenekülnie. A wineville-i csirkefarm vérgőzös mészárszéki jeleneteitől az addig is fölöttébb nyomasztó történet végképp átbillen a delíriumba. Nem a boldog békeidők képeskönyvét lapozzuk, amikor is történtek ugyan néha rémes dolgok, de alapjában minden a helyén volt, efféle aranykor – Eastwood minden kosztümös filmje és westernje bizonyítja – valószínűleg sohasem volt Amerika történetében. A szokásos ügymenetet látjuk, akárhová révedünk vissza. A vadnyugat volt, van, és mindig is velünk marad. Legfeljebb az öldöklő angyal vigyáz ránk.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2009/02 50-51. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9657 |
