Pápai Zsolt
Fazakas Péter első nagyjátékfilmje bűnügyi vígjáték egy többszörösen mellément emberrablási akcióról.
Néhány évvel ezelőtt, 2003–2004 körül kisebb hazai fesztiválokon szép sikerrel futott egy bő negyedórás kisjátékfilm, amelyben tizenéves elemisták pockokat futtattak versenyszerűen, és ez jelentős konfliktusok forrása lett a továbbiakban. A reklámiparban dolgozó Fazakas Péter debütáló játékfilmje, a Pockok a kedves alapötleten túl azért jelentett színfoltot a honi palettán, mert leplezetlenül a szórakoztatást célozta meg, nem kívánt nagybetűs művészetet közvetíteni, és nem akart világmegváltani sem, egyszóval híján volt mindazon sajátságoknak, amik az elsőfilmes próbálkozásokat jellemzik mifelénk.
A Pockok után borítékolható volt, hogy ha Fazakas egyszer nagyfilmhez jut, akkor hasonlóképpen a szórakoztatást, nem pedig az önkifejezést favorizálja majd, és így is történt. Szerencséje volt, mert a kezébe került Csurgó Csaba Hartley-Merrill-nyertes forgatókönyve, ami ütős közönségfilmet ígért: van benne titkok szövedéke és fordulatok sora, továbbá humor, nagy érzelmek és kaland, magyarán minden, mi szemnek-szívnek ingere. A Guy Ritchie sikerültebb munkáinak inspirációját jelző – ezotériával és szerelmi szállal erősített – bűnügyi vígjáték egy többszörösen mellément emberrablási akció körül forog. Lajos, az exrendőr nagy slamasztikába keveredik – ötmilliós tartozást szed össze, mintegy véletlenül –, ám röviddel később, ugyancsak véletlenül, lehetővé válik számára a probléma megoldása, amikor barátaival tanúja lesz egy emberrablásnak. A kis kompánia tagjai Lajos és valamikori rendőrtársa, Feri szellemi vezérletével kicselezik a rablókat, és maguk veszik fel az ötvenmilliós váltságdíjat – gondjaik azonban nemhogy megoldódnának, inkább megsokszorozódnak.
A Para szkriptjének egyik erénye, hogy fölényes magabiztossággal igazítja el a nézőt a véletlenek szövevényében, hibája viszont, hogy a kisebb erőfeszítést és kevesebb kreativitást kívánó problémákat elmaszatolja. Akadnak motiválatlan helyzetek és motiválatlan tettek: egy alkalommal például Lajos úgy szabadul meg a fogságból, hogy szamurájkarddal alaposan odasóz a főgonosznak, ám az gyanúsan gyorsan felépül, és a fináléban már sértetlennek látszik, ennél is furcsább azonban az elrabolt lány irritálóan hosszúra nyújtott akciózása a film utolsó harmadában. A mese megoldatlanságai mellé itt-ott az előadásmód ellentmondásosságai társulnak. Kivált az analitikus vágás hanyagolása okoz gondot, hiszen megnehezíti az események közötti tájékozódást. Az alkotók figyelmetlensége lehet az oka annak, hogy nem kapunk egy közelit a Lajost alakító Csuja Imre kezéről akkor, amikor véres kakaskodást követően magához veszi az egyik gengszter pisztolyát (a közeli elmaradása miatt később töprengenünk kell, hogy vajon honnan lett hirtelen Lajosnak fegyvere); és nyilván hasonló okokból nem mutatja meg nekünk a rendező egy-két röpke vágóképpel a lány kiszabadulását a zárófejezetben (ezért a végefőcím utáni slusszpoénig olybá tűnik, mintha a pincében felejtették volna őt).
Apró hibák ezek, külön-külön szóra sem érdemesek, együtt viszont zavaróak. Mindennek tetejébe a képi világ sem eléggé átgondolt. A rendező és Lajos Tamás operatőr sajnos nem tudott profitálni a HD-technika celluloidtól eltérő sajátosságaiból. A képek gyakran jellegtelenek, néhol rosszul bevilágítottak, kivált a pincejelenetekben sok az olyan alulexponált felvétel, amely nem rendel plusztartalmat a filmhez, egyszerűen csak a szemet bántja.
A Para egészében véve elsietett darabnak tetszik, bizonyosan több lehetőség volt benne, mint amit a végeredmény mutat. Csak sajnálni lehet, hogy a forgatókönyv nem esett át egy utolsó vagy egy utolsó utáni érlelési fázison, és azt is, hogy a kívánatosnál kevesebb tesztvetítést tartottak a filmből (már ha tartottak egyáltalán), továbbá, hogy a képi világ kialakítására sem jutott elegendő idő. Szerencsére a hibákat ellentételezik a jól ülő poénok, a furmányos cselekményvezetés és a színészek pazar játéka. A Para igazi all star movie, melyben mindenki a tőle megszokott színvonalat hozza: Csuja Imre, Scherer Péter, Bánsági Ildikó és Szervét Tibor kiváló, mint mindig, a hosszú idő után újra mozgóképen látható Für Anikó Évikéje pedig egyenesen csodás. Nem is értem, hogy Lajos miért utasítja vissza őt.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2008/11 52. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9546 |
