Fekete Ibolya
Dokumentumfilmjei politikai tabukat, történelmi szégyenfoltokat forszíroztak. Nem voltak ezek harcias filmek, de csendes igazságuk tűrhetetlen volt a hatalomnak.
Simó Sándor grófnőnek hívta, még a Főiskoláról, abból az időből, amikor Herskó János volt az osztályfőnök, és Simó a tanársegéd. Ezek az idők már csak szájhagyomány útján jutottak el hozzám. Nagy osztály volt: Grunwalsky Ferenc, Szomjas György, Ragályi Elemér, Maár Gyula, Halász Mihály, Pintér Georg, Ráday Mihály, Jeli Ferenc, Böszörményi Géza. Ember Judit a fiatalkori fényképeken nagyon szép.
A Tantörténet és a Fagyöngyök idején találkoztam vele, akkor kerültem a Filmgyárba. Nagyon kedves volt és nagyon különös, kuncogó humorérzékkel, egész másképp és másra figyelt, mint a többi ember, és megátalkodott volt, szelíden, de rettenetesen megátalkodott.
Minden róla írott cikk és megemlékezés megemlíti, hogy ő volt a magyar film legbetiltottabb rendezője. A határozat, a Tantörténet, a Pócspetri, a Hagyd beszélni a Kutruczot, egy rövid ideig talán a Menedékjog is tiltott film volt, s egyedülálló zsenivel még a rendszerváltás után is sikerült olyan filmet csinálnia, ami dobozban maradt, néhány szereplő tiltakozott, ma se értem, hogy miért.
Erős kezdés volt A határozat. Gazdag Gyulával közösen csinálták, ma is iszonyú ereje van, és mai szemmel is világos, hogy 1972-ben nem lehetett vele egyebet tenni, mint betiltani. Szikár, pontos, kikezdhetetlen – a maga nemében teljes és pokoli képe a kádárizmusnak. Akarod tudni, milyen volt valójában? Nézd meg A határozatot. Nem mintha nem lenne tágasabb a kép – lefedi a mindenkori politikai manipuláció természetrajzát. S megérdemelne egy külön tanulmányt a nyitó jelenet mesterségbeli bravúrja: négy járási vezető, kettő pártbizottsági meg kettő tanácsi egy asztal körül megvitatja, hogy miért és hogyan kell eltávolítani egy tsz-elnököt. Első osztályú amerikai politikai krimiket megszégyenítő, pattanásig feszülő dráma, dokumentumfilmben azóta se láttam ilyet, igaz, ma már nem is lehetne leforgatni, se a galádság, se a tisztesség nem ilyen önfeledt már, ha kamera van ottan.
Egyszóval parádés indítása volt egy filmes pályának, és ki is kövezte a további utat. Még akkor is, ha a továbbiakban – s ez a legkülönösebb az egész történetben – a betiltások oka csak látszatra volt ennyire kézenfekvő: persze, Ember Judit filmjei túlnyomórészt tiltott politikai témákat, történelmi szégyenfoltokat forszíroztak, márpedig ha egy filmben olyasmiről beszéltetünk embereket, amiről köztudottan tilos beszélni, akkor nem meglepő, ha betiltják. (Ámbár a Tantörténet, egy lány szerelmi csalódást követő öngyilkossági kísérletének felidézése igazán messze esik a politikától, aztán mégis hogy betiltották!) De most visszatekintve úgy tűnik, mélyebb, súlyosabb oka volt annak a dühödt irritáltságnak, amit ezek a filmek kiváltottak – akkoriban csak így neveztük – a hatalomból: egyszerűen volt bennük valami makacs, megkérdőjelezhetetlen igazság, amit nem lehetett orrba vágni. Nem voltak ezek harcias filmek. Csak az emberek elmondták bennük csöndesen, szemrehányás, lázongás nélkül, hogy mi történt velük, és ez tűrhetetlen volt.
