Bikácsy Gergely
Régebbi lexikonok szerint idén október kilencedikén lett volna százéves. Buster Keaton óta ő a film világtörténetének legnagyobb humorteremtő zsenije.
Aki félelmében vadul grimaszol, talán még nincs végveszélyben. Chaplin teremtménye, a csavargó Charlie nem arcjátékával, de járásával leplezi félelmét. Alig grimaszol, legfeljebb rejtett, gyorsan fékezhető arcrángásokkal. Inkább csak vigyorog, Hitler-bajszát tornásztatja. Mindig fél, de a leghasznosabb módon: pimaszul, fütyörészve, tenyérbe mászó kivagyisággal és csalni vágyva fél.
Buster Keaton szenvtelennek látszik: bár faarcot mímel, ő is fél. Benne már mintha mélyebb, születéstől adott szorongás munkálna. Tati teremtménye, Hulot úr félelem nélkül szorong. Ellentmondás volna, bizarr mutatvány? Hulot úr számára természetes. „Tati és Chaplin párhuzama megkerülhetetlen – írta ötven éve Geneviève Agel –, de csak azért, hogy kiderüljön, mennyire különböznek egymástól.” Charlie kívülálló, a társadalom páriája, de nem szabad akaratából ilyen, nem is végzetszerűen – hanem mert valahol valakik kitaszították. Egy időre csupán: minden gesztusa ezt sugározza. Az ő világa nyitott, saját kiebrudaltsága nem végleges helyzet. Nincs számára zárt magánterület, mindig oda tart, ahol „tilos az átjárás”. Ha kipofozzák valahonnan, ő visszapofozza magát. Fenékberúgás-bajnok: sokat kap, de még többet törleszt. Csavargók vagy keménykalaposok állnak útjába, mindegy neki, a kör közepébe tör. Igaz ugyan, hogy a Chaplin-figura a záróképeken távolodik az országúton, kalandjai végén legtöbbször elkacsázik a helyszínről, de nem a magány felé. Távolodik, de igazából be szeretne illeszkedni a „normális emberek” világába – álságosan, mert csak jómódjukra vágyik, nem a közösségükbe: becsapja őket, túljár mindenki eszén: rendőrtől, banditától mindig fut és mindig megmenekül. Azért bezzeg az Aranyláz végén inkább milliomos feleséget szerez, mintsem hogy éhen haljon. Mindenki az ellensége, ám ő tud bánni, sőt el tud bánni az ellenségeivel. Félelme ügyessé teszi, állandóan „előre menekül”, csak ő csaphat be másokat: kövér rendőrt, drabális bűnözőt vagy nagyizmú masszőrlegényt. Megküzd a véletlenekkel.
Buster Keaton mindig félreértés áldozata. A félreértés nem kicsi vagy kiskomédiás: végzet-szólító félreértés. Ő nem akar becsapni senkit, valahogy a világ működik másképp. Neki maga a világ az ellensége. Óceán közepén, egy lakatlan óceánjárón. Hova lehet innen még menekülni? Tán nem is akar…
Charlie-t börtönbe zárják, mert nyilvánvalóan betolakodó. Nem igazi csavargó, állandóan ott van, ahol a magafajták nem kívánatosak. Álkoldus: megharapná az alamizsnát elébe dobó kezet. Viselkedése bárhol, bármikor, mindig kaméleon módján álságos. Elvegyülne, de folyton fel is hívja magára a figyelmet. Hiperaktív botrányokozó, mint aki nem döntötte el, rabló lesz inkább vagy pandúr, de mindenképp a dolgok középpontjában.
Buster Keaton elképesztő véletlenek és abszurdumok következményeképp jut nemcsak börtönbe, de mindig életére törő környezetbe. Onnan aztán nincs menekvés, a tét: élet vagy halál. Chaplin figuráját fenékberúgással vagy pofonokkal kergetik el, sőt maga fut meg bármelyik himbálózó léptű rendőr láttán. Keaton mindig végveszélybe kerül. Családi bosszú békeidőben, háború sorsát eldöntő honfi-feladat, akárhogy is: őt nem fenékberúgni, de megölni, megsemmisíteni akarja környezete. Pedig a jámbor kőarcú eredendően nem hívott ki élet-halál harcra senkit.
