Vágvölgyi B. András
Melvin Van Peebles legendás filmje támadás a fehér Amerika ellen. Kultuszát ápolja, az örökségét folytatja a fiú, Mario Van Peebles is.
A kilencvenes évek végén, Tarantino Jackie Brownja kapcsán már visszatekintettem a hetvenes évek fekete mozijára, a blaxploitationre. Most, az Egyesült Államok első fekete elnöke meg egy közelmúltbéli retro-mozi miatt a jelenség megint aktuális.
Mi a blaxploitation?
Amikor 1865-ben az északiak megnyerték a polgárháborút, az agrár-Délről felnyomultak sokan, feketék, az ipari rozsdaövbe, pénzért és jogokért. Száz évvel később Rosa Parks leült a fehérek számára fenntartott helyre a buszon, Martin Luther Kingnek volt egy álma, Malcolm X pedig „minden lehetséges eszközzel” síkra szállt a feketék jogainak kivívásáért. A hatvanas-hetvenes évek azonban nemcsak jogokról szólt, X-ről, Stokely Carmichaelről, Huey Newtonról, Bobby Sealről és az utóbbiak Fekete Párducairól, hanem az amerikai fekete kultúra piacosodásáról is. Zeneileg (persze a fekete zene nélkül nem lett volna jazz, blues, R&B, rock’n’roll, általában amerikai zene) Berry Gordy producer álma, a detroiti gyökerű soul és a Tamla Motown volt a tárgyévtized (70-es évek) áttörése. A filmben is felfigyeltek a fekete vásárlórétegben rejlő potenciálra, a Fekete Hollywood elkezdett szinte kizárólag fekete szereplőkre építő fekete filmeket gyártani fekete embereknek. Ossie Davis filmjét, a Cotton Comes To Harlemet (1970) tartják a legelső blaxploitation filmnek (legalábbis ezt a filmet hívta így először a Variety kritikusa): kamuzós lelkész álexodust szervez Afrikába, mögötte az ingatlanhiénák. Ugyanakkor kritikusok szerint erénye a filmnek, hogy nem a fehér társadalom által – addig leginkább Bill Cosby, Harry Belafonte vagy Sidney Poitier által megjelenített – barátságos, Tamás bátya-jellegű afroamerikai-képet erősítette. (Az amerikai film kezdeteinek legnagyobb alakja, D.W. Griffith meglehetősen rasszista volt az Egy nemzet születésében (1915), s őt követve a korai amerikai mozi többnyire a kisegítő személyzet, szolgák, inasok, dadák szerepét osztotta fekete honfitársaikra. Oscar Micheaux volt a legelső afroamerikai nagyjátékfilmrendező (The Homesteader, 1919), és ő csinálta az első fekete hangosfilmet is (The Exile, 1931). Akkoriban race movie-nak hívták a fekete alkotók által készített, fekete közönségnek szóló filmeket.)
Az 1933-as születésű – fehér – Jack Hill lett a blaxploitation első kultrendezője. Jack Hill semmit nem bízott a véletlenre: ha exploitation, akkor legyen rendesen kizsákmányoló: női börtön-filmekkel szerezte a hírnevét. A Big Doll House (1971) és a Big Bird Cage (1972) a Fülöp-szigeteken forgott, Roger Corman volt a producer, és olyan színészeket hozott be a köztudatba, mint Pam Grier vagy Sid Haig. Vad női verekedések, iszapbirkózások. Az 1973-as Coffy főszereplője szintén Pam Grier, egymaga száll szembe a drogok és a bűnözés világával, egy sötét stricivel és a korrupt politikusokkal. A film leglélegzetelállítóbb jelenete, mikor Coffy zsilettpengéket rejt méretes afrofrizurájába, női verekedésre számít, ami be is következik, a haját tépő ellenfél csúnyán megvágja a kezét. Az 1974-es Foxy Brown a Coffy folytatása lett volna, de a B-film-specialista AIP (American International Pictures) stúdió végül mégsem akarta, noha a Coffy siker volt, és ezt is Pam Grier címszerepli. Foxy Brown kurvának álcázza magát, és beépül a szervezett bűnözés színes-érdekes világába, hogy bosszút álljon.
A politikai radikalizmus átkerül a művészetbe és a médiába is: felfedeződik a fekete közönség, az all black rádiók elkezdik a Motor City (Detroit) fekete zenéit nyomni, a soul hajnalán Berry Gordy ott alapítja meg a Tamla Motown lemezkiadót, kizárólag a fekete közönséget megcélzó magazinok indulnak. És idővel a filmben is kialakul a csak feketéknek szóló exploitation mozi.
Sweetback visszatér
Az első programatikus blaxploitation film Melvin Van Peebles rendezésében a Sweet Sweetback's Baadasssss Song (1971), mely támadás a fehér Amerika ellen, kicsit kusza, kicsit fókuszálatlan újhullámos attak, filmtörténeti jelentősége nagy, amúgy meg elvérzik az irányzatosság Szküllája és a dramaturgia Kharübdisze között. Feka férfikurva Black Panthert ment ki benne a rasszista zsaruk kezei közül, menekülnie kell, a fekete közösség s néhány világból kiábrándult Hells Angels segíti. Sweet Sweetback férfiprosti egy bordellóban. (Live actek, akár háznál is.) Rózsaszín napszenyós vak fekete nő mosolyog. Fekete család kisfiút etet. Egy nő lavórban altesti mosakodást végez. A lemosott altestű nő kisfiút (Mario Van Peebles) hív be magához, megoldja a kisfiú nadrágját, lemosott altestét kitárja, magába hívja a fiúcskát, aki kényszeres frikciókkal magáévá teszi a nőt, ezenközben – a montázs eszközének ötletes felhasználásával – a fiú a numera alatt férfivé (Melvin Van Peebles) érik. Ő Sweet Sweetback. Ekkor jön a főcím.
