Fáber András
Alain Robbe-Grillet új filmje bűnügyi történet, kísértethistória, melodráma és mindezen műfajok ironikus megfordítása. Itt minden másképpen van.
Azok a bírálók, aki a „francia új regény” összefoglaló néven több-kevesebb joggal emlegetett írói csoportosulás tagjainak szemére vetik, hogy nincs humorérzékük (s már csak ezért sem tartozhatnak a legnagyobb művészek közé), megfeledkeznek arról, hogy az említett alkotók mindannyian Ionesco és Beckett „köpenyegéből” bújtak elő: művészi (sőt, emberi) alapélményük azonos azzal az abszurditás-élménnyel, amely a szürrealisták vagy akár Franz Kafka műveinek is egyik fontos alkotóeleme. (Kevéssé ismert tény, hogy korunk kultúrájában az abszurd voltaképpen a végvidékek, a perifériák exportterméke. S noha túlzás volna ok-okozati összefüggést feltételezni társadalmi háttér és művészi irányzat között, nyilván nem mellékes adalék, hogy – akárcsak Marguerite Duras és mások – maga Alain Robbe-Grillet is „az Isten háta mögött”, vagyis periférián született és nevelkedett.) Nos, a világ abszurd volta nemcsak szorongató, hanem nevetséges is annak számára, aki átéli. Max Brod feljegyezte, hogy amikor Franz Kafka felolvasta elbeszéléseit barátainak, azok gyakran nevettek.
Ebben az értelemben szórakoztató film Alain Robbe-Grillet új filmje, a Tébolyító zörejek a Kék Villa körül (angol címe: The Blue Villa). Ugyanakkor azonban szorongató, furcsa, bonyolult film is. Ahhoz tehát, hogy valóban élvezhessük, szükségesnek látszik néhány dolgot tisztázni.
Elöljáróban mindjárt azt, hogy Robbe-Grillet – mint korábbi műveiben, ezúttal is – szántszándékkal „összezavarja a nyomokat”, s nem teszi lehetővé, hogy felmerülő kérdéseinkre a formális logika szabályai szerint választ kapjunk. Sőt, ha a mű (a film) elején még úgy éreztük: tudjuk, értjük, ki kicsoda, és mi történt, ez az érzésünk a végére rendszerint tévesnek bizonyul. Több kérdéssel tesszük le a könyvet (kelünk fel a mozizsöllyéből), mint amikor elkezdtük olvasni (illetve – a filmet – nézni). Robbe-Grillet – mint többször elmondta – Husserl filozófiája nyomán azt vallja: különbség van a dolgok és a tudatunkban róluk alkotott kép között. Több ember tudatában ugyanaz a dolog más és más módon képeződhet le, különböző dolgok pedig azonos vagy hasonló módon. Az író-filmrendezőtől nem idegen frivolitással – Karinthyval szólva – kijelenthetjük róla: azt állítja, „minden másképpen van”. (E felfogás előképe, Akutagava elbeszélése, a Rasómon, illetve a belőle készült Kuroszava-film, A vihar kapujában, mely egyazon történet több különböző olvasatát helyezi egymás mellé, ugyebár szintén a kultúra „perifériájáról” – Japánból – került a „középpontba”.) (Képzettársításként ide kívánkozik egy párbeszéd a Robbe-Grillet-filmből. „Ön eurázsiai? – kérdezi Nordmann a szőke Sarah-t. – Nem vagyok az, csak úgy teszek, mintha az volnék” – hangzik a válasz.)
