Takács Ferenc
London East End-jének szülöttje volt, kelet-európai zsidó bevándorlók leszármazottja. Szegénység és idegenség, kívülállás és másság – ezekből a negatívumokból merítette a felhajtóerőt, amely eljuttatta a csúcsokra, közöttük a – legalábbis jelképileg – legmagasabbra: ő kapta 2005-ben az irodalmi Nobel-díjat.
Színészként kezdte. Némi színiiskolai előképzettséggel 1949-ben lépett először színpadra egy vándortársulatban, majd repertory-színházakban játszott kisebb-nagyobb szerepeket, hivatásos minőségben egészen 1958-ig, de később is fel-fellépett alkalmi színházi szerepekben, s rendezett is a hetvenes években. A filmvásznon is gyakran volt látható, többnyire epizodistaként, bár olykor fontosabb szerepekben is, például ő volt a Rendező Beckett Katasztrófá-jának filmváltozatában (2000), és ő játszotta Benny bácsit A panamai szabó-ban (2001). Alkotói pályáját is színészként zárta: 2006-ban eljátszotta, a színházi produkcióról készült felvétel tanúsága szerint nagyszerűen, Krapp szerepét mesterének, Beckettnek Az utolsó tekercs című monodrámájában.
A legfontosabbat drámaíróként alkotta meg, mégpedig korszakos érvénnyel. Korai színpadi művei, A születésnap (1958-as bemutatója hatalmas bukás volt), A gondnok (nagy siker 1960-ban, a befutás, sőt végleges beérkezés pillanata), A szoba (1960), Az étellift (1960), s a valamivel későbbi Hazatérés (1965) ma már a modern drámaírás klasszikusai, az „abszurd dráma” néven ismert stílus és világkép páratlanul hatásos foglalatai. Harold Pintert a huszadik század második felének Beckett mellett legfontosabb és legnagyobb hatású angol drámai szerzőjévé avatják.
Munkássága harmadik oldala a filmművészet volt, s nem csupán színészi, hanem írói pályafutásától is elválaszthatatlanul. Filmre és televízióra írta saját színműveit, filmet rendezett mások műveiből, például Simon Gray drámaíró két darabjából. Igazán nagyot és jelentőset azonban forgatókönyvíróként alkotott. Ilyen irányú tevékenységének legmaradandóbb foglalata az a három film, amely filmrendező-barátjával, Joseph Losey-val közös munkában készült: A szolga (1963), a Baleset (1967) és A közvetítő (1971).
S – filmes, de irodalmi szempontból is – fontos felismerni, hogy a filmes Pinter forgatókönyvíró-adaptátorként is új műfajt teremtett: Az eltűnt idő nyomában-ból írott Proust-forgatókönyv (1977), melyből sohasem készült film, könyvformában, önálló szépirodalmi alkotásként is megállja a helyét, ugyanúgy, mint A francia hadnagy szeretője-forgatókönyv (1981), bár ezt Karel Reisz felhasználta a John Fowles-regény filmváltozatának megrendezése során.
Irodalmi öröksége így filmes örökség is, mint ahogy filmes öröksége is irodalmi. Nem múló, s immár végleges tanulságokkal szolgál mind a kettő.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2009/02 03. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9650 |