Hulot úr – bár ez lehetetlennek látszik – még Busternál is naivabb: ő nem akarna menekülni, segíteni szeretné a buta világot – „kelekótya angyal”, mint André Bazin nevezte. Makacsul naiv, nehezen ismeri föl, hogy a világ buta óhajt maradni, ellenszenves és gonosz óhajt maradni. Tatinak nincs ellensége, mert nem igazán veszik ellenségszámba. A szorongását derűsen elfojtó, jóakaratú Hulot urat dehogyis üldözik halálba: csak kiközösítik, mikor bosszankodva észreveszik ügyetlen jámborságát. Nem e világra van ítélve. Finomul a kín, minden civilizáltabb, mint a némafilmek burleszk-lovagjai idejében: a gyilkolászás és karcerbe-zárás már nem divat; az új világ csupán kigolyózza a szabálytalanokat. Esernyő, pipa, szögletes léptek, magány: ez az ember szabálytalan!
A butaság óceánja
Hol is van otthona? A burleszk hagyományai szerint nem tudjuk. Sehol. Kis hotel, tengerre néző ablakkal (Hulot úr nyaral). Kis hotel, nagy tengerrel. Ember nagy látcsővel. Sőt, két ember nagy látcsővel. Míg az idétlen nyugalmazott tengernagy kémleli a tengeren feltűnő furcsa tárgyat (lehetne tengeralattjáró vagy cápa), a civillét tábornoka, Hulot úr figyeli a másik távcsövest.
Tati mindig megkettőzi a humorforrást: nem tudjuk, a környezet eredendő hülyesége a valódi humorforrás, vagy ő maga. A legcivilebb burleszkhős a zseniális Harry Langdon óta. Civilebb, mint a katonás renddel szemben a csetlő civil-létre mindig vigyorogva rájátszó Chaplin. Civilebb, mint A Generális hős honfivá váló Buster Keatonja, aki umtauglichnak nyilvánítva mozdonyvezetőként mégis egymaga győzi le az ellenséges hadsereget. Hulot úr nem tudna így diadalmaskodni, igazi hadsereget föl sem ismerne, tán egyenruhát sem. Hacsak nem első filmjében a postásegyenruhát mégis: mert ő hordja. Hulot-Tati a legmagányosabb burleszkfigura, holott azt hittük, Buster Keaton marad mindörökké a legmagányosabb. Keaton üres hajón az óceánra sodródik, ez is méltó egy burleszkhőshöz, elég széles és hullámzó terep, de Hulot úr mélyebb víztükrön, kortársainak butaság-óceánján téblábol. Ezek soha egy szavát, egy gondolatát, egyetlen gesztusát nem értik: igaz, Hulot sem a többiek gesztusait és szavait. Csak a gyerekekre számíthat. (Chaplin a gyereket vagy szadista képzelettel, vagy émelyítően bravúros giccsformában képzeli el: a két szemlélet közeli rokon. A kölyök pedofil zöngéje pszichoanalitikusoknak való csemege.) Hulot a gyerekeknek társa és nem apukája. Barátok. Természetesnek tartják egymás viselkedését.
Kis, ódon ház, tetőlakással és nagy, bonyolult lépcsőkkel (Nagybácsim). Ha belegondolunk, csak e legderűsebb filmjében van lakhelye, sem előtte, sem utána nem látjuk otthon. „Munkahelye” viszont – bármilyen groteszkül hangzik e szó Hulot úr esetében – több filmben is van. Épp a Nagybácsimban kelletlen, nem neki való, ostoba munkahely: hurkatöltő üzemben lesz felügyelő (mentségére szól, hogy csak egy napig bírja.) Hulot bámész hibájából megvadul a kolbásztöltő gép. Egyetlen filmje, mely Chaplin-ihletésű, ámbár lehet, hogy itt is véletlen a hasonlóság Chaplin gép-gegjeivel: a hatásuk már kevéssé hasonló.