A film eredeti címe: Örjítő zaj. Azoknak a mah-jong dominóknak a zaja ez, melyet a földközi-tengeri szigeten a „Kék villa” nevű bordélyban tartózkodó kínaiak a játékhoz összekevernek. Nem a kínaiak ottléte az egyetlen egzotikum a filmben, mely otthonosság-érzéséből kizökkenti a nézőt. A férfi főszereplő, Edouard Nordmann (beszélő név, magyarul „északi ember”-t jelent), akit a többi szereplő csak „Nord”-nak szólít a filmben, Indokínából érkezett a szigetre (fogadott) lányával, a tizenhat éves Santával, akinek identitása – mint a későbbiekben látni fogjuk – szintén problematikus. Tovább fokozza a konfúziót, hogy a filmbéli rendőrfelügyelő, aki Nordmann állítólagos (vagy valóságos) bűncselekményei után nyomoz, egzotikus neve (Thieu) ellenére feltűnően európai küllemű. Magyarázatot persze nem kapunk, mint ahogyan arra sem, hogyan kerültek a görög szigetre kínaiak, s hogyan került a bordélyba az a szépséges kamaszlány, akihez Nordmann vonzódik, s akit „Lótuszvirág”-nak szólítanak, s csak kevesen vélik tudni, hogy az igazi neve: Santa. A néző mindvégig bizonytalanságban marad Santa kilétét illetőleg, hiszen a „flash back” technikával megelevenített múltbeli jelenetekben, amikor Nordmann megpróbálja az alvó lányt elcsábítani, egy másik fiatal színésznőt látunk. Az sem derül ki minden kétséget kizáróan, hogy amit látunk, valóban megtörtént-e, vagy csak az amatőr forgatókönyv-író Nordmann kábítószertől és alkoholtól (netán a bűntudattól) felzaklatott képzeletének terméke. Visszatérő képsor ugyanis a filmben, amint Nordmann egy (kitalált?) forgatókönyv jeleneteit diktálja dolgozószobájában egy régimódi orsós magnetofonba, ami remek alkalmat nyújt a rendezőnek arra, hogy élet és művészet viszonyát újra meg újra problematikus fénytörésben láttassa velünk. Ellenállhatatlanul komikus (szorongatóan mulatságos) hatást kelt ugyanis, amikor a főszereplő egy-egy instrukciója nyomán („Ne felejtsük el, hogy az imént látott jelenet éjszaka játszódott le”) valamely melodramatikus – tüntetőleg „beállított” – képsor újra lepereg előttünk, immár éjszakai megvilágításban. (A tisztesség kedvéért említem csak meg, hogy a forgatókönyvet író Robbe-Grillet mint egyik társrendező jegyzi a filmet, a másik társrendező Dimitri de Clercq, Robbe-Grillet egykori tanítványa, akinek – tekintettel a film félreismerhetetlen atmoszférájára – aligha juthatott jelentősebb feladat a technikai rendezőénél.) Csaknem kacagtató a szereplők fellengzős, az izzadságszagú „valósággal” éles kontrasztot alkotó, idézeteket görgető beszédmódja, kultikus, rituális taglejtéseik, perzselő indulataikkal ellentétben álló merev arcuk – valami szándékolt, idézőjelbe tett, eltávolított kimódoltság, s hozzá újabb kontrasztként a szigetlakók mindennapi életének csaknem naturalisztikus ábrázolása. Az idézőjelbe tett melodramatikusságot mint stíluseszközt Robbe-Grillet a valódiságról és a hamisságról vallott hagyományos nézeteink elbizonytalanítására használja, ami – a maga csinálmányos abszurditásában – újabb járulékos humorforrást jelent.
