Deák Dániel
A YouTube-ra és az illegális fájlcserélőkre reagálva a televíziók és a filmstúdiók is kénytelenek kivenni részüket az internet mozgóképes forradalmából.
A web hálójának szövésekor az utóbbi néhány évig csak képek és szövegek sokaságából dolgozhattak az internet szorgos pókjai (úgy is mint: geekek, userek, bloggerek, hackerek és így tovább). A sávszélesség (illetve a sávszűkösség) nem engedett mozgóképes tartalmat a szövedékbe – vagy csak nagy ritkán és igen kényelmetlenül. Remélhetőleg pár év múlva már valóban csak jóízű tréfák tárgya lesz, hogy egykor wmv és avi fájlformátumok letöltésével kellett bíbelődni, és várni, várni, várni – ez még ma is előfordul, a legjobb családban is ahelyett, hogy egyszerűen csak elindítanánk és már néznénk is a videót. Az internet és a mozgókép nehezen találtak egymásra, mára azonban elválaszthatatlan jó barátok lettek. Mi több, már a „többiek” (szöveg+kép) kiközösítésére is mutatkoznak jelek, sőt a legbátrabbak egyenesen azt állítják, az internet végső soron nem lesz más, mint a jövő televíziója, amelynek szöveges része egy igen kifinomult teletextként képzelhető el. Ez utóbbi megállapítás – habár nyilvánvaló túlzás – pontos iránytűje a legújabb webes trendnek: mozgókép mindenek felett. A fogalmak pontosítása végett: eljutottunk odáig, hogy az interneten valóban van értelme mozgóképről, mint átfogó kategóriáról beszélni, eddig ugyanis jobbára rövid, pár perces vicces videókat néztünk kávészünetben. (Ezek forradalmáról részletesebben: Filmvilág, 2008/1.) A forradalom azonban nagyon is permanens: ahogy lassan egyik rövidfilm-alkotó sem engedheti meg magának, hogy munkái ne legyenek jelen a gigantikus webes archívumban, úgy a televíziós sorozatok, sőt a nagyjátékfilmek sem térhetnek ki sorsuk elől – minden mozgóképnek kattintásra nézhetővé kell válnia. Az internetes mozgókép már most sokkal több mindent foglal magába, mint a televízió: a web képes az összes, tévé által szült szórakoztató műfajt beszippantani, újraértelmezni, majd egy még kellemesebb, fogyaszthatóbb formában a néző elé tenni. Az internet mozgóképes forradalmának első hullámában tizenéves, ösztönből videózó kamaszok hagyták faképnél a szórakoztatóipar jól fizetett, jéggé dermedt menedzsereit. A kiélezett verseny tüze talán kicsit felmelegítette őket, így nem tűnik reménytelennek, hogy képesek beleolvadni az új rendszerbe. Ennek jeleként számtalan különös nevű honlap jelent meg, amely különböző sorozatokat, nagyjátékfilmeket mutat be – ingyen. Hogy a legsikeresebb példát vegyük: a korábbi két esküdt ellenség – vagy nevezzük őket kemény versenytársaknak –, tehát az NBC és a Fox összefogtak egy közös cél érdekében. Ez már önmagában említésre méltó fejlemény, magyarra lefordítva hasonló, mintha az RTL Klub és a TV2 nagyszabású közös projektbe kezdene – elismerem, van, amit nem lehet magyarra lefordítani. Felmérték a helyzetet, majd a tárgyalás feszült csendjéből a következő csatakiáltás szakadt fel: HULU! Sokat lehet viccelődni a szón magán, meg is tették többen, tessék rákeresni, akit érdekel – örülhetnek az ádáz marketingesek, ám a következmények tekintetében jóval többről van szó, mint egy tréfás, jópofa termék bevezetéséről. A Hulu ugyanis az első webes mozgóképes projekt, amely esélyesnek tűnik a megkerülhetetlen, mindenki által ismert YouTube megszorongatására. Miért éppen 2007 őszén kellett megszületnie annak a szájtnak, amely ingyen kínál olyan sorozatokat, mint az Office, A Simpson család, a Dr. House, A szökés, a 24, hogy csak néhányat említsünk, nem is beszélve az olyan mozifilmekről, mint az Elemi ösztön, Az ötödik elem vagy a Ha eljön Joe Black? A YouTube-boom mindenképpen segítette az alapítókat, azon egyszerű oknál fogva, hogy bizonyossá vált: célcsoportjaik napi rutinjává vált, hogy a számítógép elé ülve különféle mozgóképes tartalmakat fogyasszanak. Mindez triviálisnak tűnik, ám az alapítók számára fontos alapfeltétel teljesült, nem kellett költséges marketingkampányok útján elmagyarázni, mi is az a webes videó – mindenki gépén fent van a flash player. A másik (sürgető) ok egy hátrányos körülmény, amelyből előnyt tudtak kovácsolni az amerikai forgalmazási szakemberek: a fájlcserélő hálózatok évek óta tartó virágzása. A jogsértő kalóz-rendszereken való portyázás úgy beépült az egyébként törvénytisztelő polgárok mindennapjaiba, mint a fogmosás; hiába ment a moziban a reklám, amely szerint filmet letölteni olyan, mintha ellopnánk valakinek a telefonját – a hasonlat ott bicsaklik meg, hogy telefont nem másolással szokás lopni. Ha elemeljük valakinek a készülékét, (jó esetben) sejthetjük, az bizony hiányozni fog neki. A filmek és az egyéb jogdíjas termékek, leginkább a zeneszámok esetében viszont a limuzinból vörös szőnyegre lépő sztár jogdíjbevétele vész el, ami