Bódy Gábor
Vadász, halász, csillagász...
(utópia; filmszinopszis)
Szerte a világon amatőr csillagászok tízezrei kutatják az égboltot. Megfigyeléseik értékes és nélkülözhetetlen segítséget nyújtanak a kozmosz tudósainak. Számukat illetően – pontos adatot nem – csak annyit tudok, hogy Magyarország az egyik világranglista-vezető. Vannak közöttük munkások, építészmérnökök, lovastrénerek és képzőművészek…, akik szabadidejüket és rendes évi szabadságukat is arra fordítják, hogy az „égbolt titkait fürkésszék”.
A film ebben a közegben, egy csillagvizsgálóban játszódik. Cselekménye nincs, csak motívumai és szereplői. Ezek túlnyomórészt nem színészek. Fiatalok.
A terv lényege: ideológiai tájkép arról a nemzedékről, amelynek részese vagyok. Számunkra az elmúlt 30 év nem sok közvetlen történelmi konfliktussal járt. Ugyanakkor: egész létezésünk a lehető legizgalmasabb, legkiélezettebb történelmi konfliktus.
*
Bár nem egy szinopszis a legmegfelelőbb terepe ennek a kijelentésnek: a történelem mégis kozmikus stádiumába lépett. Itt mindenekelőtt nem az űrhajózásra akarok utalni, hanem arra, hogy lényegében megszűnt a regionális történelem. Nincs a társadalom megszervezésének, a tudománynak és a technikának egyetlen olyan komoly eseménye sem, amely ne érintené az emberiség egész sorsát. Ezzel a kozmikus tudattal állunk személyes sorsunk megalkotásának küszöbén.
Az egy és a sokféle: ami a „MINDEN” fogalmába egyaránt belefér, soha nem jelentkezett ilyen aktuális, személyes, mindennapi érzésként. Azt hiszem, a mi nemzedékünk alapvető konfliktusa, örökölt felelőssége, de vadonatúj ambíciója ez a „MINDEN”, amelyre sorssal kell válaszolnia. A sors-tájképek középpontjában szerényen, nem jelszószerűen, hanem meditatív jelleggel áll egy fiatalkori Marx-idézet, amely mintegy mellékesen hangzik csak el a filmben. A Német ideológiának arról a jól ismert passzusáról van szó, amely a munkamegosztás megszűntéről álmodik; arról, hogy a kommunizmusban – ha kedvem tartja – reggel vadászok, délután halászok, este filozófiával foglalkozom.
1975. december 1.
Kutya éji dala
(filmszinopszis)
„Nem tetszenél Istennek
ki előtt meg kell jelenned
egyszer mint lehúzott vécé,
zúg majd
a Dies Irae”
(Petri György)
Filmet szeretnék készíteni az ösztönökben, az érzéki létben szűkölő értelemről.
A film hőse egy fiatal kutató (etológus) az állatorvosi egyetemen. Bár közel kétéves harmonikus viszonyt folytat egy lánnyal, és egyetemi pályafutása is – a szokott kisebb akadályoktól eltekintve – rendezettnek mondható, időnként nyugtalanság, homályos sejtések törnek rá.
Gyötrő nyugtalanságát újabb és újabb kicsapongásokban vezeti le, amelyeket a bűntudat és fegyelem kurzusai követnek.
Egy botránya válaszút elé állítja. Vagy „megjavul”, és feleségül veszi, vagy elveszti a lányt, akit szeret, és vele együtt a békés élet távlatát is.
Ezzel párhuzamosan egyetemi felettesével is ellentétbe kerül.
A fiatalember szabadságot vesz ki, és problémái elől amatőr csillagászok egy csoportjával a Mátrába utazik.
A csillagvizsgálóban megismerkedik még néhány fiatal értelmiségivel és dolgozóval, akik többször vitába elegyednek a kommunizmusról és a munkamegosztás problémájáról.
Ugyanitt szemtanúja lesz egy elektromérnök „művészien” megkonstruált öngyilkosságának. (A mérnök, aki előzőleg a pozitív, ill. negatív visszacsatolás jelenségeiről folytatott diskurzust a társasággal, egy olyan „villamosszékbe” ül, amely a közösség reakcióitól függően lép működésbe.)
A lány hősünk után jön; megbékélve, együtt térnek haza.
Az egyetemen újra fegyelmezett munkához lát. Kedvtelésből részt vesz egy versenyló meggyógyításában. Szorgosan dolgozik, míg ráköszönt az este, az égen megjelennek a csillagok, s az intézet kutyái panaszos vonításba kezdenek.