A Sweet Sweetback Badasssss Song meglehetősen emlékeztet a japán filmkultúra Masao Adachi és Koji Wakamatsu neveivel jellemezhető szélsőbalos terrorista szoftpornójára (Gimnazista gerillalányok; Sex Jack; Az angyalok orgazmusa), Fekete Párducos tartalmi- és stílromantikával ábrázolja a fekete közösséget nyomorgató, ám pszichoszexuálisan frusztrált, szexuáltechnológiailag alulfejlett white trash-társadalmat s az általa űzött afroamerikai életet. A Sweet Sweetback’s Badasssss Song nagyhírű film, a mából nézve amatőrködés, sok kettős expozícióval és kapkodós, kaszálós kézikamerával, jazzesített képekkel; felbukkan minden sztereotípia: a gettó heroinnal mérgezésétől a fajüldöző rendőrön át az amerikai társadalom mély igazságtalanságáig. (Vö.: „Amerikában pedig verik a négereket.” In: Szabad Nép 1949-56.) Hobómód menekülés a sivatagban és tehervagonok fékezőfülkéiben (à la Jack London és Steinbeck), kutyás üldözés, gospel és jazz, mígnem sikerül átjutni Mexikóba. A végén felirat: Watch out badasssss nigger comes back.
Emberöltővel később Sweetback tényleg visszajött, 2004 nyarán mutatták be a fiú, Mario Van Peebles kései werkjét, doku remake-jét, hódolattal a papának és első saját filmszerepének. Eredeti gyártási címe How to Get the Man's Foot Outta Your Ass [2003]; 2004 májusi, New York-i premierjén már csak Badasssss címen futott. Apját a fia játssza, szivaros, bandanás hippi, chopperen lovagol, őrült energiák, képregényfigurák és forradalmi hangulat. Tömve a film hollywoodi gengszterekkel, önjelölt sztárocskákkal, stoner hippikkel, pornóipari gyalogokkal, forrófejű gettóvezérekkel. Jim Hoberman szerint ez a film „a végső fiúi ajándék, a fiú tanúja apja küzdelmének, és hősi legendát teremt belőle”. Mario Van Peebles elmondja a Village Voice újságírójának, hogy más fekete rendezőkkel – John Singletonnal, Vondie Curtis-Hallal, F. Gary Gray-jel, és Reginald Hudlinnal – együtt az összes hollywoodi egzekutív arra nyomja őket, hogy a kosárlabdacipős, roggyantott farmeres közönségnek csinálják filmjeiket: vagy hip hop-vígjátékot, vagy vadállati lövöldözőset. Van Peebles jr. sem talált stúdiót a papa-filmre, önfinanszírozó mozit csinált, mellyel az örök körforgáshoz asszisztál: „Szerepeltem a filmjében, mint kölyök Sweetback; most felnőttként őt játszom, valaki más engem játszik kölyökként, és Melvin unokája az angyal”.
1971-es gyártási dátuma miatt a Sweet Sweetback’s Badasssss Songot is a blaxploitation körébe szokás sorolni, noha a blaxploitation szokásosan sokkal kevésbé, illetve szubtilisebben politikus műfaj, a hetvenes évek soulzenébe mártott afroamerikai B-filmje, szokványkrimik all black casttal all black audience-nek, némi társadalmi mondanivalóval. Melvin Van Peebles sérelmesen íratta ki a végefőcímben, hogy a filmet X-es – magyarul pornográfiai – besorolással engedte forgalmazni az all white jury. A Sweet Sweetback’s Badasssss Song nemcsak blaxploitation, de a kilencvenes évek hip hop kultúrájára, a gangsta rapre hajazó new jack cinema elődje is, amit egyébként Mario Van Peebles New Jack City című dolgozata után neveztek el, de Hoberman szerint arra is figyelmeztet, hogy a független fekete film nem Oscar Micheaux-val végződött, de nem is Spike Lee-vel kezdődött. Tarantino például fölöttébb nagyra tartja a fehér blaxploitation alkotókat: Jack Hill rendezői munkásságát, Michael Campus-t, Jonathan Kaplant és a Truck Turnert.
A blaxploitation nemcsak keménytökű, de keményfarkú, keménycsöcsű is, és utóbbiakat részletekbe menően meg is mutatja. Sokan mondják a blaxploitation filmekre, hogy igen vulgárisak, sztereotip, kétdimenziós jellemeket megformáló színészekkel, és ezekben a filmekben egy igazán jó dolog van: a soundtrack. QT szerint viszont elképesztő filmek készültek e műnemben, gigantikus, csodálatos fekete mozi, amit egyébként a fekete értelmiség és az erkölcsi vezetők nyomtak el. Mert egy része ennek a műnemnek valóban szemét volt, krimik, gengszter- vagy horrorfilmek, de voltak köztük családi drámák is, mint a Five on the Black Hand Side vagy esetleg a Corn Bread Earl és én. Akármennyire is ponyvafilmek voltak, sok vitalitás volt bennük, egyedi a formájuk, a kinézetük, az érzetük. Ilyen addig nem volt az amerikai moziban. „I am black and I am proud”. Ilyet a régi „színes” („színes bőrű”) filmekben a legbüszkébb fekete sem mondhatott.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2009/02 38-39. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9647 |
