Kolozsi László
Az izraeli filmművészet még csak hatvanéves, egyidős az izraeli állammal, témáinak, konfliktusainak, az etnikai és vallási ellentéteknek gyökerei azonban évezredesek.
Nehéz írni az izraeli filmről, mert aki Izraelről ír, óhatatlanul a politikához köti írását. Akármit is ír le az ember, még ha egyszerű filmkritikus is, és az izraeli filmhétről kíván csak értekezni, azon nyomban bekerül, nem csak az írása, hanem ő maga is, egy skatulyába: vagy elfogultnak, „filoszemitának” tűnik, vagy éppen ellenkezőleg, azt képzelik róla, hogy antiszemita. Nem nehéz megérteni, miért gondolja számos kisegyház hitszónoka azt, hogy Izrael a világ lakmuszpapírja. Ami Izraelben történik, az kihat a világra, Izrael leméri a világ állapotát. Izraelt figyelve tudjuk meg, mikor kezdődik el a világvége.
Az izraeli filmek – gondolhatnánk – azért is érdekesek, mert e kitüntetett ország (ne feledjük, harmad Magyarországnyi csak a területe) filmjeiben tükröződik az izraeli helyzet. Ezekben megláthatjuk, mi is van éppen a Szentföldön. Úgy látjuk, ahogy a hírekben sosem. Még ha ez igaz is – tulajdonképpen igaz –, leszögezhetjük az Izraeli Filmhét után – nem csak politikai értékük miatt érdemes az izraeli filmekre figyelni.
Az izraeli filmekben már nem csak a nagytörténelmet képező konfliktus jelenik meg, a filmek már nem csak az arab-zsidó háborúságból táplálkoznak, gyökerük nem a hatvan évvel ezelőtti Függetlenségi Nyilatkozatig nyúlik vissza, hanem mélyebbre is. Nem csak az első és második alijáig (bevándorlási hullámig – 1881 és 1930 között majd kétszázezer zsidó menekült el az orosz pogromok elől, ez volt az első alija), hanem egészen a zsidó vallást máig meghatározó felvilágosodásig, vagyis a vallás differenciálódásáig. Egy, az ezredforduló után végzett felmérés szerint a zsidó állam lakói úgy találták, Izraelben az ellentmondások, és konfliktusok oka már nem a zsidó-palesztin ellentét, hanem a zsidók és zsidók közti nézeteltérések.
A zsidó népet – és tagjait – többször alázták meg, akarták megsemmisíteni, mint bármely más népet (ezért is politika minden írás, ami Izraelről említést tesz): nehéz a zsidó történelemben elmélyedve nem azt gondolni, a zsidó nép kiválasztott nép, és az antiszemitizmus oka nem más, mint ennek a kiválasztottságnak a nem elfogadása. Minden izraeli filmben, hol explicit módon, hol jól rejtve, ott van e megalázások és megszégyenítések története, ott van ez a kérdés, miért történik, ami történik, mit akar tőlünk az Isten. A zsidóság a Könyv népe. Nincs olyan izraeli film, amiben a Könyv vagy a Szent Könyvek ne jelennének meg, amiben ne idézne valaki, határhelyzetben, a Gemarából vagy a Talmudból.
Els von Diggele holland újságíró Izraelről írott könyvének mottójául egy idézetet választott a Számok Könyvéből: „Íme ez egy olyan nép, amely külön lakik, és a nemzetek közé nem számítja magát.” Egyetlen nép sincs, melynek tagjai olyan sokszor kerülnének – származásuk miatt – határhelyzetbe, mint a zsidók. Az izraeli filmeseknek nincs nehéz dolguk, ha példázatot vagy erkölcsi helytállásról szóló filmet akarnak készíteni.