Pedig első remekművében (Kisvárosi ünnep) igenis szereti a munkáját. François (még nem Hulot úr) kerékpáros postás. Véletlenül belenéz egy filmhíradóba, ahol amerikai nagyvárosi postások modern berendezésekkel és trükkökkel gépesítik a kézbesítést. François-nak modern szakszerszáma a kerékpárján és pecsétnyomóján kívül nincs. A vetítés után, amerikai példaképei ihletésére röptében pattan biciklinyeregbe, mintegy motorizálja, sőt földön-vízen-levegőben alkalmassá teszi gépét a postásfeladatokhoz. Biciklis western-postás lesz. Vándorcirkusz érkezik a faluba: ez szinte megvadítja François-t. Jóindulatúan vadítja meg. Lépcsőkön, árkon-bokron robog, bravúrosan száguld és fékez, iktat, és könyvel, nemcsak kézbesít. Jobban mozgásba lendíti a falut, mint az egész vándorcirkusz.
Két évtized múltán a Playtime-ban megint csak magányos sétálóként látjuk viszont. Látszólag fontos dologban jár, de mintha mindegy lenne: felfedezi a nagyváros modern irodaházát, bolyong és elbolyong az iroda-labirintusban. Találkozik felelősen robotoló emberekkel. Nem támad kedve utánozni őket… A Trafic-ban (nálunk: Hulot úr közlekedik) nemcsak hogy felelős munkahelye van, de lelkesen, szívvel-lélekkel dolgozik benne. Autótervező egy nagy cégnél, és hatalmas gépkocsi-kiállításra készül. Ez azonban csak látszat: a tervezőirodából ugyanis kifelé áll a rúdja, nem is lehet alkalmazott, ha egyszer inkább feltaláló, mint végrehajtó technikus-mérnök. Saját tervezésű hobbi-kiskocsijával indul a „nagyok” kiállítására. Hulot úrra viszontagságos kaland-út vár, persze elkésve, zárás után érkezik az expóra; ez megint csak a „világi” munkahelyek és törekvések paródiája.
Humor-katasztrófák: Tati városai
Meseszerű A nagybácsim kezdete: Hulot úr biciklivel hazamegy. Régi ház utolsó emeletén lakik egy Párizs mellett szinte ottfeledett házban. Biciklivel érkezik a meseház elé, padlás-emeletére vonultában mintha bújócskát játszana, a képi képzelet nagy bújócskáját.
Jacques Tatinak önálló városa is volt, nemcsak Hulot-háza. Párizs mellett egy hatalmas üres telken állt hosszú évekig az ő városa. Saját pénzén építtette föl, csődeljárás után magának kellett állnia az építési és a bontási költségeket. Még előbb, 1964-ben levelet írt Párizs környéki lakhelyének polgármesteréhez, hogy ne bontsanak le lakásával szemben egy ódon házat. Az élet természetesen utánozza a művészetet, hiszen A nagybácsim éppen erről szól. Sőt, az élet előre utánozza a művészetet: a Playtime kísértetvárosa nehezen akart felépülni is, de bontódni még nehezebben.
„Tativille” – így hívták ironikusan a díszletvárost, mert persze az volt, a Playtime díszletbirodalma. De Gaulle 1961-ben avatta fel Párizs új repülőterét, az Orly-t. (Azóta De Gaulle nevét egy még újabb viseli, Roissy-ban.) Tati régi levéltöredéke szerint – melyet most egy új életrajzi könyv idéz – az óriási szupermodern-reklámözön láttán ekkor fogant meg benne a Playtime ötlete.
Évek múlva végre forgatni kezdi, de szinte kéthavonként leáll, megakad a munka. Nem magától: a költségek növekedése miatt producerei megakasztották. Gyártási és forgalmazási rémregény, minden producer-főiskolán elrettentően tanulságos tananyaggá lehetne tenni. Tatit kevéssé érdekli a siettetés: ő amúgy is az utómunkálatok megszállott perfekcionistája. Vágás, hangfelvétel, keverés: nála nem szokatlan, hogy fél évig tart – ezúttal sokkal tovább. Pénzemberek, producerek jöttek és mentek, több polgári per zajlott egy időben: nem a rendező nyerte őket. Cserélődtek a munkatársak is, nem volt könnyű vele dolgozni (miként Bressonnal sem) – igazi művészi sors-szerencse, hogy a Budapestről 1957-ben távozott Jean Badal lett az operatőre. A nagybácsim vidám színei után egy tökéletesen más, vízalatti, XXI. századi hideg zöldeskék-szürke színvilágot kapunk, a színes film kivételes remeklését. Maga a kész film csak a forgatás után öt évvel bukik majd meg. Tati minden módon megkésett legnagyobb művének premierjével.
