Báron György
Európai élet a nagyvárosokban, törzsi viszonyok a végeken: a fekete kontinenst átszelő törésvonalak az afrikai mozgóképekben is tükröződnek.
Journées Cinématographe de Carthage a hivatalos neve az idén huszonötödik évfolyamát ünneplő tunéziai filmfesztiválnak, ám a név több okból is pontosításra szorul. A Karthágói Filmnapok nem általában a filmművészet, hanem szűkebben az afrikai mozgóképek mustrája; idei versenymezőnyében kizárólag a fekete kontinens alkotásai voltak láthatók, s a kísérő programok nagy része is az arab, az afrikai vagy a muszlim filmkultúrának adózott, egy utánjátszó világfilm-összeállítás kivételével. Amúgy az egyhetes eseményt nem Karthágóban tartják, hanem az ókori város romjaitól jó húsz kilométerre fekvő fővárosban, Tuniszban, amelynek Champs Élysées-re emlékeztető tágas főutcája elegáns palotáival és patinás filmszínházaival a francia kolonializmus nyomát őrzi. A tuniszi granbulvárról évezredeket ugrunk át, ha onnan a zsivajos arab bazárba, majd az óváros szeszélyesen kígyózó keskeny sikátoraiba kanyarodunk, s e gyors váltás nyomán eltűnődhetünk: hol van Afrika? Összefüggő földdarab csupán, vagy kulturális-szellemi közösség? Nem állítom, hogy a tucatnyi versenyfilm ehhez segítséget nyújtott volna, de lehet, hogy a kérdés értelmetlen, még fölöslegesebb föltenni, mintha mi a vén kontinensünkön – ahogy szoktuk – az „európai kultúra” nyomait keresnénk, Tbiliszitől Londonig és Nizzától Kijevig. Az észak-afrikai arab régió muszlim hagyománya s a rá épülő francia befolyás aligha hasonlítható össze Közép-Afrika fekete törzsi kultúrájával vagy a dél-afrikai kolónia angolszász-európai fejlődésével. Igaz, ma már a törésvonal az egyes régiókon, sőt országokon belül is markáns. Világi, mondhatni európai élet és szokásrend a nagyvárosokban, törzsi viszonyok alig néhány kilométerre onnét, a végeken.
A nézőnek az volt az érzése, mintha nem is ugyanabban az országban és korban forgott volna a két egyiptomi versenyfilm. Yousry Nasrallah Akváriumja modern nagyvárosi történet két fiatal értelmiségi – egy rádiós műsorvezetőnő és egy altatóorvos – szerelméről. A cselekmény játszódhatna bármelyik európai metropoliszban, csak a férfi melléktevékenysége, az illegális magzatelhajtás utal egy szigorúbb társadalom és kultúra szorítására. Nasrallah a kortárs arab mozi legismertebb művészének, az idén elhunyt Youssef Chahine-nek a tanítványa. A fesztivál Chahine utolsó filmjével, a Káosszal nyitott, s további három munkáját is levetítették egy tisztelgő sorozat keretében, amelyet producere, a 2005-ben tragikus körülmények között meghalt Humbert Balsam („életét kockáztatta a moziért” – írta róla a Cahiers du Cinéma) emlékére állítottak össze. Balsam utolsó, befejezetlen munkája Tarr Londoni férfija volt, ennek forgatásakor érte a halál. „A keleti” – így hívta őt producer-kollégája, Fabienne Vonier, utalva Balsam élénk afrikai érdeklődésére, arra, hogy gazdag életművéből tizenhét filmet készített az arab világban, köztük ötöt Chahine-nal.
Kairóban vették fel a másik egyiptomi versenymű, Ibrahim El Batout Ein Shams-ának képsorait is, mégis, a világa mintha ezredévre és kontinensnyi távolságra lenne az Akváriumétól. Ein Shams az ősi Egyiptom fővárosa volt, ahová az Írás szerint Jézus és Mária is ellátogatott, ám a bibliai terület mostanra Kairó szegénynegyedévé züllött. A világváros árnyékában megállt az idő: itt él, tisztes szegénységben, a film tizenegy esztendős gyerekhőse, aki fürkésző szemmel és nyiladozó tudattal próbálja megérteni az őt körülvevő kaotikus, kettészakadt világot.
