Csillag Márton
Fred Kelemen nemcsak rendező, operatőr, hanem egyetemi tanár is, filmjei teoretikusan megalapozott művek.
– Az Uránia retrospektív vetítéssorozatán említette, hogy a festészet és a filozófia után érdeklődése azért fordult a film felé, mert nagyon foglalkoztatta Önt a mozgókép mint képek áramlása. Gondolja, hogy a mozgókép nagyobb hatással van az emberi gondolkodásra, mint a festészet vagy az irodalom?
– Természetesen ez nagyban függ a befogadó személytől. Mindazonáltal a mozgóképnek, különösen a hanggal kiegészülve, páratlanul erős hatása, varázsa van. Miként a zenének is. A festmények és rajzok, illetve a mondatok nyújtotta élmény befogadása és megértése azonban meglehetősen más természetű. Persze ez nagyban függ attól, hogy hogyan bánunk a mozgóképpel, a festményekkel, a rajzokkal vagy a szavakkal. Mint tudjuk, a szavakat számtalan módon használhatjuk: a szónak más-más szerepe van egy regényben, egy versben, egy filozófiai értekezésben, egy törvény szövegében vagy mondjuk egy imában. Miként egy festmény elemei – színek, formák, rétegek – is különböző szerepet játszanak egy naturalista, egy absztrakt, egy expresszionista vagy egy impresszionista festő vagy mondjuk Rembrandt, Van Gogh, Bacon vagy Rothko műveiben. Ehhez hasonlóan a mozgóképet másképp használja egy televíziós sorozat, egy videoklip vagy egy híradás alkotója, illetve az olyan különböző rendezők, mint Carl Theodor Dreyer, Fábri Zoltán, Roberto Rossellini, Andrej Tarkovszkij vagy Rainer Werner Fassbinder. Nincsen két egyforma mozgókép, azaz egy mozgókép nem tekinthető más mozgóképek variációjának. Ez a feltételezés alapvető félreértés volna. A film ugyanis nem médium, hanem művészet, még akkor is, ha néha úgy használja a mozgóképet, mint egy híradás teszi. A művészetekben márpedig maga az ember, a művész a médium, hiszen rajta keresztül jelennek meg a dolgok, találják meg útjukat a realitásba, avagy válnak maguk is valósággá – ha tetszik alkotássá.
A mozgóképnek direkt hatása van az agyra és a lélekre. Miként életünk egy pillanatának is, mert az élet körülöttünk és bennünk folyik, így mi is részesei vagyunk, mozgunk az áramlattal. A film művészete a valóság fizikai és metafizikai elemeit használja fel: testeket, tárgyakat, lényeket, fényt, sötétséget, teret, időt, narrációt, absztrakciót, ritmust, hangot, csendet, emlékeket stb. Mindezt képekbe zárja, mozgó képekké formálja, azaz fény és fordulatszám segítségével láthatóvá teszi. Mint Moholy-Nagy László mondta, a film mozgásban lévő látvány („Vision in motion.”). A film tehát egyaránt a leginkább fizikai és konkrét, ugyanakkor a leginkább metafizikai és szellemi művészeti ág is. Az emberi gondolatok kifejezésének csodálatos módja.
– Az Ön filmjei általában az élet sötét, sokszor embertelen oldalát mutatják be. A világ árnyoldalát mutatja meg, vagy egyszerűen objektív módon prezentálja a valóságot?
– Filmjeimben igyekszem bemutatni az embert és a világot, melyben él. Márpedig ha komolyan érdekel engem az emberi lény, és nem csak vidámparki bábként akarom használni, akkor köteles vagyok a mélyére tekinteni, és felismerni sötét oldalát. Hiszen a sötétség szükségszerűen életünk része. Annak tagadása pedig létezésünk egyik lényeges dimenziójának semmibe vétele lenne. Ha meg akarjuk érteni önmagunkat és másokat, nyitnunk kell sötét dolgaink megismerése felé. Nem szabad elutasítanunk és elvágnunk magunktól azt, ami szerves része lényünknek. Komolyan kell vennünk, figyelemmel kell kísérnünk és meg kell értenünk. Még akkor is, ha fájdalmat okoz. Egy ember nem tud embertelen módon videlkedni, csakis emberien. Ám az emberi lehet nagyon kegyetlen is, mégis létezésünk része. Nem szabad leegyszerűsíteni a magunkról kialakított képünket, hanem bátran vállalnunk kell a szembesítést, hogy tisztába kerüljünk valódi önmagunkkal. Egy labda árnyéka például arra enged következtetni, hogy egy háromdimenziós jelenséggel van dolgunk, hiszen ha az árnyéka nélkül jelenítenénk meg, akkor tűnhetne akár korongnak is. Az árnyék nélkül tehát nem ismernénk meg a labda egy nagyon fontos tulajdonságát, mint ahogy a saját árnyoldalaink ismerete nélkül sem tudnánk feltérképezni létezésünk összes dimenzióját.
