Klág Dávid
Rajz, festmény, karc, gyurma, hungarocell és megabyte. Az idei Anilogue fesztivál az animáció minden nagyobb válfajára hozott példát, egy filmen belül néha többre is.
A sorban hatodik Anilogue fesztivál idén is bebizonyította, hogy az animációs film semmilyen formája nem tart a kihalás felé: a versenyprogram tartalmazott bábfilmet (Remi Durin: 1. jelenet 2. snitt), gyurmafilmet (Izabela Plucinska: Még hét perc), egyenesen a nyersanyagba karcolt szabad asszociációs szürreáliát (Ülö Pikkov: Dialógusok), az izraeli-palesztin konfliktusra reflektáló, dokumentarista filmfelvételeket felhasználó rajzfilmet (Michal és Uri Kranot: Amos Klein szíve) és egyvonalas disznóvágást (Bukta Zsolt: Tor).
Helyesen döntött a háromfős zsűri (az idén saját retrospektívet kapó Michaela Pavlátová, Cakó Ferenc és Adam Wyrmas), amikor az olasz utcaművésznek, a rejtélyes nevű Blúnak adták a fődíjat a Muto című munkájáért. Blu már telefestette a világ városait Wroclawtól Tokióig sajátos óriáslényeivel, és mozgóképéhez sem sokat változtatott munkamódszerén: a Muto képkockáin a művész falfestményei elevenednek meg, figurák nőnek ki a falból, járják végig az utcafrontot kétdimenzióban, aztán más monstrumokká változnak át, esetleg darabokra zuhannak. A hétperces animáció először magával a létezésével taglóz le teljesen: a látszólag egységes filmet 2007-ben Badenben és 2008-ban Buenos Airesben forgatták, és a fázisról fázisra történő képalkotás nyilván jóval több időbe telhetett a street art kultúra feszített tempóját képest. Azonban a felétől kezdve szürreális, élőhelyszínes Menő manóból átalakul bonyolultabb és komplikáltabb animációvá, ahogy a karakterek reagálnak a környezetükre, átkúsznak az ablakok alatt, vagy beosonnak egy romos ház belsejébe, úgy már nem csak a film léte lesz elképesztő, hanem az aprólékossága és finom humora is nyilvánvalóvá válik. Blu filmje, habár nélkülöz mindenfajta elbeszélést az alakok lineáris mozgásán és epizodikus kálváriáján kívül, egyesít street artot, klasszikus festészetet és filmet. Már a keverék ötlete is megérne egy vállon veregetést, de az elkészült mű teljes joggal érdemelte ki magának a fődíjat.
Ugyanilyen keverék Jonas Odell legújabb, harmadik önálló rövidfilmje, a Hazugságok. Ugyanazokat a technikákat vegyíti, mint az előző, tavaly Anilogue-közönségdíjas Soha úgy, mint legelőször: svéd átlagemberek beszélnek egy témáról, ebben az esetben kisebb-nagyobb hazugságaikról, amiket Odell különféle, a történethez passzoló animációs stílussal illusztrál. Így kap a betörő sztorija újságkivágásokra emlékeztető raszteres fényképeket és élethű háttereket, az utcán pénzt találó kiskölök elbeszélése gyerekkort felidéző, papírból hajtogatott díszleteket és modelleket, a módszeresen hazudozó, majd később drogfüggő családanya pedig határozatlan vonalakat és egyenszínű felületeket. Odell filme nagyon sokat köszönhet a vizuális megjelenésének és a korábban készített videoklipjeiből ismerős feszített vágásainak, de a hiteles – vagy legalábbis annak tűnő – hangfelvételek skandináv visszafogottsága és tárgyilagossága miatt a Hazugságok néha olyan aggasztó pszichés látlelet, amiből a jövő pszichológusai is tanulhatnának.
A Muto fődíjat kapott, a Hazugságok viszont semmit: a különdíjakat elhappolta előle a német Fehér, a francia Repedések és a magyar-orosz koprodukcióban készült KJFG Nr 5., pedig a francia rajzfilm kivételével mindegyik egy vizuális vagy hangalapú gegre épült, sem megvalósításuk sem koncepciójuk nem volt elég erős a mezőnyhöz képest. A Fehér stilizált, feketére színezett főhőse egy fehér színű és fehér tereptárgyakkal teli épületből keresi a kiutat, a KJFG Nr 5. három erdei állata pedig egy koncertre próbál, amikor megzavarja őket a vadász. Kétségtelen, hogy a faágon bőgőző medve, a fejével a fatönkön doboló nyúl és a vonyító farkas látványa és hangzása vicces, de két percben, mindenféle lezárás nélkül inkább tűnt az egész egy vírusvideónak vagy közszolgálati tévére tervezett tölteléknek, mint animációs filmnek. A kereskedelmi vonulat Alekszej Alekszejev rendezőtől amúgy sem idegen: ő jegyezte az animált Mr. Bean-sorozatot is.