Budapest, 1976. február 13.
Privát történelem I.
(tématerv)
Ez az ötlet – én is régóta őrizgetem – már nem nevezhető újnak. Az utóbbi években világszerte megindult az amatőrfilmekben felhalmozódott dokumentumanyag összegyűjtése és feldolgozása.
Ennek ellenére kimeríthetetlen lehetőségeket nyújtó vállalkozásról van szó, amit minden országnak, a saját történelmének aspektusából, érdemes elvégeznie.
Az út:
újsághirdetés útján össze kell gyűjteni az utóbbi 40-50 évben készült amatőrfilmeket, különös tekintettel azokra (a „filmesekre”), akik folyamatosan készítettek (akár pusztán családi jellegű) felvételeket.
Az amatőrfilmek és a korabeli híradók, dokumentumok összeállításából (helyenként párhuzamos, osztott-képernyős vetítéséből), a történelmi és a privát tudat összefüggéseit vagy eltéréseit dokumentáló vizuális krónika állítható össze.
Privát történelem II.
Egyes külföldi tv-társaságok mintájára született az az ötlet, hogy kísérletet tegyünk a privát tulajdonban lévő (saját készítésű) filmek, családi dokumentumok, amatőr felvételek felgyűjtésére. Ezt a munkát részeként tekintjük egy olyan filmkészítési kutatásnak, amit jobb szó híján „tudományos igényű, filmi történetírásnak” nevezünk, s amely remélhetőleg a közeljövőben szervezett formát ölthet.
A filmkészítés közel százéves, s a filmnyersanyagok nem örökéletűek. Egyre fokozottabb kulturális felelősség hárul korunkra a megőrzésre érdemes filmek archiválását illetően. Ez nyilvánvalóan nem csak a kiemelkedő művészeti alkotásokra vonatkozik, hanem minden olyan felvételre, amely a jövő szempontjából – tartalma vagy aspektusa révén – jelentős információt hordoz.
A filmcsinálók első évszázadának nyomait túlnyomórészt hivatásosok által készített filmek szalagkilométerei őrzik. Ezek archív feldolgozása több-kevesebb hozzáértéssel és gondossággal, de világszerte, folyamatosan végbemegy. Van azonban a filmszalagon őrzött képeknek egy olyan tartománya, amely a legutóbbi időkig a kulturális kontroll és megőrzés körén kívül esett: az amatőrök, a privát filmkészítők anyagai.
Ezek több szempontból is becses leleteit képezhetik a jövendő filmkultúrájának;
a) számot kell vetni olyan történetileg rendkívüli információk létezésével, amelyekre szélső példaként a Kennedy-gyilkosságot rögzítő amatőr-felvételekkel hivatkozhatunk. Ezek feldolgozása a legszorosabb értelemben vett esemény-történeti szempontból szükséges.
b) a privát felvételek kevésbé determináltak a kor kulturális-ideológiai konvenciói által. Ezért egy helyzet rögzítésekor számtalan olyan apró motívumot, információt felragadhatnak, amelyek a „hivatásos” anyagból kimaradnak. Ezek a motívumok a maguk korában lehettek érdektelenek. Az idő puszta múlása azonban olyan új aspektusokat hozott létre, amelyekben az érdektelen motívumok is jelentéssel telítődhettek. Egyrészről ismét a történetírói szemponttal találkozunk. (Képzeljünk el például egy olyan politikai szereplőt, aki csak a negyvenes években kezdte exponálni magát, azonban már a harmincas években is „színen volt”. A protokolláris felvételek látószögéből nem pillanthatjuk meg korábban, ám a privát képeken esetleg felbukkan a lencsék előtt…) Másrészről lehetőségünk van egy ikonológiai kutatáson keresztül a „társadalmi tudat” és a „privát tudat” összevetésére, a forma szociálpszichológiai vizsgálatára. Egy olyan esemény bemutatására pl., mint az eucharisztikus kongresszus, nyilván másképp vállalkozik a kor hivatásos híradója, mint egy amatőrfelvétel családi optikája.
c) a kettő egybevetése (például osztott képmezős feldolgozásban) számtalan művészi lehetőséget is magában rejt. Ez tehát nem tisztán a tudományos történetírói kutatás ügye, hanem lehetőség van olyan esszéisztikus megfogalmazásra, amely egy rendkívül izgalmas, sőt gondolatébresztően szórakoztató rövidfilmet eredményezhet.