Nehezen hihető el a két algériai versenyfilmről, Lyes Salem Maszkabáljáról és Amor Hakkar Sárga házáról is, hogy ugyanabban az országban és kultúrában forgatták. Előbbi a mustra kirobbanó közönségsikere volt. Könnyű kis komédia egy falu mikrotársadalmáról, amelyben a helyi autószerelő azt hazudja, autista húgát feleségül veszi egy milliomos, s ettől egy csapásra megváltozik a helyzete: mindenki tőle várja sorsa jobbra fordulását. Észak-afrikai Dollárpapa-sztori ez, amit – számunkra érthetetlenül – végigvihogott-tapsolt-bravózott a tágas filmszínházat zsúfolásig megtöltő lelkes közönség. Az eksztatikus fogadtatás egyik magyarázata alighanem az, hogy tévés szappanoperákból ismert sztárok játszották a főszerepeket, a másik kulturális természetű: csak muszlim érti igazán, mi az ellenállhatatlanul humoros abban, hogy az imádkozó szereplő még kétszer meghajol Mekka felé, s csak utána fog ellopott autója üldözésébe.
Algériából érkezett nem csak a szemle legkönnyebb-legsikeresebb, hanem a legkomolyabb-legkomorabb filmje is: a Sárga ház. Ez a csendes, lassú munka jószerivel észrevétlen maradt a színesebb-mozgalmasabb mozgóképek árnyékában, holott a mezőny igazi meglepetése volt. Kopár vidéken pereg a puritán, célratörő mese. Az első képsorokon a népes földművelő-piacozó család arról értesül, hogy katonáskodó nagyfiuk autóbalesetben meghalt. Az apa kamaszlányával útra kel, hogy „intézze az ügyeket”, az anya mély gyászban otthon marad nyomorúságos házukban. A férfi nem csupán a nagyfiát kívánja méltón eltemetni, hanem megkísérli levenni a feleség válláról a gyász súlyát, átcipelni őt és az egész családot a halál nyomán megnyílt mély szakadék fölött, az élet és a remény túlsó partjára, mert tudja: az Aures-vidék kemény viszonyai között a feladás egyenlő a halállal. Ebben segítségére van tizenkét éves lánya, akivel együtt járják be az utat, a film végére halvány mosolyt varázsolva az anya megtört arcára. Amor Hakkar minimalista stílusa, finom érzékenysége, tájköltészete Abbas Kiarostami mestermunkáit idézi, távolabbról a neorealista klasszikusokat, mindenekelőtt – a gyerek és az apa vándorlásának motívumával – a Biciklitolvajokat. Erre a történetre is igaz – miként a Kiarostami-filmekre is –, amit Bazin írt de Sica műveiről: hogy „nincs bennük egyetlen ellenszenves szereplő sem”. Gyökeres tagadása ez a hollywoodi mozi jó-rossz ellentétre épülő dramaturgiájának. Első látásra paradoxnak tűnhet, hogy a tömérdek jóság, amit Bazin a filmeket mozgató gyengédség és szeretet megnyilvánulásának nevezett, épp kemény, erőszakos, rossz világokban tör a felszínre: a háborús és háborút átélt Itáliában, Iránban, Algériában. Alighanem a művészet egyetlen értelmes válasza ez az embertelen körülmények kihívására.
A rendező, Amor Hakkar maga is az Aures vidékén született, külföldön tanulta – mint az afrikai filmesek csaknem mindegyike – a filmkészítést, s ezzel a nagyon szép balladával tért vissza szülőföldjére. A hazatérés a legtöbb alkotó esetében nem puszta biográfiai tény, hanem filmjeik meghatározó motívuma. A versenymezőny csaknem fele ennek az örök témának a variációit kínálta fel. Haile Gerima, a Teza alkotója Washingtonban él, filmjének főhőse egy Európából a falujába „meghalni” hazatérő férfi, aki a hetvenes években a politikai elnyomás elől menekült el, s jó negyedszázaddal később sem lel etióp földön otthonra. A lassú sodrású, látványos tablókat felvonultató eposz az afrikai filmművészet idei nagy európai sikere volt, Velencében megérdemelten nyert díjat (Filmvilág 2008/12.).