Az emberi lény nagyon sok fényt is tartalmaz, csakhogy mielőtt ezt felismerhetnénk, át kell hatolnunk a felszíni sötétségen, mert csak így juthatunk el a fény forrásáig. Sohase látjuk meg a fényt, ha szemet hunyunk a sötétség felett, tekintetünk ugyanis – ha elég türelmesek vagyunk – utat talál a sötétben, látni fogunk. Így megtapasztaljuk azt a rejtett szépséget, mely a sötétségben és mögötte rejtőzik. Amikor embereket mutatok be, egyben bemutatom a világot is, melyben élnek. És ezekben a világokban bizony sok a sötétség, mely szinte beárnyékolja az emberekben élő fényt. Mi, emberek rettentő elhagyatottak tudunk lenni. Mint tudjuk, nem a Paradicsomban élünk, hanem egy elveszett világban. Ám újra és újra azért küzdünk, hogy egy-egy részt visszanyerjünk belőle. Emlékszünk arra, hogy mit veszítettünk el, és filmjeimben többek között ezeket az emlékeket, illetve ezt az emlékezést szeretném felidézni.
– Az emlékek és a múlt mindig fontos szerepet játszik hősei életében és gondolataiban. Ön azt állította, hogy az emlékek mindig jelen vannak, és hatással vannak tetteinkre. Vajon leírhatók az Ön filmjei olyan történetekként, melyek a kollektív tudatban élnek, annak ellenére, hogy talán meg sem történtek?
– Ami egyszer megtörtént, az mindig jelen lesz. Minden létezik, és létezni is fog. Bejárt útjainkat utólag másképp bejárni nem tudjuk, legfeljebb hirtelen arra leszünk figyelmesek, hogy ismét azon az úton járunk. Lényegében nincsen különbség aközött, ami megtörtént, ami most történik és ami történni fog. A meghallott és a kimondott szavak, az elszenvedett és okozott fájdalom, az átélt szerelem, a látott képek és a megélt pillanatok most is velünk vannak. Mindig úton vagyunk egyik tapasztalattól a másikig, és ezek a tapasztalatok útitársainkká válnak, minden csoda és csalódás vérünkben kering. Az vagyunk, amit megtapasztalunk. És az emlékezés ennél fogva fontos része jelenünknek, hiszen nem más, mint a megtörtént események felidézése önmagunk számára. Még akkor is, ha sokszor arra figyelmeztet, hogy mennyi mindent veszítettünk el. Azonban amit elveszítettünk, nem feltétlenül veszett el örökre, csupán ugyanannak a világnak egy másik részéhez tartozik, abba a tartományba, ahol az elveszített dolgok lakoznak, és ahol ezek az elveszített pillanatok a saját jelenjükben élnek. Mi pedig velük. Természetesen lehetséges volna elfelejteni mindent, örökre – ekkor azonban elveszítenénk életünk egyik leglényegesebb dimenzióját: időbeli létezésünket.
A film művészete az emlékek művészete is egyben, és ebből adódóan mélységesen melankolikus. Ebben a melankóliában azonban benne foglaltatik a szépség – életünk és saját magunk szépsége.
– Már filmjeinek címe is arra enged következtetni, hogy sötét korban élünk, civilizációnk a vége felé tart. Vajon feladata egy filmkészítőnek globális létezésünk vizsgálata?
– Számomra egyértelmű, hogy civilizációnk sötét, és nem sok ok van a reményre, hiszen világunk alapjaiban destruktív. Különféle kizsákmányolásra épül, ezért ez a halál civilizációja, úgyhogy reményre csakis ezen a rendszeren túl van lehetőségünk. Fontos tehát, hogy legyen bátorságunk álmodni, új utakat találni, elképzelni, hogyan tudnánk másképp bánni önmagunkkal és környezetünkkel, magával az élettel. Fel kell fedeznünk a kreativitás szépségét nemcsak a művészetekben, de a valóság alakításában is. Azt nem tudom megmondani, hogy civilizációnk vajon a vége felé közeledik-e, mindenesetre a felvetést optimistának tartom. De a vég talán csak illúzió. Annyi biztos, hogy ez a világ hanyatlik, és ezért meg kell változnia.