Nemcsak „Tativille” lett fogalom, hanem a „Tatirama” kifejezés is. A nagybácsimban feltárult kisvárosi, régimódi világhoz a hagyományos 35 milliméteres technika kívánkozott. A Playtime-hoz eredetileg nem is 70 milliméterre felvett technikát képzelt el, hanem a Hollywoodon kívül alig, ritkán használt „cineramát”, melyhez a mozikban több vetítőgép szükséges. Felvétele, lejátszása egyaránt hihetetlen drága eljárás (mára meg is szűnt). A francia mozik túlnyomó többsége alkalmatlan volt erre, Tati persze mindezt pontosan tudta: nála a zsenialitást nem hajszál választja el a dilettantizmustól, hanem a tökéletességre törő művész mazochizmusa.
A bukás váratlanul érte, nem szokott hozzá, semmi tapasztalata nem volt ilyesmivel, úgy tört rá, mint egy rohanó betegség: kései indulása után minden eddigi premierje hatalmas közönség-, kritikai és üzleti sikerrel járt.
A Tatirama nem valósult meg, és Tativille óriási díszletei sokáig mementóként álltak a helyükön. Fellininek a forgatás előtt feladott, legkedvesebb filmje, a Mastorna utazása díszletvilága épült így fel, ilyen égbetörő antirealitással. Fellini el sem kezdte, a csökönyös angyal, Jacques Tati befejezte a filmjét, bár nemcsak a producereknek (többen váltották egymást) került a vagyonába – saját magának is.
Változások vesztese
Saját lassan tempózó belső ritmusa szerint, el-elakadva készült a Playtime. Valami megváltozott az 1967-es premierre. A mélyben már ’68 érlelődött, egy olyan konfliktus, melyhez Tatinak, egész világának, művészetének az égvilágon semmi köze és kapcsolódásai pontja nem volt. Figyelemre méltó, hogy a nem igazán közönségfilmes Godard Week-endje, mely szintén ’67 decemberében került mozikba, ez a szűk értelmiségi- és lázadni kész diákrétegnek készült „politico-avantgarde” több nézőt vonzott. S több nézője lett persze Louis de Funès kínosan primitív, színvonaltalanul rángatózó ripacsságainak – Tati alkotásával azonos heti premieren diadalmaskodott a „minden idők” legnagyobb francia bevételét hozó La Grande Vadrouille (nálunk: Kis kiruccanás), Funès és Bourvil főszereplésével.
A Week-end-ben Godard óriási autóbaleset-képsort vág a néző szemébe: fekete vigyor, keserű ijedtség, felnőtt ijedtség. A Trafic-ban Hulot úr vezényel le egy hatalmas országúti balesetet. Godard-nál gyilkosan rángógörcsös képsor, Tatinál zörejzenei balett-képsor. A keserű ijedelmet úgy szelídíti meg, hogy az autóknak ember-viselkedést ad, állat- és emberkerti balett, a halál innen a görcsös művészet birodalmába, Godard-hoz vándorol. A mesét Tati filmjeiből kell tanulni. Hulot úr szerencséssé színezi, emberi léptékűvé varázsolja a katasztrófákat, a Trafic-ban egyetlen kiskutyának sem szabad meghalnia. „Hulot úr a közlekedés káoszában” – volt a film angol címe. Úgy áll és vezényel a hatalmas balesetsorozat közepén, mint karmester a pódiumon. Utolsó forgatókönyvének – állítólag jövőre publikálják csak e töredéket – Confusion lett a munkacíme.