A filmes műfajok az erkölcsi helytállásról szóló mesékből, példázatokból sarjadnak. Ken Dancyger – filmesztéta és forgatókönyvírás-oktató – szerint minden zsáner egy diskurzus része, amennyiben a közösség (a befogadó közösség: a nézők) egy-egy problémájára keresi a választ. A bűnügyi filmek a bűn forrásait keresik, a tudományos fantasztikus filmek a technikai fejlődéssel kapcsolatos legalapvetőbb kérdéseket teszik fel (lehet-e klónozni az embert?), a westernek a kolonizáció konfliktusaira épül (Dancyger a legújabb, Mexikóból érkező inváziónak tudja be a western legfrissebb reneszánszát). Az izraeli filmek az ezredfordulóig többnyire az országot meghatározó konfliktusról kezdeményeztek, többnyire meddő párbeszédet: vagyis az izraeli filmekben a zsidó-arab megbékélés lehetetlensége jelent meg, és úgy tűnt, tűnhetett, a film jobban szolgálja az egymásra találást, mint a politika. Mégis, az első jelentős háborús film az Oscar-díjra is jelölt Beaufort volt – a filmhéten mutatták be –, mely harag és részrehajlás nélkül mutatja be egy háború értelmetlenségét és szürkeségét. A Beaufort, a hegy, amit tizenhat éven át védtek izraeli egységek, szürke, holdbéli táj, ahol szkafandereknek látszó egyenruhában mozognak a helyet már-már otthonuknak érző katonák. Aki hírt kap otthonról, aki elérzékenyül, aki egy érzelemtől kiszínesedik, annak vége. Azok hullanak el, akiket sajnálni kezdünk. Nem véletlen, hogy e szenvtelen, és kemény film lett éppen az Oscar-jelölt, bár ehhez az is hozzájárult, hogy a másik jelöltet, A zenekar látogatása, mivel részben angol nyelven forgott – igaz, milyen angol nyelven: az egyiptomi zenekar tagjai (egy kivétellel), csak dadognak angolul – diszkvalifikálták. A zenekar látogatása a zsidó-arab ellentétekre épít, de ha kilúgozzuk belőle a politikát, még mindig nézhető filmet kapunk.
A hetvenes-nyolcvanas-kilencvenes évek izraeli filmjeiben a népek közti ellentéteket a film úgy dolgozta fel, hogy mindig egy pár, egy kapcsolat ment tönkre, jutott az arab vagy zsidó ebek harmincadjára – nem kivétel a nagyon maníros, propagandisztikus szándéktól fűtött, de ugyanakkor mégis kedves, a Cinefesten bemutatott Erez Tadmor és Guy Nattiv Idegenekje sem – vagyis a filmek azt mutatták be, hogy a politika hogyan hatol be a magánéletbe. Hogyan lehet bármilyen tiszta egy írás, ha az indigót, amivel sokszorosítják, a politika teszi a történet alá. A 4. Verzió filmfesztiválon bemutatott megejtő dokumentumfilm, a Híd a Wadi fölött egy olyan iskolát propagált, ahová arab és zsidó szülők is beíratták gyermekeiket: de hiába az iskola nyitott szellemisége, a nagyszerű kísérlet csúfos kudarcba fulladt; a lappangó gyűlölet hamar felszínre tört.
A zenekar látogatása mintha már egy más korban készült volna. A szürke panel kisvárosba érkező Alexandriai Díszzenekar, vagyis az egyiptomi rendőrzenekar tagjait nem utálják ki a kelleténél (vagyis az elviselhetőnél) sokkal csendesebb izraeli városból. A zenekar hiába keresi az arab kulturális központot, mint a főhősnőtől megtudják, a városban nem csak arab kulturális központ nincs, de zsidó se, sőt kultúra se nagyon. Az idős ezredes a bandájával a vendéglős Dinához és barátaihoz költözik. A lassú és csöndes filmben szinte csak atmoszféra hangok vannak, ezért minden székrángatás, a görkorik surrogása a görkoris diszkóban, nagyon hangosnak tetszik. A leghalkabb és a legfélelmetesebb hang Khaledé, a nőcsábász-bajnok hegedűsé, aki olykor Chet Bakert énekel. Lassan, ahogy a zárkózott felek belemelegednek egy beszélgetésbe, derül ki, hogy nem csak neki, de az ezredesnek is nagy kedvence Chet Baker. Hogy a másik, ha megismerjük, érdemes a szeretetünkre.
Az ezredforduló után az izraeli filmrendezők kamerája lassan elfordul a hatvan év történelmét meghatározó viszályról (legalábbis ez derült ki a reprezentatívnak nem is mondható, de mindenképpen igényes válogatásból) és az emberi konfliktusok felé fordul.
