Kolozsi László
Amiről nem lehet beszélni, arról kell csak igazán beszélni: a Fövenyóra az emlékezés filmje.
Danilo Kią elbeszéléseiben a helyek, az elbeszélések terei – egy istállóból kialakított szoba, rozoga, szelelő vaskályhával; egy üres, délutáni vasúti váróterem; egy vasúti tisztviselő fehérre meszelt falú előszobája, egy pincében megbújó ember fészke; egy cirkuszi kocsi előtt a letaposott fű – homályosan lebegő, nehezen felfogható helyek. A részletező, precíz leírásokkal megteremtett terek: derengenek. A részletek kivehetők, de a hely, a hely egésze, olykor csak alig. Nem segít az sem, ha az olvasó hunyorog, vagyis a lehető legnagyobb figyelemmel figyeli e helyeket. Az egyre jobban kinyíló, egyre jobban megismert hely, ha nem is beazonosíthatatlan, de legalábbis rejtélyes marad. A derengés mögött, ha nagyon közel megyünk, olyan súlyos sorsokat és eseményeket sejtünk, hogy nehéz olykor a Kią-szövegben beljebb menni: a haladást balsejtelmek gátolják. Danilo Kią leírásaiban a szavak olykor olyanok, mintha lebegnének, de ez a súlytalanság korántsem derűs: joggal lehet attól tartani, hogy váratlanul a szavak a szenvedés felé gravitálnak. A szenvedés az az erő, ami lehúzza őket, ami a tárgyaknak formát ad. Az Európa Kiadó szerkesztőjének döntését nem csak elfogadni, de egyenesen méltatni lehet: a Fövenyóra legújabb kiadására a következő idézetet íratta fel: „hála átélt szenvedéseimnek és tébolyomnak, szebben és gazdagabban éltem, mint ti”.
A sejtelmesség és a bonyolult szerkezet nem minden Kią-írás jellemzője. A holtak enciklopédiájának elbeszélései többnyire hagyományos novellák, egyenesek és könnyen értelmezhetők. Igaz, mindegyikben vannak derengő helyszínek – így az olyan nagyszerű elbeszéléséknek is, mint a Végtisztesség (más címen: Kurvatemetés), a Vörös Lenin-bélyegek vagy a Simon mágus (hogy csak a legismertebbeket említsem) – de egyikükben sem kell kibogozni, kitalálni, hol is járunk, ki is beszél. A szerbül író, de magát nem szerb íróként meghatározó Kią, a kultúrák keresztútján élő közép-európai írók egyike, történetesen a Fövenyórából filmet készítő Tolnai Szabolcs édesapjának, a költő Tolnai Ottónak barátja volt, tőle pár háznyira született. Ivo Andrić hőseihez hasonlóan Kią szereplői is könnyedén lépik át a földrajzi határokat, és tulajdonképpen nem számít a nemzetiségük: egy sokszínű és ettől a sokszínűségtől érdekes hely lakói, de Kią világa már sokkal komorabb, mint az elődöké, mert mindent áthat az együtt élők közt a politikai célokból szított néma gyűlölet. Attól is lesz közép-európai, ahogy ennek a gyűlöletnek az okait és következményeit feltárja. Attól, ahogy ráirányítja a figyelmet a manipulálhatóságunkra, arra, hogy az irigységgel és a kicsinyességgel milyen könnyen vissza tud élni a hatalom, és milyen könnyen egymás ellen fordíthatja a családi és érzelmi kötöttségük miatt együvé tartozókat.
