Klacsán Csaba
A feladat nem változott, a cél idén is a térség (film)kultúrájának összegzése volt a Mecsek alján.
A város életében kiemelten fontos 2010-es dátum sebesen közeleg, ennek megfelelően a Pécsi Filmünnepről időközben Moveast névre váltó nemzetközi filmfesztiválnak is folyamatosan fejlődnie kellett volna az elmúlt négy év során. Azonban, ahogy egyre másra érkeznek a nyugtalanító hírek az Európa Kulturális Fővárosa projekt kapcsán, úgy válik egyre nyilvánvalóbbá, bizony, a Moveast háza táján sincs minden rendben. A szervezők évről-évre alacsonyabb költségvetésből kénytelenek gazdálkodni, s míg tavaly számos kísérőprogrammal még sikerült elfedni a problémákat, idén már szemmel látható volt a hiány. Az elmúlt években a vetítések fő helyszínéül szolgáló Uránia Mozi helyét szinte teljes egészében átvette a negyedakkora befogadóképességű, és minden szempontból sokkal kevésbé nézőbarát Apolló Filmszínház, a főtéren megszokott óriáskivetítőt és színpadot pedig egy 12 férőhelyes alkalmi „zsebmozi” váltotta.
Mindezek ellenére az idei felütés még nem is volt rossz. Az ezúttal a műhelymunkának is teret engedő zenei programért ismét a Mediawave felelt, ráadásul amellett, hogy a nyitányra beköszöntött a vénasszonyok nyara, ezúttal végre tényleg egy, a koncepcióhoz alapvetően illeszkedő elsőfilm, Fazekas Péter Para című munkája nyitotta meg a rendezvényt. Bár a versenyen kívül futó műfaji kevercs korántsem hibátlan (az erős forgatókönyvön alapuló alkotás szerény látványa helyenként a nyolcvanas évekbeli tévésorozatokéval vetekszik), és ennek megfelelően több szempontból is rímel a mustra felhozatalára, A nyomozó mellett a Para mégis egyértelműen a szemle legszórakoztatóbb darabja volt. A tizenkét versenyfilm túlnyomó többségét ugyanis még véletlenül sem a humor vagy a mívesség, sokkal inkább a kidolgozatlanság, a suta szexjelenetek és a szenvedés-elvágyódás központi motívuma jellemezték. Persze míg ez utóbbi hangsúlyos jelenléte vagy épp a humor hiánya önmagában még nem predesztinálhatja egy mozgókép sorsát, addig a megvalósításra fordított energia már nagyban befolyásolja a minőséget is. Mert amint arra a Mesterrel a mesterségről elnevezésű kísérőprogram keretében Makk Károly is felhívta a figyelmet, nem minden alkotás születik meg fejben, de a legjobbak igen. A 83 éves direktor saját alkotói meggyőződése – miszerint minden egyes jelenetet úgy kell megrendezni, mintha az a valóság ellopott pillanata lenne – szintén tanulságul szolgálhat majd a jövőben az idei megmérettetésen résztvevő fiatal rendezőknek. A tavalyi emészthetetlen filmdömping után ugyanis hiába szelektálta idén előzsűri is a jelentkezőket, a versenyprogramban résztvevő alkotások mintegy fele nem tudott túlmutatni a tévéjátékok szintjén és megoldásain. A leggyengébb munkák ráadásul érdekes módon épp a nagy hagyományokkal s fejlettebb filmgyártással bíró országokból érkeztek. Szlovákiát idén Vlado Fischer képviselte a Felezési idővel, de ezen a tragikomédián, a kapuzárási pánikot körbejáró zavaros történet és az érdektelen főhős miatt, még a játékidő felezése sem segített volna. Ugyanezen a színvonalon teljesített Karin Babinská is, első nagyjátékfilmje, a Habcsókok gyakorlatilag a csehországi Apám beájulna. A három végzős barátnő utolsó közös nyarát és szexuális ébredését párhuzamba állító film során mindenki szenved, szereplők és nézők egyaránt, s bár előbbiek a film végére révbe érnek, utóbbiaknak eztán is csak a szenvedés marad. A lengyel (Szerda, csütörtök reggel), a macedón (Felfordulva), a horvát (Játsszatok valami szerelmeset) és a szlovén (A kakas reggelije) versenyfilmek sem tudtak újat nyújtani, túlkomponált és hatásvadász erotikus betéteik révén rokoníthatóak az előző két alkotással.
Noha a két idős színésznő (Nina Ruslanova és Marina Politsejmako) alakítása és a koszlottságot, elmúlást is szépen megkomponáló, elbűvölő látványvilág okán kiemelkedik a sorból az ukrán Eva Neyman lassú sodrású alkotása, A folyónál, túlzott magyarországi sikere mégis váratlan. A néhol már fájó tompaság és a cselekményt beindító, burleszkszerűen ügyefogyott hivatalnok teljesen elhibázott megjelenítése ellenére ugyanis a fiatal rendezőnő előbb a miskolci Cinefesten, majd Pécsett is kivívta mind a nemzetközi, mind a kritikusi zsűri elismerését. Kivételes vizuális érzékenységről tanúskodott Kristijan Milić Európa-szerte már számos fesztiváldíjjal jutalmazott, bosnyák-horvát koprodukcióban készült háborús drámája, az Élők és holtak is. Megannyi propagandafilm és posztháborús dráma után a harcmezők poklát testközelből ismerő horvát direktor egészen újszerűen, a műfajiság oldaláról közelített a határaink mellett lezajlott háborúhoz. A regényadaptáció története két szálon fut: az egyik 1993-ban, a délszláv háború horvát-bosnyák frontján, a másik ugyanazon az elátkozott vidéken, de a második világháború idején játszódik. Míg a világháborús rész a klasszikus westernfilmek sárgás, fakó képi világát és nyersességét idézi, addig a közelmúlt háborúja már a Vietnam-filmek színes és kegyetlenül naturalista stílusában jelenik meg. Az 1943-ban vállvetve harcoló férfiak unokái ötven év múltán már szembenálló felek. Az erős párhuzam, valamint a történelmi-ideológiai állásfoglalás áldásos hiánya a háborúk értelmetlenségére világít rá. Nincsenek jók és rosszak, gyilkosok vannak, kik maguk is áldozattá válnak idővel. Sajnos azonban ezzel nagyjából ki is merült a forgatókönyv. A cselekmény túlzottan kiszámítható, a film során elhunyt katonák szellemként visszatérése pedig ugyanúgy felesleges, mint az értelmetlen és túlzottan didaktikus lezárás.