Ebben a filmben semmi sem biztos. Még a narrátor szerepe is kérdésessé válik, hiszen a cselekmény egy pontján megjelenik a lány – Santa – „igazi” apja mint annak a filmnek a producere, amelynek állítólagos forgatókönyvét Nordmann írja (lehet, hogy Nordmann, alias „Nord” szerepét is ő írta bele a forgatókönyvbe?). A „bolygó hollandi” története is gellert kap, s nemcsak azért, mert Robbe-Grillet – egyetlen magánhangzó megváltoztatásával – a főszereplőnő nevét is beszélő névvé alakítja: Senta helyett Santa, azaz „szent asszony” lesz belőle – ez a kis prosti titkos neve is –, aki feláldozza magát szerelméért, hanem azért is, mert, mint Robbe-Grillet irodalmi alkotásaiban és filmjeiben csaknem mindig, a melodrámát egy krimiszerű történet hordozza (elemei: a titkos bűn, az állítólagos gyilkosság, amelyet talán maga Nord, talán az ő felbujtására a kísértethajós, Frank követett el, a szimatoló rendőrfelügyelő, aki mint egy megelevenedett elidegenítő effektus szakítja meg rendszeresen a cselekmény menetét), amely a maga formátlanságában és bizonytalanságában épp olyan ál-krimi, mint amilyenekkel a valóságban szoktunk találkozni, s amelyekkel kapcsolatban nemcsak azt nem tudjuk meg, hogy ki a gyilkos, hanem azt sem, történt-e igazából gyilkosság, az okok pedig végképp homályban maradnak. Ráadásul a Robbe-Grillet-filmekben tapinthatóan jelenvaló halálmítoszt jórészt a társművészetekből kölcsönzött elemek hordozzák (a Bolygó hollandi-motívum a Wagner-operából, illetve az arra utaló festmények a bordély falán, egyes beállítások De Chirico-festményekre emlékeztetnek – megint a szürrealizmus!). E motívumok aztán rendre átkerülnek a filmbéli „valóságba”, hangsúlyozott valószerűtlenséggel. A szakadozott vérvörös vitorlákkal a képmezőbe beúszó, két festett „szemével” tengeri szörnyre emlékeztető kísértethajó teljes szélcsendben halad; a sírkő feltűnésekor a narrátor (off) nyomban kijelenti: „természetesen egyikük sem nyugszik ott”.
Semmi kétségünk nem lehet afelől, hogy itt minden kétséges, még a mítosz is. Az önfeláldozó Senta románca a kezdő képsorokon természetesen a bordélyban hangzik fel, amikor a szőke Sarah énekleckét ad Lótuszvirágnak (akiről később majd megtudjuk: lehet, hogy ő az igazi Santa): „Láttál hajót, mit űz az ár, / Vitorlaszárnya bíbor, és / Fedélzetén bús férfi áll.” , majd elkezdik suttogni a szigeten, hogy „Frank visszatért”. Maga Nord(mann) eleinte úgy véli, Frank kísértete látogatott el hozzá, majd Sarah hatására arra kezd hajlani, hogy ha kísértetet látott, akkor vagy vannak kísértetek, és akkor jól látta, amit látott, vagy nincsenek, és akkor akit látott, az nem kísértet, hanem Frank, és ez esetben Frank él, vagy pedig valaki, aki kísértetiesen hasonlít Frankra, vagyis Frank hasonmása.
Nehéz megállni nevetés nélkül.
A földhözragadt racionalizmus épp olyan abszurd, következésképp szorongatóan kacagtató cáfolatát kapjuk, mint annak idején Eugène Ionesco irányzatteremtő darabjában, A kopasz énekesnőben:
„MR. MARTIN (a tűzoltóhoz): És harmadszor… akkor se ön csengetett?
A TŰZOLTÓ: De igen, akkor én.
MR. SMITH: Mégis, amikor ajtót nyitottunk, nem láttuk.
A TŰZOLTÓ: Mert elbújtam… tréfából.
MRS. SMITH: Ez nem tréfa, kapitány úr. Ahhoz nagyon is szomorú.
MR. MARTIN: Egyszóval még most se tudjuk, van-e valaki az ajtó előtt, ha csengetnek.
MRS. SMITH: Soha, senki.
MR. SMITH: Mindig valaki.
A TŰZOLTÓ: Majd én egyezséget teszek maguk közt. Mind a kettejüknek igaza van, de csak részben. Ha csengetnek az ajtónál, hol van ott valaki, hol meg nincs.
MR. MARTIN: Szerintem ez logikusan hangzik.
MRS. MARTIN: Szerintem is.
(Gera György fordítása)
Robbe-Grillet feltehetőleg olvasta, vagy látta Ionesco színművét.
Nekünk azonban ez (volt) az életünk.
Ezért tudunk rajta igazán szívből nevetni.
Akárcsak Robbe-Grillet új filmjén. Azt persze még mindig nem tudjuk, mitől olyan őrjítő a mah-jong dominók zaja. De most már aligha fogjuk megtudni.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1995/09 54-56. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=955 |