A gyűlölet tébolyának közép-európai tanúi új stílust, új nyelvet kerestek a XIX. század regényíróinak eszközeivel elmondhatatlan tragédiák elmondásához. Filmre vinni Danilo Kią Fövenyóráját – illetve a művel trilógiát alkotó Korai bánatot és a Kert, hamut – nemcsak a nyelve és e nyelv erőteljes képisége miatt tűnt lehetetlen vállalkozásnak, de a szerkezete miatt is. Az olvasónak össze kell szednie magát ahhoz, hogy megértse, vagyis össze tudja rakni a Kią-szövegekből – köztük emlék- és álomtöredékekből, Kią egyik írói példaképét, Proustot idéző emlékezetfolyamokból, borgesi gondolatlabirintusokból – a történetet. Danilo Kią holocaust-regényének központi alakja az apja után nyomoz. Azt próbálja felderíteni, hogy mi igaz apjának a halála előtt írt leveléből, mi történt, mielőtt az apja meghalt. Nem annyira a felelősöket keresi, mint inkább a múltat faggatja. A regény jelentős része kérdésekből és feleletekből áll: nem vallomásra, hanem sokkal inkább vallatásra hasonlít: miért történt, ami történt; hogyan lehet e lassan feltáruló múltat túlélni, ép ésszel újraélni.
A regény és a film bonyolult szerkezete nem a puzzle-t idézi, sokkal inkább emlékeztet egy régi logikai játékra. A tizenhat kis kockára osztott mező egy képet ad ki: a csontkockák alatt van egy kockányi lyuk, ebbe belecsúsztatható egy kocka, és így vele együtt a többi is elmozdul, összekeverve a képet. A feladat az, hogy az eredeti képet kirakjuk. Az ábra sokszor a játék hátára van gravírozva. Ahogy a Kią-regény végén is ott áll az apa levele. Itt ellenőrizhetjük, hogy megoldásunk helyes volt-e (illetve itt sem: hiszen a Fövenyórában – a filmben és a regényben is többször elhangzik: „minden elpereg, szétfoszlik”– innen jön a cím is: fontos momentumoknak egyszerűen nyoma vész.
Tolnai Szabolcsnak ezzel a rendkívüli szerkezettel és a mű képiségével is számolnia kellett, amikor munkába fogott. A mű képei – Pohárnok Gergely operatőrnek is köszönhetően – majdnem tökéletesen idézik fel a Fövenyóra világát, ami több, mint bravúr. Ez valóban csak úgy lehetséges, hogy a rendező Tolnai úgy tudott gondolkodni, mint az író Kią, és csak azért lehetséges, mert van közös pontja a múltjuknak, mert mindketten vajdaságiak, mert van e tájon egy nagyon erős közös emlékezet, amit érzékenyen éreznek, illetve éreztek mindketten. A Fövenyóra nem csak holocaust-film. Nem elsősorban az. Az emlékezés filmjének mondanám inkább. És az emlékeket, ahogy a regényben az állandó kérdések, itt ez a közös (együtt)gondolkodás ébreszti fel. A fájdalom, a tragédia exponál ilyen élesen. Az hagy ilyen éles képnyomokat. A filmnek számos erős jelenete van: ilyen a kismacska agyoncsapása, a sakkozók és felettük a ketyegő óra, az abbáziai Hotel Royal, ahol az író apja árnyalakját látja, az üres tengerparti sétány, a sarki kocsma, lentről, egészen földközelből és távolról fényképezve és a film elején az eső: ahogy a család egy fa alá húzódva kivárja az eső végét. Ahogy ebben a jelenetben felsejlik a tragédia, úgy sejlik fel Kią regényének elején, a leírások indái közt.
A film azért lett fekete-fehér, mert nem volt elég pénz a forgatásra, a díszletek szegényesek lettek volna, de mégis, úgy érzem, a Fövenyórának éppen azért olyan erős a képi világa, mert ilyen súlyosak és élesek a fények és az árnyékok. Mintha Ilford-filmre készített régi fotókból állna össze. Olykor csak kezek, lábak, arcok tűnnek fel egy lámpa imbolygó fényében. (E fekete-fehér világ Tarr Bélát juttathatja az eszünkbe, de a Fövenyóra és a Werckmeister harmóniák között legfeljebb csak annyi az átfedés, hogy mindkettőben szerepel a remek Lars Rudolph – itt egy álomjelenetben).