A magunk részéről mindhárom munkára szívesen vállalkoznánk, már amennyire ezt anyagi kereteink lehetővé teszik. Mivel támogatásra elsősorban a rövidfilmgyártáson belül számíthatunk, természetesen a harmadik, (c) szempontot kell előtérbe helyeznünk. Elsődleges célunk tehát egy „művészi kisfilm” elkészítése. Emellett azonban – lehetőségeinkhez mérten – tekintetbe vesszük a „történetírás” kritériumait is. Igyekszünk tehát a kisfilm szükségletein túlmenően egy tágabb perspektívájú archiválás és analízis első lépéseit megtenni.
Amikor néhány folyóiratban és napilapban közzétettük apróhirdetésünket, nem voltak vérmes reményeink. Magyarország iparilag közepesen fejlett, a privát filmkészítés ma sem a leghozzáférhetőbb mulatság, hát még 40-50 évvel ezelőtt. Az eredmény azonban a legbizakodóbb várakozást is felülmúlta. Több mint tucatnyi a jelentkezők száma, s az első helyről, amit meglátogattunk, mintegy tíz órányi felvételt rögzítő tekercsekkel tértünk vissza. A felvételek 1928-tól 1950-ig terjednek, dokumentálva egy család történetének 22 évnyi szakaszát. És milyen időkben! Ez a gyűjtemény önmagában is elegendő volna egy rövidfilm összeállításához, de feltehetőleg tartogat még érdekes anyagot a tucatnyi másik cím. Az is bizonyos, hogy a hirdetések újabb és újabb közzétételével, a szívós kutatással további forrásokra találhatnánk.
Egy snitt-film tartalmának az előzetes rögzítése mindig problematikus. Így, hogy az anyag egy részének vagyunk csak birtokában, különösen indokolt, hogy beérjük a feldolgozás módjainak áttekintésével.
A film a privát anyagok bemutatását a „hivatásos” dokumentumokkal párhuzamosan fogja elvégezni. Ez kétféle formában lehetséges: egyszerű montázzsal és osztott képmező használatával. Ez utóbbi kifejezésbeli lehetőségeit csak érzékeltetni akarjuk egy éles példával: képzeljünk el egy kettéosztott képet, amelynek egyik oldalán a család 1933-as nyaralásának, a másik oldalán Hitler hatalomra jutásának eseményei peregnek…
Derűsebb összehasonlításra adnak lehetőséget azok a felvételek, ahol privát hőseink kisebb „jeleneteket” játszanak el a maguk mulattatására. Udvarlás. Randevúk. Szerelmi „háromszögdrámák”. Viaskodás. Ezek a szégyenlős magamutogatással eljátszott „privát jelenetek”, párhuzamba állítva a kor ízlésnormáit megjelenítő játékfilmekkel, sok derűs percet szerezhetnek. Ugyanakkor alkalmat adnak a meditációra is. Milyen törékenyek, átlátszóak egy kor „abszolútnak” tartott, mindenki által követett magatartásformái…
Például: hogyan mutatkoznak be a nők, s hogyan a férfiak ezekben a filmekben?
A férfiak mindig „erejüket” fitogtatják, a nők kacérságukat.
A technika csodái iránti áhítattal (új gépek, automobilok) gyakoriságban csak a polgári ízléshez képest meglepően durva családi tréfák vetekednek (seggreverősdi, a nők leteperése stb.).
A gyerekek. De helyesek! Pikó és Ottó. Totyognak. Esznek. Új ruhában feszítenek. Ottó nagyocska már. Biztos szívesen játszik katonásdit. Ügyes vagy, Ottó. Nézze csak, hogy emeli a kezét! Heil! Tízvalahány év múlva majd viszontlátjuk igazi katonaruhában.
A családi lét élet apró nüanszaiból a polgári lét öntudatlanságának, megrendítően „ártatlan” bornírtságának mozaikja áll össze. Mindezzel a XX. század kegyetlenül objektív technikája áll szemben.
Az emberek szavakkal csak annyit mondhatnak el magukról, amennyinek a tudatában vannak. A filmkamera objektívje azonban mindent rögzít. Azt is, ami csak utóbb bontható ki. Filmünk e két tudat aszinkronitásának pillanatait próbálja kimerevíteni, újra és újra analizálni. Ha ez az aszinkronitás feszültséggé tágul, a feszültség katarzist válthat ki a mai néző tudatában, arra késztetve, hogy pontosabb és felelősségteljesebb képet alkosson „privát történelméről”.
