Muhi Klára
Almási Tamás dokumentumfilmek után fikcióban is a rendszerváltás emberi csapdahelyzeteiről forgatott.
Vajon emlékszünk-e még rá, mi történt, amikor a 90-es évek elején a Gorenje-láz, a fritőzök és a lízingre vehető nyugati autók forradalmas idején egyszer csak kiderült, mostantól mindenki vállalkozó. És akinek se pénze, se ötlete, csak a puszta munkaereje, azon a mitikus piacon, ami kicsit se hasonlít a Vásárcsarnokra, szabadon áruba bocsájthatja magát. Aztán – ahogyan Marx megírta, csak a tanítás sokáig miránk nem vonatkozott – vagy kell majd valakinek, vagy sem. És ez a körülmény mindent és mindenkit megváltoztatott.
Almási Tamás Ballagás című filmje után jó harminc évre megszakadt játékfilmes pályájának folytatásaként, most nagy vargabetűvel a szépreményű rendszerváltás idejéből mond el egy történetet. Amikor az első kapitalista, történetesen egy olasz cipőüzem-tulajdonos megbízottja besétál a szegény, épp hogy csak vegetáló, ám békés Tisza menti falucska kocsmájába, egyetlen szerencsés pénzbedobással leüríti a flippergépet, majd kér egy pohár vizet a kutyájának. Aztán – csiribí-csiribá! –, kicsomagol a falu határában egy perfekt kis cipőüzemet, s kezdetét veszi az új világ.
Ám a jobb élet felé hajókázó Scarpi Azzurrira csak az asszonyok férnek fel, negyven nő – meg portásként a falu egyik mázlista alkoholistája –, a férjek mind lemaradnak. A viszálykodás magvát is sikerül tehát rögtön elvetni, mert annak a negyven nőnek attól fogva nem a disznóhizlaláson meg a vacsorafőzésen jár az esze, inkább az üzemhez tartozó Csao butik izgalmas választékán. A negyvenes éveiben járó, férjével, a sofőr Gyulával (Egyed Attila) békés házasságban élő Vera (Nyakó Juli) pedig – aki kicsit más, finomabb lélek, mint a többi harminckilenc –, végzetesen beleszeret az Azzurro művek elegáns, jó illatú, titokzatos igazgatójába, Márió doktorba (Franco Nero).
Halász Margit novellájában mintha Almási egyik utolsó dokumentumfilmje, A mi kis Európánk remek jelenete lenne kibontva, melyben az otthon rekedt, pacalevő, nagy hasú férj, meg az évek óta Németországban dolgozó, reformétrenden élő fodrászolt asszonya a változások nyomán szinte külön világokká lettek. Almásit, aki 10 éven át mániákusan forgatta a rendszerváltás valószínűleg legfontosabb alapfilmjét, az ózdi dokumentum-sagát, a Márió, a varázsló kedélyesen induló, majd annál tragikusabb véget érő történetében láthatóan ez érdekli, a piac rovására írható nagy szakadás, mely sokszor a legfontosabbat vitte szét, a biztonságos, megszokott összetartozást.
Vera ügyes kezű, intelligens nő, nagyon is kelendő áru a munkapiacon. Amikor Gerardót, a sármos olasz hajcsárt az Azzurro művek tovább vezényli a szűz ukrajnai cipőpiacokra, Vera lesz a főnök, sőt hamarosan Márió doktor mindenese. Ám a cipőkirály jelenléte olyan, akár a rossz varázslat. Vera lelkileg megzavarodik, főnöke minden udvarias gesztusát félreérti, viszonzott szerelemnek hiszi, ami nem az. Kizáródik a falusi asszonyok közösségéből, Gyulát, a férjét hamarosan már csak egy bugris sofőrnek látja, okos barátnőjét elzavarja, csomagol, és Itáliába vágyik. S végül, mikor megbomolva, mindenki előtt megalázva hirtelen ráébred szörnyű tévedésére, megöli a csaló Máriót, a rossz mágust.
