Jeles András
A háború belül, az emberekben a maga sajátosságai szerint már lezajlott, most az történik, hogy mindaz a szörnyűség, ami az elmúlt rendszerek évtizedeiben az alattvaló osztályrésze volt, brutálisan egyszerű formát kap.
Mottó: Egy ezredes, akinek fejét elvitte az ágyúgolyó,
még néhány pillanatig vágtat őrjöngő századának élén
(Jelenet a múlt századból; porosz–francia háború)
Ha mostanában egy próféta elkiáltaná magát, hogy „baj van” – a legjobb esetben kinevetnék: arra a strázsára emlékeztetne, akinek elvágott torkán éppen szökik el a levegő, s bár ő a vészjelet különben minden változatban varázslatosan játssza kürtön (ha kell fuvolán is), teljes életében gyakorolta, és erre is szerződött, most azonban váratlanul és kissé kurtán-furcsán éppen a Vész megjelenése teszi lehetetlenné számára, hogy felismerésének méltó hangot adjon. Nehéz helyzet – de nem a mi gondunk, nem vagyunk próféták, se őrizők, se strázsák.
De viszont ugyanakkor baj van.
És érdekes: közben a Nagy Európai Zenekar kitűnő igyekezettel húzza-vonja, hallani a szuszogások-nyögések esendő mellékhangjait, de mennél gyakoribb a rezeken a sors-motívum és a mélyvonósok crescendo szárnyalása – úgy erősödik bennünk a gyanú, hogy mindez csak kamuflázs, a háttérben, a színfalak mögött simán folyó bűntény ügyesen rendezett mellékcselekménye és kísérete.
„Uraim, tessék észrevenni, hogy háború van!” – most készülő filmemmel a magam részéről csak ennyit szeretnék mondani. Nem baj, ha komikus, és értsék, ahogy akarják.
Az itt következő szemelvények filmem forgatókönyvének nyersanyagát, jegyzeteit képezik, magáról a filmről keveset árulnak el – de ezt nem is bánom.
Tájékoztatásul azonban szeretném közölni egy felismerésemet az olvasóval (gondolatnak igazán nem nevezhetem) – annál is inkább, mert erre a mostani háborúra, illetve a készülő filmre egyaránt vonatkozik: az a benyomásom, hogy ez a háború belül, az emberekben a maga sajátosságai szerint már lezajlott, most az történik, hogy mindaz a szörnyűség, ami az elmúlt rendszerek évtizedeiben az alattvaló osztályrésze volt, ebben a háborúban összeadódik és brutálisan egyszerű formát kap; mindaz, ami lélekrontásként végbement – most a rendezés cinikus dilettantizmusa folytán orvlövészetként tapasztalható.
Íme, láthatjuk és megérthetjük – ha akarjuk –, mi történt a békeidőben, a szocialista építés édes hétköznapjaiban, megmutatja ez a háború.
Kétségtelen azonban, hogy orvlövészet, túszszedés és aknatűz és mindenféle gyilkolózás: végletesen leegyszerűsített forma: felvillantja és azonnal kioltja, felfoghatatlanná teszi az emberi állapotokat. Ha nem elégszünk meg azzal az absztrakcióval, amit például egy golyózápor jelent, és maradt még bennünk érdeklődés a gépfegyver kezelőszemélyzete iránt, akkor vissza kell mennünk az úgynevezett békeidőbe, s ott kell keresgélnünk – amint én is megpróbáltam; az alább következő életképek a háború előtti apokaliptikus állapotokról szólnak. (Filmem különben az első világháború idején játszódik – de a harctéri eseményeket nem is érinti.)
*
Egy orosz csendőrparancsnok teázás közben megfigyeli, hogy az olvadó süvegcukor Miczkiewicz portréját formázza, ebből arra következtet, hogy őt lengyel összeesküvők uralkodójuknak tekintik, ezért kiissza maradék teáját, majd önkezével véget vet életének.
*
Cseh (vagy lengyel?) városka főterén dohányüzlet: a bejárattal szemben lefelé néző arccal motyogva áll pincebogár szabású öltözetében egy kalapos zsidó; mélyen rongyos bukszája fölé hajol, a sasok és címerek olyan közelségben, hogy szinte szeme világát veszélyeztetik, pénzét számolja és suttog közben:
„…Papírmasé és pléh-tábornokok…”
*
Talán Kelet-Poroszország, vagy Litvánia: Leányinternátus igazgatónőjének ágyában egy életnagyságú bábu fekszik II. Miklós cár díszegyenruhájába öltöztetve.