Minden filmkészítő számára elsődleges feladat arról beszélni, ami számára fontos – legyen az apróság vagy átfogó dolog –, és tenni mindezt olyan eszközökkel, melyekben valóban hisz, mert egyébként gyáva konformista válik belőle. Ehhez tartania kell magát akkor is, ha egyedül marad a világban, különben feladja önmagát, és lelke a pokolra jut.
– Van humorérzéke?
– Ez egy komoly kérdés?
– Első három filmje trilógiát alkot, hiszen mindhárom a párkapcsolatokról szól, legújabb rendezése, a Krisana azonban már a magányos férfiről, és elmondása szerint további kettő készül ebben a témában.
– A Végzet, a Fagy és az Abendland című filmjeim nem alkotnak trilógiát, és nem is szigorúan a párkapcsolatokról szólnak. Igaz, „hőseik” párkapcsolatban élnek, melyek fontos részei valóságuknak, és egyben problémáik gyökerei. Ezek a kapcsolatok, életközösségek azonban nem e filmek központi témái. A középpontban ugyanis a magányos ember áll, aki megkísérli megtörni magányát abban a civilizációban, mely háttérként szolgál a történethez. Igaz, a társas lét is lényeges eleme ennek a háttérnek, hiszen nem vákuumban élünk, hanem szoros kapcsolatban vagyunk a környezetünkben lévő emberekkel, tárgyakkal és egyáltalán az élettel. Párkapcsolatainkban olyan világot építünk, melyben élni akarunk, megmutatjuk emberi lényegünket, ezek a kapcsolatok tehát társadalmunk mikrokozmikus leképezései. Egy párkapcsolatban megfigyelhető a kizsákmányolás, az erőszak, a magány, a lázadás, a függőség, a kedvesség, a vágy és a szerelem – miként a társadalomban is. Csakhogy az emberi kapcsolatokban nap mint nap megvan az a lehetőség, hogy jobbá tegyék az életet, alternatívát mutassanak a megszokottal szemben, és a szabályok megtörésével a félelmet bizonyosságra, az érdektelenséget lelkesedésre, a kicsinyességet nagylelkűségre cseréljék. Lehetőséget adnak arra, hogy felismerjük törékenységünket, és hogy szeretetből cselekedjünk. Legtöbbször nem élünk ezzel a lehetőséggel, hanem újra és újra az erőszakhoz nyúlunk, önzők és tudatlanok vagyunk, és ezzel fájdalmat és magányt okozunk. Máskor azonban sikerül változtatnunk: ám ehhez el kell ismernünk gyengeségeinket, és fel kell készülnünk a sebekre. Mert aki nem vállalja a sebeket, az nem fog előre jutni, csupán lebénítja őt a félelem. A sebezhetőség felvállalásában benne van ugyanis a megváltás és a felszabadulás lehetősége. Ezért egy párkapcsolatnak akkor van igazi értéke, ha a felek szembe mernek nézni egymással, és vállalják az önzés nélküli elkötelezetettséget. Egy szerető társkapcsolat jobb emberré tehet bennünket, ám ez mit sem változtat azon, hogy legbelül mindannyian magányosak vagyunk.
– Amikor Magyarországon forgat, magyar filmesnek tartja magát?
– Nem foglalkoztat ez a kérdés. Alkotóként nem sorolom magam a magyarok vagy a németek, a férfiak vagy a nők, a szocialisták vagy a fasiszták, vagy akár a homo-, hetero-, multi- és aszexuálisok közé. Azokat a filmeket készítem, melyek fontosak számomra, és ott készítem őket, ahová az élet vezet engem. Igaz, mélyen kötődöm Magyarországhoz, és bizonyos szempontból a hatása alatt vagyok saját, illetve családtagjaim múltbéli, jelen és jövőbeni sorsa miatt. Magyarországnak fontos szerepe van mentális, érzelmi és intellektuális életemben, hiszen része identitásomnak, illetve identitásom kutatásának.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2009/01 18-19. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9614 |
