Kritika

Hajrá, boldogság!

Poppy és Scottie autóba ül

Báron György

Mike Leigh hősnője tudatosan és programszerűen próbál gyerek maradni a rideg, gyakorlatias felnőtt-világban.

Az új Mike Leigh-film eredeti címe, a Happy-Go-Lucky nagyjából könnyelműt jelent, ám a magyar fordítás nem adja vissza a háromtagú angol kifejezés valódi ízét, merry-go-roundra (ringlispíl) hajazó szerkezetét, azt az elnéző, játékos könnyedséget, amit ez a csöppet sem pejoratívan használt szófordulat takar, a mögötte rejlő humort, amely olyannyira illik e mű csélcsap (alighanem ez volna a találó magyarítás) hősnőjéhez. A film abszolút főszereplője, Poppy igazi happy-go-lucky, vagyis sorsában ott rejtezik a boldogság és a szerencse, elsőből következik a második, alkat dolga ez meg elhatározásé is, hogy dacolva a kordivattal nem hajlandó boldogtalan lenni, miért is lenne az. Ez még a ködös Albionban is hetyke provokációnak számít, hát még mifelénk, ahol ha létezik egyáltalán kortól, helyzettől és rendszertől független kulturális tradíció, az a panaszkultúráé. Nem mindig volt ilyen vidám Mike Leigh sem, pályája fokozatos araszolás a horatiusi derű felé, melynek meleg fénye még legsötétebb munkája, a Mezítelenül pokoljárása mögül is elő-előtör, később jótékonyan bevilágítja a Titkok és hazugságok, a Két angol lány és a Minden vagy semmi képsorait, míg legújabb művében, a Hajrá, boldogság!-ban teljesen elönti a vásznat. Utóbbi négy mozgókép akár sorozatba is illeszthető: mai történetet mesél el mindegyik, látszólag jelentéktelen köznapi eseményeket látunk, átlagemberek élik átlagéletüket, lent, a mélyben azonban súlyos létdráma lüktet, amely hol tragédia, hol komédia formáját ölti, attól függ, honnan nézzük. Talán csak a Mike Leigh-nél generációval korosabb Eric Rohmernek sikerült ilyen finom érzékenységgel megörökíteni az élet semmitmondó pillanatait, a modern nagyvárosi élet rituáléit, amelyekből etnográfusi pontossággal rekonstruálható a kor emberének gesztus- és szokásrendszere. Legutóbbi művével, a Vera Drake-kel a brit rendező látszatra mellékösvényre kanyarodott, ám annak címszereplőnője (mert nő-film az is, akárcsak a Titkok és hazugságok, a Két angol lány vagy a Hajrá, boldogság!) közeli rokona a legújabb Leigh-film hősnőjének, Pauline-nak (utalás volna Rohmer felejthetetlen nőalakjára?), aki kizárólag a mókás Poppy becenévre hallgat, s akinek ennél csak a vezetékneve beszédesebb: Miss Cross, azaz Kereszt kisasszony. Önfeláldozó alkat mindkettő, naivan és gyermetegen, ám míg ez Vera Drake-nél tragédiához vezet, Poppy kacagva lebeg a világ fölött, mintha ismerné a súlytalanság titkát.

Hősnőnket először egy könyvesboltban pillantjuk meg, amint megpróbál szóba elegyedni a morcos eladóval, akinek láthatóan nincs ínyére a bizalmaskodó kuncsaft. The Road to Reality – elsőként ezt a kötetet emeli le a polcról, majd gyorsan vissza is rakja, azzal a megjegyzéssel, hogy „Oda nem akarok menni”. A következő beállításban a gyerekkönyvek osztályán találjuk, ahol mese- és játékalbumokat lapozgat buzgón. Poppy tudatosan és programszerűen próbál gyerek maradni a rideg, gyakorlatias felnőtt-világban. „Kíséreljen már meg végre felnőttként viselkedni”, mordul rá a cselekmény egy pontján Scott, a folyton sértett, ember-, világ- és öngyűlölő autósoktató. „Úgy, mint maga?” – kérdez vissza Poppy, s ebben nem az a tény sokatmondó, hogy láttuk, milyen szörnyű figura Scott, s hogy mennyire szenved ettől, hanem az, hogy a film végére kiderül (ha eddig nem sejtettük volna): a rendezett életű és tudatú, talpig felnőtt férfi a lelke mélyén sérülékenyebb gyermek, mint bolondosan jókedvű és jólelkű infantilis hősnőnk. „Felnőttől kéne tanácsot kérned” – javasolják máshelyütt Poppynak. „Nem ismerek egyet sem” – válaszolja mosolyogva. A záróképen, amelyen a két barátnő (Rohmer kortársát, Jacques Rivette-et idézőn) tavon csónakázik, Zoé kisasszony megjegyzi: „Rögös, hosszú út a vezet a felnőttségig”. „Szólj, ha elértük” – mondja mosolyogva Poppy, a kamera a magasba emelkedik, a csónak a benne ülőkkel egyre kisebb lesz, felcsendül a hatvanas évek könnyű filmjeit idéző hangulatos esztrádmuzsika, amely végigkísérte a történetet, így ér véget a Hajrá, boldogság!