*
Milánói gróf derék, merev phallosát egy Hokkaidóról elszármazott porcelánfestő színes tussal és ecsettel jezsuita barátnak festegeti, cicomázza. A művelet csúcspontján, illetve hát végeztével, valami megrázkódtatás éri a barátot, ettől őkelme előbb bólongat, majd töpörödni kezd, a gróf felsóhajt, látván a gyors hanyatlást és legyint a barátra:
„Sic transit gloria mundi!”
*
Éjszakai aknatelepítésen valami mocsaraknál, egy K. u. K. százados tisztiszolgájának megvallja, hogy kényszerképzetek gyötrik: attól tart, hogy viselős, és elefántbébit fog a világra hozni.
*
Délen (talán Boszniában) mérges, zúgó víz hídjához kötözve egy emberre emlékeztető valami két karját, orrát, fülét lemetszették – túlordítja a víz hangját.
(A Népszabadság egy riportja alapján)
*
Kazany környékéről való, sárga arcú diák levelet ír egy orosz tábornoknak: közli, hogy bevonul, és boldogan hal meg „akár százszor is”, ha a háború megszerzi Oroszországnak Konstantinápolyt, de kétségbeesetten pusztul el, „ha Konstantinápoly nem lesz a miénk”.
(Paléologue alapján)
*
Nem lehetetlen, hogy egy szent ember megáldja a haditerveket.
*
Észak-Magyarországon egy 4-5 éves forma gyermek pipacsszedés közben eltéved a rozstáblában. Csak aratáskor találják meg oszló tetemét a kaszások, egyikük éppen énekel majd: „Gimbelem, gombolom, légy enyém, angyalom!”
*
Egy balti származású szállodapincér a kihalt petrográdi étteremben unalmában német gyermekversikéket szaval a köréje sereglő, figyelmes arcú patkányoknak.
*
Ankarában, a sátorkészítők utcájában a megvakított örmény vízárus friss lóherével tömi magát.
*
Bukarest, hajnalban, egy lokál bejáratánál festett szempillájú, karcsú tüzér pezsgőzés közben így szól a mellette álló félmeztelen tűzoltóhoz:
„…Egyik haverom tavaly nyert egy kakast, nyert tombolán. De meggyújtotta!”
Kezében pezsgősvödörrel, arcán Buddha-mosollyal és rúzsfoltokkal, megfáradt pincér figyeli a jelenetet.
*
Egy tambovi szabó, akit a bíró elítélt, mert felesége lábikráját bambuszpálcával verte:
„…hogy én állítólag egy kínaitól tanultam el ezt a fogást, pedig soha életemben nem láttam kínait, legfeljebb cégtáblán!”
(átvétel Gorkijtól)
*
Egy csendőr, kevéssé palástolt megvetéssel:
„…Higgyék el, sok az irgalom az Evangéliumban. Helytelen, nagyon helytelen!”
*
Valahol Radom közelében. Ragyogó, hideg éjszaka. Holtvágányra tolt, veszteglő vagonokban fázó lovak köhögnek, mocorognak. Döng, döng a vagon deszkája.
*
Úgy érzem, Bretagne-ban. Egy kisváros kórházának nagy, sötét kapujára két kisfiú krétajeleket ír: matematikai diskurzusuk kísérő ábráit.
*
Frontra vonuló katonák a cárt éljenzik; Őfelségét az iránta megnyilvánuló lelkesedés olyannyira elragadja, hogy csákóját leemeli, majd fejére ismét visszahelyezi. Egy szárnysegéd figyelmeztetésére, hogy tudniillik a díszes fejfedőn ezúttal igazítani kéne, Őfelsége haragosan kifakad:
„HAGYJATOK NÉPEMMEL LELKESÜLNI!”
(Paléologue alapján)
*
Lyonban alighanem egy vasutas-egyenruhás férfi járja a várost, a módosabb házak kapuját fakalapáccsal megzörgeti, s az elősiető háziakat halk, rövid beszédben kéri és figyelmezteti, hogy gondoljanak olykor a boldogtalanokra is.