Ugyanarról van szó, ami miatt Judit maga is a végsőkig idegeire ment a paliknak a szakmában. (Azóta már tudom, amit akkor, emancipált kiscserkészként, nem vettem észre: hogy a nők mindig az idegeire mennek a paliknak a szakmában.) Tökéletesen hiányzott belőle az agresszió. De volt egy kis félmosolya, egy kérdő, csodálkozó tekintete és egy kis csöndje, amitől előbb meghökkent, majd megdühödött a közmondásosan magabiztos sok nagy filmrendező. Tényleg dühösek voltak rá, hogy tudniillik nem hagyja, hogy segítsenek neki. Hogy egy tengeri moszattal könnyebb megértetni, hogy amit nem lehet, azt nem lehet. Hogy nem fogja fel, bizonyos témák üzembiztosan vezetnek a betiltáshoz, s lényegében az alkotói perifériára szoruláshoz. Nem láttam én akkor bele, hogy mekkora volt és meddig tartott körülötte az a szolidaritás, amivel a szakma – becsületére legyen mondva – mindig is körülvette a betiltottakat. Annyi bizonyos, hogy ő nem könnyítette meg a kollégák dolgát: nem tekintette botlásnak a betiltott filmjeit (amiket ráadásul csak úgy-amennyire lehetett az ellenállás zászlajára tűzni, mert politikai tematikájuk ellenére nem voltak ideologikus filmek), és nem vonta le a realitások józan belátását tükröző következetéseket. Egyáltalán nem gondolta úgy, hogy neki másféle filmeket kellene csinálnia. Miért kéne másmilyen filmet csinálni, mint aminek önfeledt viszonya van az igazsághoz? Ez volt az, amit nem lehetett neki megmagyarázni, és ez halálba idegesítette a kollégákat.
Megkapta a lehetőséget, hogy készítsen egy dokumentum-játékfilmet, a Fagyöngyöket. Finom női sorsanalízis, leányanyák három generációja, egymást értő szövetsége. De azzal is baj volt. Valami olyasmi, hogy szép, szép, de nem elég erős. Pontatlan fanyalgás volt, valahogyan mégiscsak kiviláglott, hogy mi a baj: hogy az a szépséges, pókháló-finom líra, ami a Nórák történetében megjelent, egy olyan közeget burkolt be, ami irritálta az urakat. Hogy a Nórák szépsége egy sem nem egzotikus, sem nem átesztétizált vagy heroizált szegénységben, esettségben, öregedő arcbőrben, kis tenyeres-talpasságban öltött testet. Idegenkedve, kedvetlenül nézték ezeket a nőket. (Emlékszem, micsoda berzenkedést váltott ki egy másik női rendező jelenete, amiben egy középkorúnál tán kissé idősebb nő meztelenül mosdik egy lavórban – hogy miért is kell egy megereszkedett testet nézni.) S hogy ezek után Ember Judit a Pipás Pistáról akart játékfilmet csinálni, az végképp kiverte a biztosítékot. Indok persze volt bőven: nem elég, hogy valaki a tiszazugi gyilkosságokat női emancipációs történetnek fogja fel, de hozzá még egy rejtélyes, leszbikus, férfi-szerepben mászkáló nő köré csoportosítja a történetet, ez egyszerűen megengedhetetlen. Tényleg, hogy’ is képzeli! De az észérvek mögött megint csak ott lappangott valamifajta idegenkedés – mitől is? Lényegében az anyagkezelés módjától. Attól, hogy Ember Judit képes volt sorsot és szépséget látni és mutatni valamiben, ami kendőzetlen volt és köznapi. S mindezt anélkül, hogy úgynevezett dramatikus csomópontokat buherált volna az anyagba. Egyszóval nem volt elég „erős”. Annak fényében, ahogyan a filmművészet (vagy mi) útjai azóta alakultak, voltaképpen nem is könnyű az ő filmkészítői magatartása mellett érvelni. Lett ugyan trendje ennek az alig-dramatikus felfogásnak, hol mesterien stilizált, hol simán csak mesterkélt változatokban, de alig-alig találkozni az életanyag és a líra ilyen közvetlen egyneműségével, sem azzal a finoman szervezett dramaturgiával, ami fittyet hány a „poénra” – létezhet-e mainapság filmalkotás poén nélkül? S vajon létezik-e még nézői fogékonyság arra, ahogyan a Pócspetri tényfeltáró interjúsora egyszer csak passiójátékká emelkedik, és semmi mástól, csak a rendező tekintetétől, amely észreveszi, hogy a passió ott rejtőzik az anyagban.
Végül is a döntéshozók Ember Juditot dühödten nem taksálták játékfilmre. Kuncogott rajta és szenvedett tőle, nem érzelmileg, hanem alkotóként. Nem volt ádáz, nem volt harcias, nem szállt be a férfias bokszmérkőzésbe, csak – mint említettem – igen megátalkodott volt. Rajtamaradt a dokumentumfilmezésen, magányos gerilla módjára, egyre szűkülő terepen, egyre soványabb fillérekből, mindvégig jelentős és botrányos eredménnyel. E filmek jelentékenysége, bátorsága, a bennük foglalt igazság ereje szélsőségesen nincs arányban a nyilvánossággal, amit valaha kapott, és nagyon úgy néz ki, hogy ez már így is marad a gyalázatosan változó világban.