(Technológiai kérdések) A begyűjtött anyagok túlnyomó része 9, 1/2 mm-es, középen perforált, PATHÉ anyagon van rögzítve. A háború előtt ez volt az amatőrfilmezés legpreferáltabb mérete. Ma azonban egyáltalán nem használják ezt a technikát. Elég nehéz még használható vetítőgéphez jutni is.
Ez mindenekelőtt két dolgot jelent:
a) a képet rögzítő nyersanyagok régiek, szárazak és töredezettek. Mivel csak egy perforáció tartja a filmet a kapuban, ez a fajta anyag még jobban ki van szolgáltatva az idő múlásának, mint más korabeli film. Az archiválás szempontjából tehát elérkezett a „kapu előtti pillanat”. Nem valószínű, hogy a felnagyítás akár csak öt év múlva lehetséges volna még. Az előkészítési keretből készített próbák alapján azonban most még neki lehet vágni a munkának.
b) a 9, 1/2-es felnagyítás a MAFILM technikai parkján át keresztülvihetetlen. Bizonyos (nem túl nagy összegű) különkiadásra van szükség tehát a felnagyító szerkezet összeállítására.
A film technológiailag három lépésben készülhet el:
1) a 9, 1/2-es és 16-os anyagok felnagyítása,
2) régi híradó-, dokumentum-, ill. játékfilmrészletek kopírozása,
3) a két anyag összevetítése Crass-trükkasztalon.
Az (1) felnagyítást, a bevezetőben említett „történetírói” funkció szempontjainak megfelelően célszerű a rövidfilm igényein túlmenő hosszban (és költségvetéssel), egy távlati anyaggyűjtési terv részeként elvégezni (esetleg külön archivációs keretből). Nem valószínű, hogy erre bármikor a későbbiekben kedvezőbb alkalmat találhatnánk.
Budapest, 1977.
A titán és a szirén
A titáni igyekezet önmagam „megvalósítására” – előtérbe helyezésére. Rendkívüliségem (amelyben egy-egy előnyös vonásuk ellenére, amellyel egyesek kétségkívül rendelkeznek, senki nem múlhat felül), ez a már-már tulajdonságok nélküli nagyság, mely épp azért adta le tulajdonságait, hogy vitathatatlan legyen – ez a ráadásul nem is saját magatartás, amelyet úgy erőltettem magamra –, valaki másnak a példájára, elveszítve ezáltal azt a velem született képességemet, hogy természetesen és szelíden elviseljem a létezés fájdalmát, és megkapva, megismerve cserébe a gyávaság, a pánik, a kétségbeesés szörnyszülött perceit, óráit, napjait, amelyek a rendkívüliségbe menekülés valóban titáni erőinek kifulladásakor köszöntenek rám, a sírásig csüggesztve attól a keserűségtől, hogy már sohase lehetek olyan (amilyen voltam), mint más, mint mindenki, mint az a – bár sok kis gondtól és fájdalomtól elszomorított, mégis-mégis megbékélve egymáshoz igazodva boldoguló nagy család, az „emberek”, akik el kell hogy ítéljenek, és bár csodálhatnak, de nem fogadhatnak be szeretetükbe és békéjükbe, amit annyira áhítok, hogy gyakran elgyengül a lábam, összebicsaklik alattam, térdre esem és felkiáltok: ISTENEM! Ilyenkor időbe telik, amíg egyáltalán fel bírok állni. Aztán minden ilyen porbahullást követően (amikor elhatározom, hogy nem eszem egy darabig, hogy nem iszom, hogy nem dohányzom) eljön a pillanat, amikor visszatérnek a titáni szellemek, újra megcsillan az alkony szembogarában valami kihívó és lázas fény, és már halk, hátborzongató hangon kacarásznak bennem a sejtek, mert ők is arra készülnek, hogy kivonják magukat szokásos feladataik, a szolgálat alól, és valami mást, nagyszerűt csináljanak, törekedjenek az öröklétre, tudva-tudván, hogy egy időre kikerülnek a kontrollom alól, mert én is titáni öncélúságra fordítom figyelmemet.
*
Az úticél: ellenőrizni, hogy lesz-e elegendő vizespohár.
*
A titánt, minthogy elsősorban önmagára veszélyes, ellenfelei látszólag elkerülik, nem támadják, szabad teret engednek neki arra, hogy önmagát rombolja, halálra sebezze – de ezt a „szabad teret” azért karámmal veszik körül biztonságos távolságból.
1977 ősze
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1995/10 04-08. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=963 |