Izrael megalakulást jelentős vita előzte meg arról, hogy mennyire legyen az állam szekularizált, Izrael Függetlenségi Nyilatkozatában szerepeljen-e az Izrael Királya kitétel, vagyis Isten neve. Olyan jelentős gondolkodók is, mint Martin Buber, egy teokrata és szocialista állam mellett tettek hitet. Volt, természetesen, számos ortodox, aki azt hangoztatta, hogy Izrael állammá válását meg kel előznie a Messiás eljövetelének, tehát az állam megalakítása nem lehet más, csak merő formaság. A Budapesten született Theodor Herzl nem is feltétlenül Izraelben képzelte el a zsidó államot, szóba jött Argentína is, és később is amellett kardoskodott, hogy Jeruzsálem egy közel-keleti Bécs legyen. Az ő sírjánál jönnek össze azok a Németországból menekült zsidók és holokauszt-túlélők is a Temetői klubban – szintén a Verzión volt látható – akik nem tudnak szabadulni a német kultúra bűvköréből, holott azt minden rossz forrásának tartják.
Az ezredforduló után készült filmekből kiderül, hogy Izrael problémája a palesztin-izraeli szembenálláson kívül valóban a zsidó-zsidó ellentét is. Nem adtak megnyugtató választ 1948-ban sem az állam létrehozói, sem az ott élő első és második alija leszármazottai arra, hogy a föld „megváltása” lehetséges-e a spirituális megváltás nélkül. Izrael államot a vallási ellentétei is meghatározzák: ma a történetek alatti indigó a zsidó valláson belüli ellentét.
Az Izraeli Filmhét számos filmje a kibucokban élők közti ellentétekről, a vallási nézeteltérésekről (zsidó és zsidó közt), a családon belüli viszályokról szólt. Úgy is fogalmazhatnánk, a kolonizáció problémáiról.
Az itt ismét bemutatott klasszikus Ephraim Kishon-film, a Salleh Sabaty (1964), aminek a Hegedűs a háztetőnből ismert Topol a főszereplője, egy kibucban játszódó western (eastern): hőse, a csavaros eszű, de lusta kibuclakó, tulajdonképpen olyan, mint a városka rosszfiúja. De több ilyen easternt, a filmek közt nem találunk. Szatírát is alig.
Az Izraelben élők tizennégy százaléka vallja magát harédinek, vagyis szigorú vallásgyakorlónak, huszonnégy százaléka azt állítja, hogy nagymértékben tartja a vallást, vagyis dáti, negyven százalék mondja azt, hogy valamennyire még tartja magát az előírásokhoz, vagyis maszorti. A többiek, a vallástalanok, a hilonik. A talmudiskolák tanulói nem hadra foghatóak. Nem végeznek munkát, tulajdonképpen az állam tartja el őket, vagyis az adófizetők, akiknek az ellenszenvét ezzel ki is vívják.
Harédik ritkán jelennek meg izraeli filmben (fizikai valójukban, a vallásból következően soha: a fikció fogalmát sem ismerik, nem értik miért kell kitalált történeteket nézni vagy olvasni; egy kitért fiú vallomásának megdöbbentő részlete, amikor bevallja, hogy nem hisz, apja azt kérdi tőle, akkor mi különbözteti meg egy kutyától): a remek Titkok egy nőknek fenntartott iskolában játszódik, Cfátban. (A cfati az egyik legrégebbi zsidó közösség – jisuv – Izraelben). A nagyon kemény helybéli lány és a francia ortodox családból érkező – cigarettázó! – Michelle egy jótékonysági gyakorlat során ismerkedik meg a Cfatban élő francia, halálos beteg úrinővel – Fanny Ardant játssza –, aki azt kéri tőlük, hogy a Kabbala segítségével tisztítsák meg bűnös lelkét. Még a sabbat ünnepét is képesek a lányok, akiket barátaivá fogad a hölgy, otthagyni, hogy bemenjenek hozzá a kórházba, ami persze akkora skandalum, hogy az iskola fenntartása is kérdéses lesz. A Michelle-be beleszerető komoly lány, amikor az iskola bölcs vezetője azt mondja neki, mi hasonlítunk, ellentmond, nem, mondja, én nem vagyok gyáva. Megdöbbentő szavak. S mintha nem csak az igazgatónőnek mondana oda, hanem a harédiknek is, akik elől – ezt is üzeni a film – a 612 micva (vagyis parancsolat) mintha elfedné a valóságot. Az izraeli film egy ideje szembenéz ezekkel a régi ellentétekkel, nem egy film az ellenétek forrásához, a kibucokba visz. Nem is annyira egy erkölcsi vagy szexuális tabukat megtörő film számít igazán bátornak, mint az Idegenek – vagy az arab és zsidó meleg fiú szerelmét elbeszélő Buborék – hanem egy olyan mű, mint A világ végén fordulj balra, ami Izrael állam történelmének egyik fekete foltját mutatja meg. Ezernyi marokkói és indiai zsidót csábítottak Izraelbe 1968-ban, jó élettel és munkával kecsegtetve őket, de aztán valamennyit a sivatagba telepítették le. A diplomások is egy üvegmosóban dolgoztak, nyomorúságos körülmények közt, megteremtve a sivatag később virágzó városait. A Világ végén fordulj balra hősei is lányok, egy indiai lány és marokkói barátnője, a szép Nicole.