úgysem hiányozhat az illetőnek, mert már épp elég gazdag – nyugtatják magukat a botcsinálta kalózok. Másrészt a szerzői jogi dzsungel túl elvont és távoli a letöltés mámorában égő ember számára, mint hogy visszatartsa az illegális letöltéstől – legalábbis távolibb, mint egy telefonlopás következményei. A fájlcserélőket – nagyon úgy néz ki – nem lehet egyszerűen lekapcsolni, viszont a szórakoztatóiparnak valamit kezdenie kell(ett) a helyzettel, és sok elvetélt kísérlet után úgy tűnik, végre vannak életképes próbálkozások. A Nokia például azt tervezi, hogy a telefonjaira ingyen letölthetővé tesz zeneszámokat, a jogdíjat pedig beépíti a készülék árába. A tévétársaságok és a forgalmazó cégek pedig azzal vágják át a gordiuszi csomót, hogy különböző internetes platformokon keresztül elérhetővé teszik produkcióikat – a gigacégek dinamizmusára jellemző, hogy majd’ tíz év után voltak képesek megbarátkozni az internettel, ami akkor is borzasztó hosszú idő, ha figyelembe vesszük, hogy a technikai paraméterek nem feltétlenül voltak adottak a webes forgalmazáshoz. A Hulu kétségtelenül úttörő ebben a tekintetben, de a Warner szintén feltupírozta saját honlapját e célból, és csupán idő kérdése, hogy a piac minden szereplője így tegyen. Mint minden sikertörténetben, így a webtévék népszerűsödésében is szerepet játszott a szerencse. Tavaly ősszel kezdődött ugyanis a nagy médiafigyelemmel kísért forgatókönyvíró-sztrájk, ami több szempontból is a webre irányította a szakma és főként a nézők figyelmét. Jó ideig nem készültek új sorozatok, s a bevételkiesést többek között a webes forgalmazással igyekeztek pótolni, illetve olyan mini-sorozatokkal, „webizódokkal”, mint a Dr. Horrible vagy a Stage 9. Nézők százezrei szoktak le egy csapásra a tévézésről, pontosabban szoktak át a netes tévézésre, s hol van már a tavalyi sztrájk? – a webizódok folytatódnak. A siker fontos része persze, hogy az internet a forgalmazást is leegyszerűsíti. Jó példa erre a Strike.tv, amelyet a sztrájkoló forgatókönyvírók hoztak létre, szintén webizódok prezentálásra – és természetesen függetlenségük demonstrálására. De hol van ebben a pénz? – vetődik fel a kérdés. Csodák nincsenek, a módszer ugyanaz, mint a tévéknél – reklámot kell néznünk cserébe az ingyenes minőségi tartalomért. Viszont csak a filmek előtt és csak egyetlen szpotot, ami sokkal barátságosabb, mint negyedóránként hosszú percekre megszakítani egy-egy filmet. Ha már a pénznél tartunk, üzleti szempontból nem kis fejtörést okoz a Google számára, hogy a dollármilliárdért megvásárolt YouTube hiába az egyik leglátogatottabb portál a weben, nem képes eltartani az óriási szerverparkot, miután nem találják hozzá a megfelelő reklámozási formát – túl agresszív hirdetésekkel könnyű a konkurensekhez kergetni akár több millió felhasználót. A Hulu ebből a szempontból is sikertörténet, hiszen egy egész sorozatepizódért nem túl nagy ár egy félperces szpot megtekintése, így nem meglepő, hogy a YouTube bejelentette: a jövőben ők is nyitnak a tévésorozatok felé, illetve bizonyos nagyjátékfilmeket is prezentálnak – Wayne Wang például a YouTube-on mutatja be The Princess of Nebraska című filmjét. Mégis, hosszú távon hogyan alakíthatja át mindez a televíziózást? Először is közölnöm kell egy rossz hírt, mielőtt a gépükhöz rohannának. A Hulu filmjei – hasonlóan a Wb.com, vagy az IMDb.com videóihoz – egyelőre csak Amerikából érhetőek el, így az alapos teszteléshez egy repülőjegy vagy egy hacker-ismerős szükségeltetik, szóval egyelőre a mi tévézésünket nem fogja nagyban befolyásolni, a legnagyobb sajnálatunkra. A Hulu és társai mégis megcsillantanak valamit a jövő televíziózásából. Mióta közkinccsé vált az internet, a webes guruk azt pedzegetik, hogy a net rövidesen lerombolja a tévézés jelenlegi formáját, ám egyúttal fel is épít valami szebbet és jobbat a helyén. Ez a valami most megvalósult – legalábbis részben, így lehetnek elképzeléseink arról, milyen is lesz majd az internetbe ágyazott televízió. A forgalmazók ugyanakkor minden eddignél pontosabb visszajelzéseket kaphatnak a nézőktől és az aktuális nézői trendekről – így aztán (a némileg riasztó, utópikus felhang mellett) joggal remélhetjük, a jövőben valóban azt kapjuk, amire vágyunk. Ha minden jól megy, a befogadói szabadság örömteli időszaka következik. Ami különös következményekkel járhat, hiszen korábban a tévézés szolgáltatta a társadalom időérzékét: kezdődik a Dallas, péntek este van, hurrá, itt a hétvége. A sorozatok, a híradók megbízható kezdési ideje metronómként ketyeg mindennapjainkban – ennek úgy tűnik, hamarosan vége. Jobb lesz felkészülni: újra meg kell tanulnunk gazdálkodni az időnkkel.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2009/01 46-47. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9623 |
