Varga Zoltán
An American Werewolf in London – amerikai, 1981. Rendezte: John Landis. Szereplők: David Naughton, Jenny Agutter, Griffin Dunne. Forgalmazó: Budapest Film. 97 perc.
1981 vitán felül a farkasember éve volt a horrorfilmben: két alapmű (Joe Dante Üvöltése, illetve John Landis szóban forgó munkája) és még legalább két opusz (Michael Wadleigh szociohorrorral kevert Wolfenje, illetve Larry Cohentől a filléres költségvetésével szinte kérkedő Telihold Gimi) állította reflektorfénybe a szörnytársaihoz képest szerényebb mozgóképes múltra visszatekintő rémet. Ebben az esztendőben töltötte be a negyvenet a mintaadó klasszikus, a Lon Chaney Jr. nevével fémjelzett A farkasember, s az alműfaj posztmodern verziói fel is köszöntik – nagy adag műfaji játékossággal és a konvenciók újragondolásával. A Landis-film kuriózuma – mi mást is várhatnánk a Blues Brothers rendezőjétől – a humor. A bizarr rémálmoknak, a monstrum éjszakai őrjöngésének vagy a pornómoziból egyenest a Piccadilly Circusra vezető végjátéknak a sokkhatásával kéz a kézben jár az akasztófahumor – a filmnek máig alig akad vetélytársa az elborzasztó és a komikus mozzanatok ilyen ütőképes kiegyensúlyozásában. Miként az átváltozás bemutatásában sem: minden CGI-szemfényvesztésre köröket ver a Rick Baker által kidolgozott folyamatos, több mint kétperces – hideglelősen érzékletes és részletes, fájdalmakkal teli – metamorfózis-szekvencia. A produkciót többek között ezért a filmtörténeti jelentőségű képsorért honorálták maszkmesteri Oscar-díjjal. De Landis filmje nem csak emiatt különleges: az Egy amerikai farkasember Londonban kulcsszerepet játszott a nyolcvanas évek erősen látványorientált rémfilmtrendjének, egy újfajta attrakciós mozinak a megteremtésében is (olyan munkák képviselik e trendet, mint A Dolog, a Poltergeist, a Veszélyes éj és A légy). A film érdemeit a szellemes zenehasználat tetőzi be: az elhangzó dalok mindegyike a vérfarkas mítoszának egyik alapmotívumáról, a Holdról énekel.
Landis alkotásának inspirációja nélkül az elmúlt két és fél évtized jobb-rosszabb farkasember-filmjei sem képzelhetők el. Tizenhat évvel később ugyan követte egy érdektelen folytatás (Anthony Waller: Egy amerikai farkasember Párizsban), valódi párdarabja azonban Landis munkásságában található meg: a Harapós nő (1992) a vámpírokhoz viszonyul ironikusan, s ha a szörnyábrázolás az invenciózusságot tekintve alul is marad elődjével szemben, van annyira szórakoztató, mint az.
Extrák: Semmi.
A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
offline: Filmvilág folyóirat 2008/11 60. old. | |
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9560 |