*
Az amerikai Bill Plympton tavaly egyik egészestés filmjével (Hair High) és zsűritagságával emelte a fesztivál fényét, idén azonban személyesen távolmaradt, de legfrissebb munkája, az Idióták és angyalok eljutott Budapestre, és a fesztivál újdonsült nemzetköziségének jóvoltából Bécsbe is. Plympton animációiról megoszlanak a vélemények: korai rövidfilmjeivel és a Music Television reklámjai közötti időt kitöltő szpotjaival hatalmas kultuszt sikerült maga köré felépítenie, egész estés filmjeit azonban gyakran kritizálják azzal, hogy erőltetettek, lassúak és egész estések. Az Idióták és angyalok sem kivétel, az amerikai auteur rövidfilmes témát bont ki olyan fájdalmasan lassú és lehangoló ceruzavonásokkal, mintha a filmbeli lerobbant kocsmában töltenénk el azt a másfél órát – mizantróp és egyenesen rosszindulatú antihőse egyik reggel angyalszárnyakat kap, amiket hiába vág, tép és láncfűrészel le magáról, mindig visszanőnek. A szívós mennyei stigmát nehéz eltüntetni, vérszemet is kap a helyi orvos és a helyi csapos, hogy a saját céljaikra kellene valahogy felhasználni.
Plympton filmje bődületesen lassan hömpölyög, még rövidfilmjeihez vagy a 2002-es Titanic Filmfesztiválon bemutatott Mutánsok az űrből űrhajós abszurdjához képest is. Stílusa még mindig olyan, mintha a fotorealista festő Norman Rockwell gonosz ikertestvéreként rajzolna, akinél a hősies, a mindennapi és az amerikai egy halmazként kap valami bizarr csavart, de a humora komolyan megszenvedi ezt a számára szellős hosszt.
Ha az Idióták és angyalok legnagyobb problémája, hogy rettentő hosszúra nyújtja saját homogén világát, a Sita Sings The Blues bukfence az, hogy öt különböző stílusból próbál egységeset kovácsolni. Nina Paley első nagyfilmjében nem kisebbre vállalkozott, minthogy párhuzamot von saját élete és az indiai Rámájana egyik epizódja, azaz Szíta és Ráma kapcsolata között. Szítát egyetlen szó nélkül kidobta mondabeli férje, Ninával is ez történt, és míg az előbbi történetét tradicionális indiai festészetre emlékeztető animációval, Odellhez hasonlóan valós dialógusokra épült illusztrációkkal és végül harmincas évekbeli jazz-sztenderdekkel próbálja meg ábrázolni, a saját sorsa felszabadultabb, nemtörődöm vonalakat kapott. Paley eredetileg rövidfilmeknek szánta a Sita különböző epizódjait, és érezni is rajta, hogy nagyot döccen a történet folyama és lendülete, amikor erőlködve beúszik az amerikai fősodorbeli tévés animációk (Family Guy, American Dad) stílusa és térdcsapkodós humora, vagy amikor óraműként érkezik megint egy Anette Hanshaw-dal, hogy Szíta kálváriáját újabb keretbe helyezze. Ezek a folyamatos keretek teszik tönkre Sita történetét, mintha az ősi mondát muszáj lenne újabb és újabb szűrökön átpréselni, hogy a rendezőnő számára roppant fontos történet mások számára is befogadható és fontos legyen. Pedig Paley filmje egyötödében, azaz amikor három indiai ismerős próbálja meg saját erejéből összegereblyézni tudását a Rámájana részleteiről, miközben a rendező árnyfigurákkal jeleníti meg őket, sikeres és pontos, hitelesen bemutatja azt az ellentétet, ami egy ősi szanszkrit monda és annak modern létjogosultsága között feszül (a narrátorok gyakran nem emlékeznek fontosabb részekre, vagy kételkednek a meseszerű elemekben). Az erőltetett párhuzam aközött, amit Paley saját szakításáról és Szíta történetéről hisz, sajnos kimondatlan marad.
Habár a fesztivál egyik fő támogatója, a hazánkban is fogható, kizárólag anime-sorozatokat adó csatorna műsorában nem található meg a Neon Genesis Evangelion, a sorozat részeinek „újraforgatott” változatán telt ház volt. A sorozat ismerete nélkül érthetetlen, a film megtekintése után viszont már nem kérdéses, miért ez a nagy népszerűség: a Neon Genesis Evangelion: 1.0 (Nem vagy egyedül) a Libanoni keringő mellett a fesztivál legjobb nagyfilmje volt. Ha a többi vetített anime, a Ponyo a tengerparti szirten és Az erdő zongorája ráérősen csordogáló cselekménye és szándékoltan gyerekes dramaturgiája olyan volt, mintha a gyerekkori kakaót ittuk volna, akkor az NGE már a tinikori koffein- és taurin-túladagolás, egy vizuális szőnyegbombázás a figyelemhiányos korosztálynak. Aminek ugyan a főszereplője és célközönsége egy és ugyanaz az évfolyam, japán filmhez illően azonban még mindig az előző generációk évtizedes traumáit vesz elő. Az NGE sorozat és immár a tervezett trilógia első filmje nem másról szól, mint hogy Japán végre visszalő az atombombának. Az óriásrobotok és az óriásszörnyek harca a filmtörténetben mindig is nevetséges, vagy legalábbis megmosolyogtató volt, de az NGE monstrumai nem kéményeket és épületeket döntögetnek, mint a Gojira-sorozat gumiba öltözött kaszkadőrei, hanem egész városokat veszélyeztetnek egyetlen lövéssel, halálsugarukkal hegyeket tüntetnek el, a töltényhüvelyeik a japán formatervezés négykerekű csodáit lapítják a földbe, pusztítanak és rombolnak, amíg az energiaszint el nem éri a nulla százalékot, vagy a másik fel nem robban. És amikor a filmbeli utolsó világpusztító angyal is atomjaira hullik szét, a néző is elgondolkodhat: lehet, hogy az animációs filmeket manapság is áramkörök és pixelek rakják össze, de kell a sikerhez egy olyan emberi pilóta, mint Shinji az Evo-1 belsejében.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2009/02 47-47. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9655 |