*
Egy cipész a Délvidékről; jelenleg a hadtápnál teljesít szolgálatot:
„…ha álmomban repültem, az nekem nagyon tetszett, csak az nem tetszett, hogy másnap próbálgattam repülni, mindenhogyan igyekeztem, tudod, még bennem volt az érzés, de nem sikerült, nem voltam már olyan könnyű, mint éjjel, persze, mert teliettem magam hajnalban rántottlevessel…”
*
A drezdai Aranysas nyugdíjas portása meséli a lánya eljegyzésén:
„…egy nap összetalálkoztam ezzel a főpincérrel, az egyik szeparéajtóban a fejünk úgy összekoccant, hogy mindketten megszédültünk, na jól van, nem szólt semmit, csak leült gondolkozni, gondolkozott, másnap ideadta az új francia cipőjét, hogy tapossam ki neki, tetszett nekem az a cipő, ugye divatos, szaladgáltam benne egész nap, de este alig vártam már, hogy levegyem, mert fájt…”
*
Egy nagy orosz író koporsóját zöld vasúti kocsin szállítják Moszkvába, amelynek ajtaján ez a felirat olvasható: OSZTRIGA SZÁLLÍTÁSÁRA. Az író búcsúztatására kevesen jelennek meg a pályaudvaron, ezek tévedésből egy Mandzsúriából hazaszállított tábornok koporsója mögé szegődnek, bár kissé csodálkoznak azon, hogy az írót katonabandával temetik. A menet élén kövér rendőrtiszt lovagol fenségesen.
(Gorkij szíves közlése alapján)
*
Bécs elővárosában egy bérház melléklépcsőjén, a negyedik és ötödik emelet között a homályos fordulóban a Stümmer cég tejszállító alkalmazottja letérdel, kezeit imára kulcsolja, és azt kéri a Szent Szűztől, hogy az autómobil sorsoláson ő (tudniillik a tejszállító) nyerje el a Steyer-Puchot. Az ima végeztével, mintegy csalogatóul felajánlja, hogy a fődíj ellenében lemond a nyugdíjas öregségről, csak két-három évet autózhasson.
*
Sötét van a fedezékben, csak a faggyúlámpa lángja remeg, akár egy beteg lepke. A mennyezetről homok szitál, sárga rongyok az alvó bakák arcára terítve, egyikük kapcája meg-meglebben a mozgó száj fölött:
„…megszoktam éjcakára a kenyeret a fejem alá tenni, hogy éjcaka, ha ki találok éhülni, készen legyen. Diót is néha éjcaka tördöstem, mint gyerek. Emlékszek egy fakó lórul is, melyet az atyám egy hegedűért éjcaka cserélt…”
*
Cseresznyeéréskor Kelet-Európában az út mentén fegyveres őrök vigyázzák a cseresznyefákat. Két biciklis rendőr húz el a katonák előtt, egyikük éppen ezeket a szavakat mondja:
„…a dugóhúzóm is elcseréltem egy kéménykulcsra…”
*
Füstölgő, beomlott tisztaszoba. Szénné változott gerendák alatt kucsmás katonák térdelnek; mindenféle konyhai eszközökkel rostálják az üszkös port, s erre-arra dőlnek, rázkódnak, mint a zsákok, tudniillik egyikük azt találta mondani, hogy a gazdasszony itt hagyta a fogát, és nem hazudott, mert fekete markában most is babusgatja azt a valamit, ettől nevetnek.
*
Singer-varrógépet hajt térden állva, két tenyérrel egy kamaszfiú; arcával szemben, a masina túloldalán a varróasszony elnyíló-csukódó combjai. A gyerek ködös tekintete – akár egy halott kecskéé.
*
Az itt következő fiktív levélrészletben Sárközi Márta hangján szólalnak meg Szabó Dezső történetei. Csak remélni merem, hogy S. M. megbocsátja nekem ez a liezont.
„…kedves möszjö, hogy van? Pikáns részleteket kér, nem bánom; tehát elhagyom a tájleírást, és megérkezésem részleteivel sem fogom untatni (pedig lehet, hogy érdekelné, mert a helybeli krém rögtön az állomáson elsőosztályú bokacsattogással fogadott, néztem hátra, hol a tábornok, de nem volt, aztán az urak valami különleges ázsiai szórakozottsággal, mintegy gombnyomásra udvarolni kezdtek, satöbbi), rátérek a szilárd részletekre (ezt a kakalógiai szakkifejezést Teréztől, a mindenesünktől kölcsönöztem, aki az apácáknál elsajátított tudományossággal a pelenka tartalmát felosztotta szilárd, cseppfolyós és átmeneti részletekre, azóta tudom, hogy felelőtlenség a szar fölött csak úgy elsiklani) – szóval a részletek: itt van mindjárt Séra úr, francia szakos mezei árvácska, ő az évek során egy saját, külön francia nyelvet fejlesztett ki magának, amit csak ő ért és a diákjai. Kacsát, libát és tyúkot nevel, emiatt az óráit nagyrészt a padok tetején állva tölti, mert onnan belát a saját udvarára a tyúkjaihoz. Tanárság és tyúkászat lágyan összefolytak benne, néha ujjai hegyét szakajtó-formán összefogva, roggyant járással közeledik a nebulókhoz, azzal a pedagógiai érdeklődéssel, hogy vajon lehet-e tojást várni tőlük. Viszont tyúkjainak Ronsard-t szaval, és huncut képpel fogós kérdéseket ad fel a rendhagyó igeragozásból.
