Varró Attila
The Duchess – brit-olasz-francia, 2008. Rendezte: Saul Dibb. Írta: Amanda Foreman regényéből Saul Dibb, Jeffrey Hatcher és Anders Thomas Jensen. Kép: Pados Gyula. Zene: Rachel Portman. Szereplők: Keira Knightley (Georgiana Cavendish), Ralph Fiennes (Devonshire hercege), Charlotte Rampling (Lady Spencer), Hayley Atwell (Bess), Dominic Cooper (Earl Grey). Gyártó: Paramount Vantage / Pathé / BBC. Forgalmazó: Budapest Film. Feliratos. 110 perc.
A 18. század végén élt Georgiana Cavendish, Devonshire hercegnője magánéleti hányattatásai tekintetében nyugodt szívvel nevezhető Maria-Antoinette brit minimálverziójának. Az uralkodói családba beházasodó tizenéves nemeskisasszony a fényűző környezettel együtt örömtelen házaséletet és elképesztő nyomást kap hozományként fából faragott urától (aki mielőbb fiúörököst vár tőle), majd a vetélések és leánygyermekek kudarcaival háta mögött előbb szerencsejátékokba, divathóbortokba, majd egy kérészéletű veszedelmes viszonyba keveredik, végül egészséges trónörököst szül, és komoly politikai befolyást szerezve végzi be életét férje oldalán. A szoros életrajzi párhuzamok ismeretében így aztán az sem számít merész állításnak, hogy a Lady Cavendish életútját elsőként feldolgozó Hercegnő egyfajta ízig-vérig angol válasz az osztrák származású francia királynő amerikai alkotókkal japán pénzből forgatott biopic-je, a Maria Antoinette elkészültére – bár a brit közvélemény (már csak a rokoni szálak okán is) szívesebben tekinti rokokó-kosztümös Diana-kulcsfilmnek
Míg Sofie Coppola hamisítatlanul ezredfordulós művészfilmje sajátos szerzői látásmóddal, posztmodern közhelyekkel és cukormázas látványbőséggel nyúlt francia alanyához (az „Akkor adjanak a népnek kalácsot” bon mot jegyében), addig Saul Dibb vérbeli angolként a csendesebb, megfontoltabb és ezúttal sokkal emberarcúbb hozzáállásra szavaz: mindössze egyetlen kisköltségvetésű, rögrealista gengszterfilmmel a tarsolyában (Bullet Boy) érezhetően több tiszteletettel közelít úrnőjéhez, mint sztárkolleginája arról a rég elszakadt, tengerentúli gyarmatról. A Hercegnő híven követi az angol kosztümös drámáktól elvárt vonalat (képsorai a szokott hűvös eleganciát sugározzák, cselekményvezetése takaros és világos, akár egy gimnáziumi történelemkönyv, zsánerjáratos színészgárdáján pedig mintha még az előző opusz jelmezei feszülnének), különös módon mégis színt és izgalmat visz a régi kelléktárba. Mintha csak azokat a letisztult, klasszikus melodrámákat látnánk (az Amit megenged az égtől az Őszi délutánig), amelyek a kötelező konfliktushalmozás helyett csupán egy-egy jól elhelyezett mondatba, gesztusba sűrítik a hétköznapi események során felhalmozódó összes emberi drámát. Georgiana lángra kapó parókakölteménye („Talán mi, nők azért öltözünk ilyen komplikáltan, mert ez az egyetlen lehetőségünk az önkifejezésre”), a jéghideg férj pillantása a szabadon futkosó gyermekekre, egy szalaggal átkötött levélcsomag a karosszékben – a Hercegnő szűk két órájába nem sok látványos érzelem szorul, miközben egyetlen jelenete sem üresjárat. Olyan forgatókönyvi ancient regime-be enged bepillantást, amit mára jobbára lerombolt és megdöntött a filmipari forradalom.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2009/01 54. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9629 |