A gyermekszemszög igencsak alkalmas a kibuclét visszásságainak bemutatásra, de e kibucfilmek létrejöttének az is az oka, hogy a rendezők személyes élményeiket mesélik el (a hatvanas években voltak fiatalok). A legismertebb izraeli rendező, Amos Gitai az arab-zsidó ellentétére építő, de túlontúl nagyszabású, egészen az iraki háborúkig ívelő és emiatt szétfolyó filmjének (Szabad övezet) egyik főszereplője (Hanna Laslo) arról mesél, hogy az apja Európában Paul Klee barátja volt, de Izraelben csak a kibucok falát festhette.
Virágot termesztettünk, mondja, de jött a háború, palesztin munkásaink elmentek tőlünk, a virágok elpusztultak, majd felvettünk indiai munkásokat, de jött egy újabb háború, nem kaptak munkavállalási engedélyt, a virágok elpusztultak, és így tovább; egy dolog volt csak biztos, a háború, ezért kezdtünk el harckocsikat gyártani. A világ végén fordulj balra marokkói főhőse elpanaszolja: Marokkóban azért utáltak minket, mert zsidók voltunk, itt a marokkói zsidók utálják az indiaiakat.
Az Őrült föld – a filmhét egyik legjobb filmje – főszereplője egy kibucban élő kisfiú. A film elején egy analóg telefonközpontnak látszó tárgyból gyerekek visítása hallatszik: egy központos már készíti is a tápszeres üvegeket. A kibucokban a szülők lemondtak a szülői felügyeleti jogról, a szocialista közösségek együtt nevelték a gyerekeket. Hogy a kibucok élete mennyire nem volt paradicsomi, és hogy a szolgáltatásra hogyan mentek rá a családok, jól illusztrálja ez a rendkívül szép, még a sivatagi árva fákat is gyönyörűnek láttató film.
Dvir a bar micvója előtti évben szembesül azzal, hogy a kibucban élők élete mennyire hamis, hogy elég egy apró félrelépés a közösség normáihoz képest, hogy valakit a kibucrendszer kicsináljon (jelen esetben Dvir anyját). Őszinte és kemény film az Őrült föld (nekem Dragomán György regényét, A fehér királyt is eszembe juttatta).
Az Őrült föld színes, mint egy lázálom, az Agfa szerint a világ (az 1993-as Berlinálén díjazott izraeli klasszikus) fekete-fehér, mint egy Agfa-film (e film noir főszereplője egy Agfa-kamera). Súlyos árnyékok tűnnek fel a látszatra elég kedélyes Barbie bárban. E film sem csupán arabok és izraeliek ellentétéről szól: olyan, mint egy korai Truffaut-film. Gyors, kapkodó, meggondolatlan, akár a szereplői.
Az Izraeli Filmhét filmjeinek tanulsága összefoglalható akár Izrael első miniszterelnöke, Ben Gurion találó mondatával is: „nem az számít, hogy a gojok mit gondolnak rólunk, hanem az, hogy a zsidók mit tesznek”. A zsidók most bátor filmeket készítenek. Mivel Izrael a konfliktusok földje, annyi konfliktus adódik, amiben ez a bátorság megmutatkozhat, hogy akár azt is gondolhatnánk, az izraeli rendezőknek könnyű dolga van, hiszen a földjük, és itt nem csak Izrael földjére, hanem a tágabb értelemben vett Izraelre, vagyis Erec Izraelre is gondolhatunk, a történetek földje. De nincs könnyű dolguk. Hiszen nem csak az nehezen eldönthető, a konfliktus mikortól áll fenn, de már az is, hogy valójában kik között. És az is számít, nem is keveset, mit gondolnak a gojok.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2009/01 26-28. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9617 |