Káosz és zűrzavar – jellemző címek a pályakezdő Kisvárosi ünnep lecsendülése után. Konfúzió? Tati kész volt csatázni a káosz ellen: filmjeiben ő győzött Hulot úr alakjával, de pályája végén legyűrték. Talán nem is a káosz és zűrzavar – inkább a szellemtelenség: a szellemtelenség óriás szélmalmai. Fellini éppen a Don Quijotét akarta filmre vinni Tatival a főszerepben. A Don Quijote Orson Wellesnek szintén nagy terve volt, ő is milliókat vesztett már vele, amíg örökre feladhatta. Ha semmi más, a cirkuszi érzet, a bohóclátás rokonította őket: Fellini tévé-remeklése, a Clowns és Tati utolsó munkája, a Parade jótestvérek. (Aki elhiszi a tankönyveknek, hogy a svéd televízió megbízására készült Parade méltatlan Tatihoz, nagyon téved: ha csak a tízperces „megvadult póniló-jelenet” volna benne, már akkor is megköszönnénk. Ha az olvasó szeretné letölteni, irány a www.tativille.com honlap.)
A Parade gyerekközönsége tapsol Tatinak, vidám ez a cirkusz, nincs meg benne Fellini gyilkos karikatúra-látásmódja. Jacques Tati Playtime-mal kezdődő korszaka mégis érezhetőbben keserű. Talán mert eltűntek belőle régi szövetségesei, a gyerekek. A svéd tévéfilmre már csak búcsúzni jöhettek. Hulot úr buta, alpári ellenfeleinek sereglete győzött. E hadak élén Louis de Funès a grimaszoló, rikácsoló kapitány menetelt. (Lábjegyzetes méltatásba kívánkozik társa, a kor másik francia főkomikusa, Bourvil: százszor párban Funès-szel, de klasszissal jobb és nemesebb színjátékos amannál. Mára, filmtörténeti utókorrá válva szinte Tati szövetségesének érzi az ember…) Akárhogy is, a Funès–Bourvil-páros és a Csendőr…-filmek diadalainak idején tűnt semmibe a valódi humor, a burleszk-szellem a francia mozivászonról. Pedig Pierre Étaix személyében (Yoyo, Epekedő szerelmes) hűséges tanítványa is támadt Tatinak: őt még hamarabb eltiporta az alpári álhumor.
Az utókor ugyan folyamatosan igazságot szolgáltat e filmtörténet utolsó burleszk-zsenijének. A Playtime 1991-ben, halála után csonkítatlan, teljes változatban került a közönség elé, és az akkor megnyílt Bastille Operában volt a díszbemutatója. Megjelent a Kisvárosi ünnep évtizedekig eltűntnek hitt eredeti színes kópiája. Ekkorra már az a François Truffaut sem élt, aki a Playtime-ról így írt: „Minden más filmtől annyira különbözik, mintha egy marslakó zseni készítette volna.” Az utókor megbecsüli a marslakó zseniket (Orson Wellesnek is, lám, milyen kultusza van) – de életükben alig. A gyermekekben annyira bízó Jacques Tati úgy képzelte, a tehetséges gyerekekből tehetséges felnőttek lesznek, ők éltetik majd műveit. A mozi mostani világa azt bizonyítja, kínosan tévedett. Ma is kamaszoknak készül a rengeteg filmkomédia, de úgy „általában” ma sincsenek kamaszok: vannak lomha és vannak röppenő képzeletűek. Arra gyanakszom, a röppenő képzeletű gyerekeket kifelejtik a nézőtérről. Arra gyanakszom, a Tati-filmek kis- és nagykamaszai ma, feltámadva, röhögnének ugyan a szóviccekkel, bemondásokkal, színpadi párbeszédekkel pörgő mozilátványok letolt gatyái, röffenő pofái, forró pitébe rejszoló szerencsétlenek böffenő altestei láttán, de kicsit szégyellnék magukat a mozi után, és valami mást is keresnének, más mozikban. Talán olyan alig beszélő, szavak fecsegő „poénjai” helyett a képi világ humorát megteremtő filmeket, mint az Hulot úr nyaral. Hiába keresnék. Elmúlt. Maradt a szellem nulla foka, az antihumor reccsenő röhögése, a nemtelen viccek arculcsapása.
Azért ne búsuljunk: mindig lesznek új marslakók, és Hulot úr barátai élnek, míg meg nem halnak…
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2009/01 38-41. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9620 |
