Nánay Bence
Az amerikai talk show-k – akárcsak magyar klónjaik – egyszerre próbálnak beszélgető- és showműsorok lenni. Ez ritkán sikerül.
A talk show talán a legfurcsább tévés műfaj, majdhogynem fából vaskarika. Két ember beszélgetése ugyanis nem különösebben látványos: kérdés tehát, hogy mi szolgáltatja a show-t.
A klasszikus beszélgetős műsorok, mint például Vitray Tamás, Kepes András vagy Vámos Miklós szép lassú, ráérős, a mai pörgős televíziózáshoz képest anakronisztikus párbeszédei tudatosan kerülték a show-jelleget. Az új generációs talk show-k – például a Friderikusz-show és Fábry Sándor Showderje – pedig nem annyira a beszélgetésről, mint inkább a műsorvezetőről szólnak.
Ez a kettősség nem véletlen. A beszélgetős műsorok műfaja ugyanis alapvetően skizofrén helyzetből indít. Két ember beszélget, és a közönség (a stúdióban és a tévé előtt) ezt nézi. A résztvevőknek tehát el kell dönteniük, kinek beszélnek: a közönségnek vagy a beszélgetőpartnerüknek. Vagy valódi beszélgetést próbálnak folytatni, mintha egy kávéházban lennének, és semmibe veszik a közönséget, vagy pedig igazából a közönségnek szólnak, és a beszélgetőpartnerüket veszik semmibe. Ez a talk show paradoxona.
A magyar műsorok modelljéül szolgáló amerikai talk show-knak muszáj összeegyeztetni ezt a két látszólag nehezen összeegyeztethető aspektust. Az amerikai tévében elképzelhetetlen egy ráérős, igazi beszélgetőműsor, mert nem eladható, legalábbis nem az országos adókon. Ugyanakkor a talk show-k egyik fontos szerepe a reklám: ha egy új filmet mutatnak be, a film főszereplői végigjárják az összes talk show-t, hogy a filmről – és persze saját magukról – beszéljenek. Igazi beszélgetést kellene tehát igazi látványosságként bemutatni.
Az amerikai talk show-k ezt egy viszonylag merev szabályrendszerrel próbálják elérni. A meglepően magas nézettségű késő esti talk show-k mind ugyanarra a modellre épülnek – ezt a modellt a magyar klónok is átvették. A házigazda egy rövid és vicces monológgal indít, amely leginkább az előző nap nagyobb port kavart politikai- és bulvárhíreire reagáló vicc-csokor. Nem koherens monológról van szó tehát, hanem egymástól független poénok felmondásáról. Ezután a házigazda leül egy íróasztal mögé, és kezdetét veszik különböző vicces jelenetek, bakik a tévéből, nyomdahibák különböző újságokból vagy Bush beszédeinek különösen vicces pillanataiból összeállított montázs. Eközben a házigazda gyakran a kísérőzenekar vezetőjét is megszólítja, és közösen kommentálják a poénokat. Csak mindezek után jönnek be a vendégek. A „show” tehát a műsor első fele, a „talk” pedig a második.
Ezek a beszélgetőműsorok hetente ötször jelentkeznek (nem egyszer, mint magyar megfelelőik), így a poénokat leginkább hivatásos viccírók gyártják, és a beszélgetéshez is kis segítő kártyákat használnak a házigazdák, nehogy a kérdezés során zavarba jöjjenek.
Sok magyar néző számára a kilencvenes évek elején a talk show az üres, anti-intellektuális (bár profi) szórakoztatás szinonimájává vált. Az akkori egyetlen igazi magyar talk show, a Friderikusz-show ezt nyíltan fel is vállalta – megemlítendő, hogy míg az egyik csatornán a Friderikusz-show ment, a másikon a politizáló értelmiségieket megcélzó Össztűzt sugározták – a két műsor nézőtábora között nem igazán volt átfedés. A Friderikusz-show szinte pontról pontra követte a nagy amerikai talk show-kat – különösen Jay Leno Tonight Show-ját (NBC) és David Letterman Late Show-ját (CBS), és erre a Vitrayhoz szokott magyar nézőközönség nem volt felkészülve.