Pedig őrült veszteség lenne, ha az emberek nem akarnák, vagy nem állna módjukban megtudni mindazt, ami a Judit filmjeiből megtudható. Mert ma már egy árva szót nem lehet érteni a körülöttünk kavargó mondatok és magatartások kaotikus áradatából, ha nem tudjuk, hogy mi történt az emberekkel ebben az országban az elmúlt hatvan év során. Erről pedig nagyon sokat mondanak el ezek a filmek, sokkal-sokkal többet a bennük elősorolt tényeknél. Egy egész társadalom felgyülemlett, összecsomósodott, soha fel nem dolgozott élményanyagáról van szó, egy társadaloméról, amelynek nincs olyan rétege, amelyik ne szenvedett volna sérelmet, méltánytalanságot, igazságtalanságot a 20. század folyamán a megveretéstől, megaláztatástól, kiűzetéstől a megsemmisítésig. Ezzel kell tisztában lenni: a pócspetri parasztemberek népmesei ártatlanságával, azzal a kioldhatatlan fájdalommal, ahogyan pityeregve bevallják szégyenüket, hogy kikaptak; a Kutrucz Gizella zaklatottságával, ahogyan képtelen feldolgozni, hogy torkára forrasztják az igazság kikiabálását; a Nagy Imre-csoport asszonyainak agyonfegyelmezett szellemi erőfeszítésével, hogy feldolgozottnak tudhassák a velük történteket. Mai, sűrűre préselődött lelki és szellemi állapotaink eredetei lelhetők fel ezekben a filmekben türelmes, árnyalatos részletezettségben, ahogyan méltó és érdemes ezekről a dolgokról beszélni. Ember Judit pszichológiai érzéke és jártassága ahhoz kellett, hogy tudja: kibeszélés nélkül nincs gyógyulás. Magukhoz a beszélgetésekhez, a félelembe és szégyenbe belekövesedett parasztok vagy a megszólalás kockázatának minden árnyalatát ismerő értelmiségi asszonyok megszólaltatásához több kellett, mint pszichológiai érzék vagy éppenséggel együttérzés: emberi kvalitás kellett hozzá, a megszólalók igazságába vetett bizalom, tapintatos és türelmes jelenlét, amitől harmincévnyi némaság után ezek az emberek elhitték, hogy érdemes megszólalniuk.
Rengeteg története van az igazságtalanságnak, és nagyon kevés, ami a jóvátételről, a kiengesztelésről szólna. Ettől olyan szívszorítóak Ember Judit filmjei, ettől a missziótól, vagy kevésbé patetikusan, ettől az eltökélt feladatvállalástól: igazságot szolgáltatni, kiengesztelni, az elrabolt méltóságot visszaadni. Nem vádolnak ezek a filmek, nem a bűnösökkel foglalkoznak – hanem mindig az áldozatokkal. Nekik kellett végre szóhoz jutniuk. Aminthogy engesztelő az Újmagyar siralom is, az exhumálás önkínzó, gyötrelmes filmje. De hogyan is van az, hogy a vétlennek kell engesztelnie? Hogy talán csak tőle várható el a szükséges erkölcsi bátorság? Mindegy is ez, neki nem esett nehezére. Egy angyalföldi lakótelepi lakásban, irtóztató mennyiségű teleírt papír és jegyzetfecni közepette, egyforma megátalkodottsággal küzdve a következő filmért meg az évek alatt alattomosan elhatalmasodó betegség ellen, Ember Judit egyik filmmel a másik után kínálta fel országának a sorsközösség élményeit. Nem nagyon élt vele az ország, akkor sem, amikor pedig már nem volt eltiltva tőle. De hát hogyan is áhítozhatunk a katharzis után, ha meg akarjuk spórolni a megrendülést?
Talán úgy van, hogy a saját fájdalom tesz érzékennyé a mások fájdalma iránt – bizonyosan emberi nagyság kell hozzá, hogy így legyen. Ember Juditnak alapélménye volt, hogy a családját 1944-ben egy magyar faluban érte a deportálás. A Pócspetri után azt mondta: rettenetesen akarta, hogy a magyar parasztok megszeressék őt. Meglett, Juditka. A temetésre eljöttek a faluból. A polgármester búcsúbeszédet mondott, pityergő könnyekkel, nyíltszívű, fedetlen megrendüléssel, olyannal, amilyet a magunkfajta már alig is tud, alig is mer szabadjára engedni.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2008/12 40-43. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9588 |