Vera drámája – s nyilván sokan voltak így –, hogy szinte tudtán kívül, még mielőtt az olaszok megérkeztek volna, ő már lelkében készen volt az új világra. Túl gyorsan mond igent a változásra, s szinte beleszédül abba a kulturális szakadékba, ami Márió elegáns élettere, finom holmijai, ritka növényei, bonyolultnak tűnő hallgatása, s az ő falusi háza, meleg vacsoráért követelőző, egyszerű férje meg Bodri kutyája között van. Negyven évvel ezelőtt, egy másik társadalmi felfordulás idején egy másik Vera (Herskó János: Szevasz, Vera, 1967) felismeri, hogy a szolidaritás finom hálói tartanak össze egy közösséget, amelyeket mindig újra kell sodorni, önként, bármi áron, mert ez a legfontosabb. Almási Tamás Verája hihetetlen sebességgel szakad le saját, jól megszokott, biztonságos kapcsolatairól, jelezve, hogy miféle változás is lesz ez.
A Márió, a varázsló különös pályakorrekció. Almási Tamás két évtized után rendkívüli sikerekkel a háta mögött műfajt vált, mert mint kiderül, maga is a rendszerváltás kisiklatottja. Fábri Zoltán egykori tanítványaként, Szabó István, Jancsó Miklós, Zolnai Pál asszisztenseként, Radványi Géza utolsó filmjének (Circus Maximus) társrendezőjeként – tulajdonképpen világéletében játékfilmes akart lenni. Ez a típusú váltás, ha nem is ilyen szélsőséges időhatárok között, valójában nem ritka a filmművészetben. Itthon Sára Sándor, Gazdag Gyula, Tarr Béla, külföldön Eric Zonca vagy a Dardenne fivérek pályája szolgál változatos példákkal arra, milyen különleges hozadékai lehetnek a műfajcserének. A dokumentumfilm kemény, hasznos iskola. Almási valóságtőkéje nyilván óriási, hatalmas életanyagban válogathat. A helyzet, amit felvállalt – vissza lehet-e forgatni ennyi idő után az akkor kizökkent pályakereket? – mégis rendkívül kényes. Mert a nyolcvanas évek óta a fikciós történetmesélésben minden megváltozott.
Almási a Márió, a varázslóban nem az Ózd-sorozat, például a Meddő érdes, pőre, naturalisztikus közelítését viszi tovább, inkább a Sejtjeink vagy a Szerelem első hallásra érzelmes kisember-meséinek hangvételét.
És sajnos nem biztos, hogy ez jó döntés volt.
A film realizmusa kicsit lakkozott, a falu idillibb, mint amilyennek a magyar falvakat ismerjük, a rendező a szereplőit is alaposan felstilizálta. Vera, a férje, a kocsmáros, a varrónők tulajdonképpen nem falusi, inkább kisvárosi hősök. A történetnek ez az elvétett szociális síkja sok hamisság forrása önmagában is. Vera barátnője, (Fehér Anna), aki átugrik időnként a bécsi színházakba, kirívó példája ennek. A film egyszerű, követhető cselekménye, a nagy ívbe szőtt drámai meg humoros kis novellákkal előre haladó hagyományos, pedánsan szerkesztett elbeszélés, a nyugodt tempó, a zenei sorvezetőnek kölcsönvett ősrégi sláger (az Azzurro) és a kisrealista színészet együttes hatása pedig kifejezetten zavarba ejtő. A nézőben felmerül, szabad-e egy a félmúltban játszódó történetet a félmúlt stílusában megfogalmazni? Szóval, nem késett-e meg ez a film? Nem az Édes Emma, drága Böbe idején kellett volna mindezt elmesélni? Egyáltalán, nem a tévéfilmek kisebb léptékű, formailag kevésbé igényes, sematikusabb vizein hajózunk-e? A cinikus kapitalistákat megtestesítő alakok, a címszereplő Márió és az utolsó jelenetekre előkerülő erőszakos fia például bántóan papírízű figurák. Franco Nerótól sajnos Almási Tamás sem kért többet, mint Koltai Gábor a rosszemlékű Honfoglalásban, hogy mélyértelműen révedjen a messzibe. Az Azzurro művek csacsogó-fecsegő varrónői ugyan életteliek, de jó lett volna árnyalni Vera drámáját azzal, hogy itt-ott az ő sorsukba is belelátunk. Sok elkopott magyar filmes motívum is terheli a Márió…–t. A mulatságos kocsmai kompániát (Szirtes Ági, Trill Zsolt, Vajdai Vilmos) szeretjük, de mintha láttuk volna – például a Portugálban. Monori Lilit is elfelejthetnénk már, mint takarítónőt. Tud ő mást is, sokkal többet.