A gyermetegség mint a gyöngéd lázadás metaforája vándormotívum a művészetek történetében, a moziéban is. Poppy közeli rokona Fellini Gelsominája és Cabiriája, a Százszorszépek két szertelen, rontó-bontó libuskája vagy Ferreri Szállást kérekjének lázadó, anarchista tanára. Változatos variációk ezek ugyanarra a témára: Fellinié költői és tragikus, Chytilováé kegyetlenül humoros, Ferrerié megértő és szelíd. Nem csak hangvétele, témája okán is ez utóbbi áll a legközelebb Leigh munkájához. Poppy foglalkozására nézve általános iskolai tanárnő, életét gyermekek között tölti, akik láthatóan sokkal megértőbbek vele, mint a fölnőttek. A film markáns motívuma a nevelés. Nem csak Poppy foglalkozása pedagógus, hanem az filmbéli ellenpontjáé, Scotté is, aki a lányt autóvezetésre oktatja-idomítja. „Maga folyvást üvölt, én folyvást mosolygok” – mondja Poppy a férfinak, ám az összes mosolya hiábavalónak bizonyul. Scottie-ban paranoiává torzul a felelősségtudat, vagyis az, amit röviden „felnőttségnek” nevezünk. A derűs Poppy sötét antitézise ő, nem csak metaforikusan, hanem valóságosan is. A film színvilága gondosan megkomponált: hősnőnk rikító zöldeket, pirosakat, kékeket visel, mulatságos csizmában jár (ezt próbálja róla leparancsolni, merőben praktikus érvekkel, az oktató), vállain méretes tarka szatyrok lengedeznek. Munkahelyén, az iskolában az ultramarin az uralkodó szín, kis autójuk, amellyel barátnőivel furikázik, bohókás kanárisárga. Scottie ezzel szemben a fekete és a szürke árnyalataiba öltözik, más színt nem ismer. „Milyen volt a vezetés-óra?” – kérdezi Poppyt a barátnője. „Sötét” – válaszolja tömören és pontosan. Nehéz elképzelni két ellentétesebb figurát Poppynál és Scottie-nál. Szűk kocsitérben látjuk őket, amelynek klausztrofóbiás összezártságában az aggódó-precíz férfi akkurátusan-idegesen okítja a vidám, léha tanárnőt. Merő görcs az egyik, felszabadult és könnyed a másik. Vérbeli filmes nagyjelenet ez, minden korábbi Leigh-műben találunk hasonlót. Két nagy színész bensőséges kabinetalakítása a vissza-visszatérő párbeszédsorozat az autóban, a lassú ismerkedéstől-tapogatózástól a kitörésig, a teljes lelepleződésig, majd a szelíd megbocsátásig és megértésig.

A Poppyt játszó Sally Hawkinst okkal repítették az égbe a kritikák, s nyerte el a berlini fesztivál színészi díját: ártatlan, bohókás mosolya valósággal beragyogja a vásznat, a Hajrá, boldogság! felülüthetetlen aduja. Hálás szerep az övé, így árnyékában kevesebben figyeltek föl a Scottot alakító Eddie Marsanra (mindkettőjük felbukkant már a Leigh-univerzumban), aki nehezen fölülmúlható érzékenységgel hozza azt a köznapi paranoiát, amelynek nap mint nap tanúi vagyunk, ám ilyen közelről és ilyen összetetten ritkán van alkalmunk megfigyelni.

Leigh ezúttal is diszkrét, távolságtartó eszközökkel dolgozik, nem tolakszik az előtérbe. Filmje láttán az az érzésünk, mintha nem is lenne jelen a kamera, mintha a dolgok csak úgy, spontánul megtörténnének a szemünk láttára. Ezt elérni az egyik legkomolyabb vívmány, elég ha (megint) csak Rohmer visszafogott stílusát idézzük emlékezetünkbe. Akárcsak Rohmernél, a látszólagos eszköztelenség Leigh-nél is pontos és tudatos filmnyelvet takar. A rendező vissza-visszatérő fogása, hogy hagyja a jeleneteket kifutni, de továbbra is bekapcsolva hagyja a kamerát, a képen ott marad a háttérben hol két tehetetlenül ücsörgő testes figura a tengerparton, hol egy kivilágított hentesbolt az éjszakai Londonban, hol egy (Leigh kedvenc színészére, Timothy Spallra emlékeztető) szuszogó, kövér, szerencsétlen férfi az orvosi rendelőben.

Amilyen egyszerű és kézenfekvő Leigh stílusa, olyan kézenfekvőnek tűnik a föladat, amelyre vállalkozott: filmet készíteni a boldogságról. Nem a hiányáról, hanem a jelenlétéről. Csoda tudja, miért alakult úgy, hogy ez ma jószerivel reménytelennek látszik. Boldog emberek mostanában nemigen tűnnek föl a vásznon, a makacs brit rendező megint szembebotorkál a kordivattal. A boldog embert ma hülyének nézik. Tarkovszkij egyenesen úgy vélte, aki vidám, az nincs tisztában a helyzetével: ő csak a gyerekeknek engedélyezte a jókedvet, a nevetést. Leigh, ez a dionüszoszi alkatú, horatiusi derűvel megáldott filmes aligha ért egyet a modern film szigorú orosz prófétájával. Szerinte a fölnőtt is lehet gyerek, és lehet boldog is. Az ember, vallja, örömre-boldogságra született, nem kéne hagynia, hogy ebben megakadályozzák. Mesét mond ezért, boldogmesét, mert a boldogság csak a mesék gyerekvilágában honos. Tanító célzatú fabulája arról szól, hogy az öröm kikopása a világból nem szükségszerű: boldognak lenni személyes döntés, elhatározás kérdése is. „Nem tehetsz mindenkit boldoggá” – inti Poppyt a barátnője. „Nem ártok senkinek, ha legalább megpróbálom” – válaszolja a lány.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2008/12 50-51. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9593

Cikk értékelése:

szavazat: 988 átlag: 5.32

előző 1 következő

új komment