Meghalni tér haza szülőföldjére Párizsból az Ilyen szép utazás című film főhőse is. Az önéletrajzi motívum ezúttal is letagadhatatlan, elvégre a tunéziai produkció rendezője, Khaled Ghorbal a francia fővárosban töltötte diákéveit. Hőse, Mohamed lassú, eseménytelen nyugdíjas életet él Párizs arabok lakta külvárosában. Amikor kirakják a lakásából, elhatározza, visszatér Tunéziába, felkeresi szülőfaluját a sivatag kapujában, ott fejezi be az életét. Lassú vándorlása a homoksivatag felé a halálba vezető út, amelynek során visszafelé halad az időben, tárgyak és helyek által felidézve gyerekkorát, míg végleg be nem temeti a sivatagi vihar. A színészként is ismert rendező méltóságteljesen lassú tempójú meditatív filmet készített az afrikai mozgóképművészet (a szó mindkét értelmében) vándortémájából, Farid Chopel nehezen feledhető színészi bravúrjával Mohamed szerepében.
Párizsból tér haza szülőhazájába a Brüsszelben iskolázódott, Franciaországban letelepedett marokkói rendező, Ahmed el Maanouni Égő szívekjének fiatal építésze is, hogy gyerekkori emlékeivel szembesülve fellelje gyökereit és családját. A másik marokkói versenymű, az Amit csak Lola kíván hősnője New Yorkból utazik Kairóba, hogy találkozzon a keleti táncok papnőjével, s maga is az ősi arab táncművészetnek szentelje életét. Ugyancsak New York-ból készül vissza Afrikába a palesztin Soraya; ő gyerekkora óta arról álmodik, hogy hazatelepüljön a szülőföldjére, ahonnan a családját 1948-ban elűzték. Önéletrajzi elemekre épül ez utóbbi történet is: alkotója, az első palesztin játékfilmrendezőnő, Annemarie Jacir Amerikában nevelkedett, s mivel Palesztina máig nem fogadta vissza, jelenleg Jordániában él. Első játékfilmje, Az élet sója az idén Cannes-ban mutatkozott be.
Sorolhatnánk még hosszan az azonos hangfekvésben megszólaló munkákat: a világfesztiválokon ugyancsak sikeres tunéziai-francia Karim Dridi Khamsájának 11 éves cigányfiú-hőse tehetős nevelőszüleitől szökik meg, hogy felkeresse a roma tábort, ahol világra jött. A Faro, a vizek királynője Maliban készült, értelmiségi főszereplője dzsipjével úttalan utakon át zötyög a távoli faluba, ahol meglátta a napvilágot, s ahol azt szeretné kideríteni, ki volt az apja. A tematikus azonosság a filmek többségénél annyira szembeszökő, hogy töményen nézve őket az az érzésünk támadt, mintha a különböző variációk egyetlen erős dallammá olvadnának össze. Aligha véletlen, hogy a java arab és afrikai filmek ugyanazt az alaptörténetet regélik el. Most tér vissza az ősök földjére az évtizeddel-évtizedekkel ezelőtt vándorútra kelt (vagy kényszerített) csapat, idősebbek és fiatalabbak, akik a világ fejlettebb tájain váltak értelmiségiekké, tanulták ki a filmkészítést, s akik számára fontossá lett – hogy miért épp most és egyszerre, az komolyabb kutatást igényelne – gyökereik felkutatása. Ki gondolta volna, hogy értékes filmek sora készülhet Maliban, a Zöldfoki-szigeteken, Palesztinában, Tunéziában, hogy a velencei Mostra közönsége az idén egy etióp mozgóképnek tapsol? Fejletlenség és fejlettség egymásnak feszüléséből – a mozgókép története a bizonyság rá – nagy művészet szikrázhat fel. Nem lenne meglepő, ha a következő új hullám a fekete kontinens partjai felől érkezne.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2009/02 48-49. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9656 |