Bár Fábry Sándor a kilencvenes évek elején még a belvárosi értelmiségieket szórakoztatta a Merlin Klubban kifejezetten intellektuális vicceivel, mostanra hozzáállása szinte minden tekintetben megváltozott, így ma már a Showder nem nyújt különösebben magas szellemi színvonalú szórakoztatást.
Érdekes módon azonban Amerikában a talk show műfaja egyáltalán nem anti-intellektuális. Conan O’Brian, a Late Night (NBC) házigazdája a Harvardon végzett, és műsora sokszor kifejezetten a kockafejű egyetemi hallgatókat célozza meg – Jim Carrey-vel egy alkalommal például hosszú percekig a kvantummechanikáról folytatott eszmecserét. A politikai talk show – amely sok tekintetben külön műfajnak tekinthető – pedig kifejezetten az értelmiségieknek szól, különösen Bill Maher Real time-ja (HBO).
Amerikai talk show-ból több tucat van, reggeltől (The View, ABC) késő estig, de a klasszikus és legbefolyásosabb talk show-kat késő este sugározzák. És a késő este itt valóban szó szerint értendő: Leno és Letterman fél tizenkettőkor kezd, O’Brian és Craig Ferguson Late late show-ja (CBS) fél egykor. Az időpont ellenére meglepően sokan nézik ezeket a műsorokat, részben a TiVo rendszerű tévék késleltetett lejátszásának, részben a YouTube és más internetes videómegosztóknak köszönhetően.
Ezekben a műsorokban a legnagyobb sztárok a vendégek, a hollywoodi színészektől kezdve a legfontosabb politikusokig. És bár ezek nem politikai talk show-k, tehát nem elsősorban a politikáról szólnak, azért finoman vagy kevésbé finoman politizálnak is. Természetes, hogy a két idei elnökjelölt, McCain és Obama többször is szerepelt Lenónál és Lettermannél is. Ilyenkor a politikusokat nem kemény és váratlan kérdések, hanem inkább vicces, sokszor előre egyeztetett dialógusok várják. Ezek a talk show-k nem kampányolhatnak sem az egyik, sem a másik párt mellett vagy ellen. Erre más talk show-k szakosodnak, mint például a The Colbert Report és a The Daily Show. A késő esti talk show-k (elvileg) politikailag semlegesek. Egy republikánus-ellenes viccet egy demokrata-ellenes poénnak kell követnie.
Hogy a talk show-k házigazdái mégis milyen közel kerülhetnek a tűzhöz, azt többek között Jay Leno példája illusztrálja: ő volt Arnold Schwarzenegger választási partijának házigazdája, amikor a filmszínészt Kalifornia kormányzójává választották. David Letterman esete pedig különösen érdekes. Szeptember végén a republikánus elnökjelölt, John McCain visszamondta szereplését Letterman műsorában a nehéz gazdasági helyzetre hivatkozva. Letterman azonban megtudta, hogy a műsorral egyidőben a CBS híradójának nyilatkozott több mint tíz percig. Érthető módon ez nem tetszett a talk show házigazdájának, és az esetet követően keményen kampányolt McCain ellen – holott az elnökjelölt éppen az ő műsorában jelentette be hónapokkal ezelőtt, hogy indul az elnöki posztért. Többször is megjegyezte, hogy „mint ez köztudott, a Fehér Házba rajtam keresztül vezet az út. John McCainnek talán gondolnia kellett volna erre, amikor lemondta szereplését”. McCain két hét múlva kénytelen volt visszamenni, hogy bocsánatot kérjen, de Letterman ezuttal kemény kérdésekkel várta.
Leno és Letterman évtizedek óta gyűri az ipart – utóbbi műsorát az AXN-en már a magyar nézők is naponta láthatják –, és O’Brian is több mint tíz éve próbál vicces maradni. Az előregyártott poénok és az előre megírt interjúkérdések azonban kezdenek kicsit megfáradni. Talán éppen ezért nőtt meg a politikai talk show műfajának népszerűsége. És ezért különösen sikeres Craig Ferguson új, késő esti talk show-ja, a Late late show.