A szerkezetet, vagyis a regény szerkezetét viszont nem sikerült Tolnai Szabolcsnak visszaadnia: kísérlete eleve kudarca is volt ítélve, hiszen míg a regény jeleneteit tologathatjuk (lapozgathatunk előre-hátra), a film könyörtelenül halad előre. Így az apróbb utalásokból összeálló szerkezetben lényeges epizódok nem nyerik el a helyüket: nagy figyelmet igényel, hogy észrevegyük, az apa hajdani vágyálma, hogy a Hotel Royalban kóstolgathasson majd finom italokat, törkölyt, francia konyakot, pelinkovácot, és ebéd után terránt és dingácsot, visszatér az utolsó jelenetek egyikében, amikor a fiú az apja szellemét kergeti a tengerparti szállodában. Épp az italrendelés a bizonyíték, hogy rég eltűnt apja az, aki az imént még itt járt, és előle a mosdóba menekült.
A regényben a jelenetek sorrendje korántsem esetleges: az eredeti forgatókönyvben a Rorschach-teszt jelenet a történet elején szerepelt (a könyvben csak a 132. oldalon kerül elő) – vagyis világossá tette, hogy az emlékező elméjével baj van. A jeleneteknek ez a végső sorrendje zavart okoz – legfőképpen azt forgatja meg, aki ismeri Kią művét – nem derül ki, pontosabban nem lesz egyértelmű, hogy az a hosszan és majdnem szó szerint idézett álomjelenet, amikor az apát, Eduard Samot leszállítják többedmagával a vonatról, és nem tud vizelni, mert figyelik, és halott katonák támadnak fel, imbolyogva, a szeme láttára (egyikük Lars Rudolph): álom. Erős, kegyetlen álom. Nem lesz világos egy Kią világában járatlan néző számára, hogy mik a pontos családi viszonyok, ki kinek a kije. Ezért az utolsó jelenetek után azt gondoltam, a film, szemben a regénnyel, nem a tologatós játék elve szerint működik (mivel nem is lehetett ez a cél), hanem sokkal egyszerűbb – és jobban megtéveszti a Kią műveiben otthonos nézőt, mint azt, aki még csak nem is hallott harangozni a szerzőről. Az említett álomjelenet ugyanis érthető úgy is, hogy mindaz, amit látunk, az apával valóban megtörtént. Illetve úgy is, hogy mindez – a sok rossz – a fiú képzeletének szülötte. Nem lehet, de nem is feltétlenül kell az álom és őrületjeleneteket leválasztani a valóságos történéseket imitáló jelenetekről. Ha van valami, ami leválik a filmről, akkor azok éppen a hetvenes évek lázas ifjúságának találkozóit, a Kią körül fellobbant plágium-vitát megjelenítő, a háborús jelenetekhez képest suta és nagyon valóságos epizódok.
Tolnai Szabolcs filmjében is feltűnik a Kią regényét meghatározó mű. Wittgenstein Tractatusa, aminek sokat citált utolsó mondatát („Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell.”) fordítja ki Tolnai is: amiről nem lehet beszélni, arról kell csak igazán beszélni. Csak arról szabad.
Tolnai filmjének pozitív hősei többnyire enerváltak, fekete-fehéren játszanak, a többiek, az ellenoldalon levők, mint például a most is kitűnő Lázár Kati és Rajhona Ádám, izgatottak, harsányak. Kevés az olyan film az utóbbi időben, amelyben minden szereplő ennyire a helyén van, ennyire ki van találva, ennyire pontosan lenne ábrázolva. Tolnai Szabolcs olyan biztosan lép be az emléknyomokba, mintha azok a frissen esett hóban maradtak volna meg: lehajtott fejjel halad előre. A halál, a halálok felé. „A történelmet a győztesek írják. A szájhagyományt a nép teremti. Az írók fantáziálnak. Bizonyos csak a halál.”– írta Danilo Kią. Akárhogy is értelmezzük a Fövenyóra szerkezetét, még ha azt is gondoljuk – némi joggal –, hogy e szerkezet a történetet zavarossá teszi, ennek az igazságnak kevés pontosabb megjelenítése van.
Ha a Fövenyóra tologatós játékának végére érve az epizódokat, motívumokat – nem kevés türelemmel és képzelettel – össze tudjuk kötni: egy arc néz ránk. Egy mindent elfogadó, és éppen kihunyó, és ezért mindent megértő tekintet.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2008/12 48-49. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9592 |