Ám ezeknél is nagyobb baj, hogy a zárlat, Vera tragédiája falsra sikerült. Nem Nyakó Julin múlik, neki minden gesztusa rendben, tudunk vele menni az utolsó pillanatig. De sehogy sem ismerünk rá a rendszerváltásos kisember tragédiák máig tartó sorozatának jellemzően inkább defenzív, szuicid, önsorsrontó természetére. Vera úgy omlik össze, mint egy Shakespeare-hősnő. Rikítón, színpadiasan szcenírozva. Nagy kár, hogy Almási nem bízott az egyébként gondosan kimunkált (lírai?) realizmus erejében – Beck György első filmes operatőrt dicséri a stílusegység megteremtése –, ami végül is viszi a filmet, Vera megőrüléséig mindenképp. Egy csendesebb vég ezen az egyszerű helyen, ebben az egyszerű érzelmi képletben valószínűleg katartikusabb lett volna.
Ezzel együtt a Márió, a varázslót érdemes megnézni, mert amit felvállal, ritka, mint a fehér holló. A magyar filmnek a rendszerváltás utáni évek hatalmas társadalmi felfordulásáról eddig alig akadt mondandója. 89 után – egyszer ki kellene deríteni, miért – egyáltalán nem történt meg újra, ami fél évszázada, mikor maga az esemény, az 50-es évek végének politikai, gazdasági, morális földcsuszamlása, s az ahhoz való viszony, a változások mozgóképi megragadásának minősége jelölte ki a rangsort a filmrendezők között. Almásiban máig dolgozik a főiskolán beléivódott szereptudat, miszerint a magyar filmrendező „társadalmi megrendelésre” dolgozó értelmiségi. Tulajdonképpen nem jó szembesülni azzal, hogy a Márió… felemás minősége esetleg arról is szól, a játékfilmben mintha már maga ez a szerepvállalás is divatjamúlt lenne.
Van viszont szerencsére, más is a mérleg serpenyőjében. Az, hogy Almási Tamás empatikus, meleg hangú mesélő, akinek adottsága, hogy könnyen teremt kapcsolatot nézőjével. Szeretjük Gerardót, a lelkes olaszt (Vittorio Marsilia), Antit, a megértő kocsmárost (Gáspár Tibor), Lalit, a városból falura dezertált szalmakalapos idegent (Mucsi Zoltán). Vera és férje, Gyula végzetesen elromló kapcsolata is azért működik, mert mindkettejükkel percek alatt azonosulunk, és ez nagy dolog.
Kétségtelen, hogy az a pár ezer, csekély társadalmi érzékenységű huszonéves, aki egyáltalán jár még moziba, valami rafináltabb, tépettebb, bizarrabb, érzékibb dolgot vár ma a filmektől. Vera megbomlásának hamis felhangjaira pedig nyilván rögtön felszisszen. A hamburger ízű sorozatokba ragadt szélesebb közönség viszont valószínűleg termékeny zavarban lesz, ha a filmet a televízió műsorra tűzi. Mert ez az egyszerű, rendszerváltós történet minden megoldatlanságával együtt egyenesen hozzá beszél.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2008/11 50-51. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9545 |