Ferguson gyökeres változást hozott a talk show-k műfajába: nincs zenekar, nincsenek előre megírt poénok és kérdések. A monológ részben improvizáció, és a beszélgetés nem előre egyeztetett kérdések és válaszok sora, hanem valódi, spontán dialógus. De a legfontosabb változás, hogy Ferguson megoldást talált a talk show paradoxonára. Ez a megoldás a közönség bevonását jelenti. Már a monológnál fontos, hogy igazából a közönséggel folytatott dialógusról van szó, ahol a házigazda a közönség reakciójára folyamatosan reflektál, néha nyíltan hozzájuk intézve szavait, néha, a kamerához közelebb lépve, a tévénézőkhöz. Ha egy poén nem ül, Ferguson nem lép tovább, azt remélve, hogy a következő majd jobban sikerül, hanem reflektál arra, hogy a poén nem ült. Nyelvbotlásait sem próbálja eltussolni, hanem viccet csinál belőlük.
A műsort bevezető monológ tehát igazából már párbeszéd, és ez szépen előkészíti a beszélgetést, melynek a közönség nem pusztán passzív szemlélője, hanem aktív résztvevője. Ferguson sokszor kikacsint a közönségre vagy reagál a közönség reakciójára. Az ő esetében tehát nem válik el élesen, hogy vagy a közönségnek, vagy pedig a beszélgetőpartnernek beszél: leginkább mindkettőhöz szól egyszerre.
Ezt persze csak azért teheti meg, mert folytonosan reflektál, nemcsak a közönség jelenlétére, hanem magára a talk show által diktált lehetetlen helyzetre. A talk show-k elengedhetetlen kellékét képező városkép-háttért (amit érthetetlen módon a magyar műsorok is átvettek) például rendszeresen kifigurázza. Minden talk show-t felvételről sugároznak, de a házigazdák mind úgy tesznek, mintha élő műsor lenne. Ferguson ebből is viccet csinál, és nyilvánvalóvá teszi, hogy igazából nem egyenes adást látunk, hanem a CBS tévécsatorna cenzorai által megvágott változatot. Ha belebonyolódik egy gondolatmenetbe, néha egyszerűen arra biztatja a tévénézőket, hogy kapcsoljanak át és nézzék inkább Conan O’Briant.
Ez az önironikus és szerény (vagy álszerény) hozzáállás szinte teljesen idegen a többi talk show házigazdájától. A talk show házigazdája a vendégeihez hasonló kaliberű sztár: életének kínos mozzanatait nem említheti, és az önkritika semmiképpen nem megengedhető. Ferguson pedig éppen ebből csinál sportot. Gyakran említi fiatalkori alkoholizmusát és két zűrös válását. Egyik legnépszerűbb húzása az volt, hogy amikor mindenki Britney Spears alkohol- és drogproblémáin viccelődött, ő egy szokatlanul komor hangulatú műsorában saját fiatalkori élményeire utalva megígérte, hogy amíg Spears nem jön rendbe, nem fog egyetlen poént sem elsütni róla, mert az alkoholizmus nem annyira vicces, és az énekesnőnek igazából segítségre van szüksége.
És itt meg kell jegyezni, hogy Ferguson nem amerikai: Skóciában töltötte élete első harminc évét, és erős skót akcentussal beszél. Éppen ezért engedhet meg magának nagyobb rugalmasságot. Ha az amerikai műsorvezetők, Fergusonhoz hasonlóan, saját magukat figuráznák ki, az a gyengeség jelének számítana, és ezért megengedhetetlen lenne.
És éppen ez a legzavaróbb az amerikai talk show-k magyar klónjaiban. A Friderikusz-show házigazdáját a kilencvenes évek elején nagyképűnek és sekélyesnek tartották. Igazából Friderikusz Sándor se nem nagyképű, se nem sekélyes. De mivel a Friderikusz-show bevallottan a Tonight Show-t próbálta lemásolni, és Jay Leno nagyképű és sekélyes (vagy legalábbis annak próbál látszani), Friderikusz is ilyenre vette a figurát.
Ha az amerikai talk show-kat képes egy európai emberibbé és ugyanakkor szórakoztatóbbá tenni, akkor ez Európában sem lenne lehetetlen.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2008/12 44-45. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9590 |