Következik Jusztin tanár úr, ő román, végtelen jó ember, de szenved. Bennem megbízik szegény, ma például a kályha mögé invitált, és megsúgta, hogy egész éjjel sírt a boldogságtól, mert végre Portugáliában is győzött a szabadság eszméje. Menjünk tovább.
Tivadar úr, pepita nadrágban és cilinderben mint Podmaniczky báró, első találkozásunk alkalmával megkérdezte, hogy én az vagyok-e, aminek látszom, mert ő arra kíváncsi, hogy tényleg nő vagyok-e, tudniillik a nő és a sajt között az a különbség – mondta –, hogy a sajtban nem szeretjük a lukat. Ez rögtön annyira megtetszett neki, hogy tragikusan felnevetett. (Nem untatom?)
Szabados úr kémiát tanít, de ecettel és bőrrel is foglalkozik, és arról ismerszik meg (túl azon, hogy hörcsögre emlékeztet), hogy spórol, gyűjt és bevételez. Állítólag nőkkel egyáltalán nem foglalkozik, mert az ilyesmi inkább kiadást, mint bevételezést von maga után. Beszélik, hogy exkrementumát papírzacskókba helyezi, és a szekrénybe gyűjti, arra való tekintettel, hogy ha valaha földet vásárol, legyen kész trágyája neki. (Bevallom maximum a szilárd részletekre merek gondolni).
A következő elem Tompa úr, filozóf, de ez a párválasztásban nála nem mutatható ki, tudniillik egy valóságos gróf levetett (elvált) és hisztériás nejét vette nőül, direkt azért, hogy elmondhassa: intim kapcsolatot létesített egy arisztokrata közeli hozzátartozójával.
Tompa urat különben a bennszülöttek így is nevezik: „a Gróf férje” – merész és költői, nem?! (Ez a gróf nemrég szórakozottságból a más nevét írta a váltóra, úgyhogy most áll a bál). Még nincs vége, mert Tompa tanár úr művelt, ismeri a tudományos irodalmat, egyik reggel például azzal állított be a tanáriba, hogy a legirtózatosabb méreg a víz, mondtuk, hogy érdekes, de miért, próbálta elmagyarázni, azonban még friss volt az élmény, kapkodott a zsebéhez, ahol a tudományos magazint viseli, sebesen felolvasott valamit, és a végén eldöntöttem, hogy sohasem fogom megtudni, hogy a víz mér veszélyesebb, mint a ciánkáli. De még nem volt vége, mert akkor történt, hogy a kolléga megesküdött arra, hogy az országos dohányjövedék több meszet termel, mint hazánk összes mészbányája, tudniillik a cigaretlik és szivarok! (Vastag mészréteget telepítenek az agyvelő szürkeállományába – amit a magam részéről egyből elfogadtam.)
Most látom, hogy Jusztinnál kifelejtettem egy pikáns részletet: Jusztin még ott, a kályha mögött megesketett, hogy nem fogom gúnyolódásra felhasználni, amit el kell hogy mondjon az ő ideális viszonyáról, mondtam, hogy nem. Mondta, hogy néhány éve egy ideális viszonya van, mondtam, hogy értem, mert hatásszünetet tartott. Ebben a nőben megtalálni véltem a tiszta idealizmus minden kellékét, mondta. (Miféle kellékek, gondoltam). Minden délután együtt ülnek egy szobában, és néznek ki az ablakon. Ilyenkor Jusztin a szeánsz végén letérdel, és hálákat mond Istennek, közben sír. A közelmúltban azonban. Egy alkonyatkor, midőn ismét együtt ültek, és ideális vonzalmuk jeleként csöndesen fogták egymás nemiszervét, és lélekben egymáséi voltak – itt azonban át kell adjam a szót Jusztinnak, mert az én számból ez –
„…És akkor, képzelje, Mártika akkor váratlanul lehajol az ölembe, kinyitja a száját, és képzelheti. (Képzeltem)… De akkor elugrottam, mert ez már nem ideálizmus, kérem, és kirohantam a szobából…”
Jusztin az emlékektől megint sírt, mint a szabadságát visszanyert Portugália esetében, úgyhogy hasztalan próbáltam megtudni, sikerült-e a sliccét…
(A levél többi része hiányzik)
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1995/10 15-17. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=965 |