Ahogy e vérzivataros térség abszurd módon önismétlő történelmének ok-okozati összefüggéseit, úgy a régi Varsó hírhedt Praga negyedének varázsát is csak az ott élők ismerhetik igazán. A lengyel Rezervátum, Lukasz Palkowski dolgozata legalábbis erről árulkodik. A film főhőse Marcin, a középszerű modellfotós, aki kényszerűségből, anyagi nehézségei miatt költözik a lepukkant városrészbe, majd egy „bennszülött” kisfiú jóvoltából csakhamar ünnepelt szociofotóssá lesz. A rakoncátlan gyerek eleinte csak bosszantani akarja a férfit, s az utálat kölcsönös. Azonban miután a fiú által ellopott fényképezőgép csupa jó minőségű, életszerű képpel kerül vissza jogos tulajdonosához, Marcin felismeri élete nagy lehetőséget. Megérti, hogy külső szemlélőként sosem fogja így látni a helyieket, szüksége lesz tehát a rakoncátlan gyerekre. A lendület kiválóan ellensúlyozza a történet kiszámíthatóságát, így a pontos dramaturgia és a jó érzékkel felskiccelt jellemrajzok révén végül nemcsak a Praga-negyed valódi szépsége, de egy mesei elemekkel tarkított, derűs beilleszkedés-történet is megelevenedik a filmvásznon. Bár a másik kiemelkedő alkotás, a szerb Huddersfield már közel sem ily szívmelengető, mégis kifejezetten jól sikerült darab. Sajátos osztálytalálkozó a háború utáni Szerbiából, ahol három régi barát és három különböző sors egyetlen napra újra összefut. A találkozó apropóját az Angliába szakadt Igor látogatása adja. Itthon maradt barátai időközben eltávolodtak egymástól, mert míg Dule hasztalan a saját karrierjét építené, Rasa semmivel sem törődik. A helyi rádió cinikus műsorvezetőjeként és alkalmi irodalomtanárként tengeti egyhangú mindennapjait, melyekbe csak fiatal tanítványa, Milica és idegbeteg szomszédja, Iván visz némi színt. Ivan ®ivković kamaradrámájának valódi ereje az átütő színészi játékban rejlik. A félelmetesen koravén arcok szavak nélkül is beszédesek, nem csak egy háborúban felnövő nemzedék tragédiáját, a mai harmincasok javarészére valóban jellemző identitásválságot is hűen tükrözik. A direktor jó érzékkel hozza helyzetbe színészeit, akik teljes mértékben meg is hálálják ezt, így kegyetlen lelki játszmáik nyomán nem csak személyes tragédiájuk, de egy egész nemzet útkeresése és jelenlegi társadalmi viszonyai is felsejlenek.
Noha a Moveast idei felhozatala nem ezt igazolja, arról, hogy a 2008-ban jelenlévő nemzetek filmgyártásaival még sincs komoly gond, esetenként a honi filmforgalmazás és a hasonló tematikájú fesztiválok is tanúskodnak. Számos más mustra mellett Trieszt, Pula, Zágráb vagy a vállalásában leginkább hasonlatos, Közép-, Kelet- és Délkelet-Európa filmjeire koncentráló Szarajevói Filmfesztivál is évről-évre egyre népszerűbb alkotói körökben. A bevallottan még mindig önmagát keresgélő pécsi fesztivál legfontosabb feladata is az lehet majd az elkövetkező években, hogy ne csak meghirdesse, vonzóvá, presztízsértékűvé is tegye saját szemléjét a térség fiatal filmeseinek körében. A már most is becsülendő lelkesedés mellé markáns arculatra, kiforrott koncepcióra is szükség lesz ahhoz, hogy a jövőben mindenki meg akarjon itt jelenni. Mert akkor nemcsak elvétve láthatunk majd jó filmeket, itt lesznek a legjobbak is. Ehhez persze először is a technikai feltételeken kell majd javítani, mert az idei vetítéseket nem csak a helyszín adottságaiból következő hosszú késések, de hibás fordítások és rossz feliratok is nehezítették. S lesz még mit javítani a közönségtalálkozók menetén is, mert hiába kísérik el filmjeiket az alkotók, ha alkalmanként csak néhány érdeklődővel és adott esetben egy tájékozatlan, vagy a hallgatóság igényeit egyáltalán nem érzékelő moderátorral találják szembe magukat, a végeredmény nem lehet más, mint kínos feszengés. Addig azonban nem marad más, csak a hazai büszkeség. Mert az idei felhozatalból nyilvánvalóan kiemelkedett a két magyar versenyfilm: Faur Annától a Lányok, Gigor Attilától pedig A nyomozó.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2008/12 46-47. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9591 |
