Tüske Zsuzsanna
Anders Thomas Jensen a mai dán film egyik legeredetibb alakja, hősei is rendhagyó, szélsőséges figurák.
Az északi ízekre éhes moziközönség nemigen panaszkodhat a magyar forgalmazók kínálta menüsorra, hiszen, ha csak havi egy-két alkalommal is, rendszeresen jóllakhat a svéd (vagy inkább dán) asztalnál. Az étlapon akadnak emészthetetlenül rágós fogások, de a könnyű kézzel és ösztönös tehetséggel megáldott alkotók jóvoltából valódi, utánozhatatlan ínyencségekhez is hozzá lehet jutni.
Anders Thomas Jensen tagadhatatlanul az utóbbiak dán táborának oszlopos tagja, amit már forgatókönyvíróként bizonyított, többek között olyan alkotásokkal, mint a Hogy szeretsz? vagy a Testvéred feleségét, mára azonban valódi szerzői rendezővé nőtte ki magát, aki kivételes stílusával egészen egyedi motívumokból felépített saját univerzum urává vált. Ennek hősei így vagy úgy, de mindig kívülálló figurák, legyen szó búvóhelyet kereső, balfék bűnözőkről (Gengszterek fogadója), vagy éppen börtönből szabadult, rehabilitációs munkába kényszerített neonáciról (Ádám almái), akik a szelíd és naiv vidéki élet csapdájába kerülnek. Látszólag sehogy nem illenek a közegbe, és nem is kívánnak idomulni ahhoz, a központi figurának viszont mindig van egy álma, ami általában a megállapodottsághoz, a nyugalomhoz kötődik – akár egy hentesbolt (Zöld hentesek), vagy épp kisvendéglő (Gengszterek fogadója) megnyitása – és ezt próbálja társaira is ráerőltetni. Azonban nem kell hosszú időnek eltelnie, hogy kiderüljön, mint bármely közösségben, vidéken is mindenkinek megvan a maga démona, legyen szó erőszakos apák (Ádám almái), vagy akár túlélésért felfalt feleségek (Zöld hentesek) emlékéről. Ezeket a csontvázakat ráadásul nem is szekrényben őrzik – ütésálló arccal az asztalfőre ültetik őket. Ez a tragikomikus szenvtelenség gerjed össze az ugyancsak traumákon edződött gengszterek, illetve sokáig betörhetetlennek tűnő neonáci keménységével, hogy aztán kéz a kézben tegyeneknek pontot az újoncok érkezésével beinduló, hajmeresztő eseményekre. A végeredmény pedig minden esetben az egymást megváltó tökéletlenek bizarr idillben úszó békeszigete.
Némileg hasonló ív mentén rajzolódik ki az (eddig három önálló filmet jegyző) rendező második munkájának, a Zöld henteseknek a cselekménye is, motívumkészlet alapján mégis a 2005-ös Ádám almái tekinthető a Gengszterek fogadója párdarabjának. Mindkét alkotás fegyverzetét a briliáns fekete humor, a metsző dialógusok, az okos cselekményszövés és a kiváló karakterformálás képezi, de a 2000-es Gengszterek fogadója esetében mindezek kevésbé míves formában mutatkoznak. A gengszterkomédia még egyszerűbb képletek, könnyebben behatárolható, hagyományosabb zsánerkeretek szerint működik, míg az Ádám almái már sokkal összetettebb, kevésbé tettenérhető, finomabb szövésű munka, amely a természetfeletti felé történő kikacsintással szintén eljátszik bizonyos műfaji elemek bevonásával, de ezek helyét végül a zseniálisan felfokozott, totális abszurditás veszi át. A filmpár frissebb darabja karakterformálás szempontjából is felülmúlja elődjét: a Gengszterek fogadójában a rendező flashbackek alkalmazásával kíván bepillantást adni a főszereplők lelkébe és motivációiba, ez a pszichologizálás azonban néhol kilóg az egyébként durvább szövetből. Az Ádám almái ezzel szemben a felszínen dolgozik, sokszor csupán apró gesztusokkal mesél, finomabban árnyalt figurákat rajzol fel, például a Mads Mikkelsen alakította lelkész esetében, aki az őt érő sorscsapásokat olyan idült bizakodottsággal és sajátos szenvtelenséggel kezeli, ami még egy kőkemény neonáci idegeit is próbára teszi. A két alkotás vitathatatlan érdeme a szereplőválasztás, ami egyben Jensen szerzői vonásait is gazdagítja, eddig mindhárom filmjében ugyanazokat a színészeket mozgatta, köztük a karizmatikus Ulrich Thomsent (Ópium), vagy a legmeglepőbb átváltozásokra képes, sokoldalú Mads Mikkelsent (Casino Royal).
Jensen mindkét esetben kifogástalan munkát végzett, míg azonban a Gengszterek fogadójában a szikár morbiditást némileg kioltják a különös, lírai szólamok, addig az Ádám almái végig töretlenül megtartja frappáns eleganciával csiszolt pengeélét, amelynek hasítása nyomán ígéretes és egyedülálló tehetség ragyog fel.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2008/11 54. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9548 |
