Kemenes Tamás
A humor nem holmi étrendkiegészítő, hanem létszükséglet a mindennapi stressz feloldásához. Betevő dózisunkat egyelőre hiába is várnánk a televíziótól.
Abban viszonylag könnyen meg lehet egyezni, hogy a humoros műsorokat azért készítik, hogy nevethessünk rajtuk, mint ahogy – tiszta sor – a szénbányászok ambíciója is leginkább a szén megkaparintására irányul, és nem azért ereszkednek a tárnák csillagtalan éjjelébe, hogy betakarítsák az aktuális mangó-termést. Kevéssé érthető tehát, hogy a kortárs humoros műsorok többségéből miért pont azt hagyják ki, amiért nézzük őket – a humort.
„Add ide a didit!”
Nem feltétlenül kell ultrakonzervatív királypártinak lenni ahhoz, hogy észrevegyük, a többség akarat, mint (humor)médiát formáló erő sem lett a hőn áhított tutivá, sőt helyenként igenis rettegésre okot adó körülménynek számít. Az undor, valamint a menekülés mozdulata a túlzó intellektualizálás démonát teremtette meg (maximuma: Sándor György), az öröm pedig a súlytalan blődlijét (élén az Irigy Hónaljmirigy) – a dacos gegremetét, aki ötfős pacientúráját eltekert Rubik-kockába kódolt szanszkrit nyelvű poénokkal korbácsolja, és az öntudatra gerjedt nézőisten elé borulókat, akik a tévéfotel mélyéből hallatszó sóhajtások ritmusára váltogatják a szex és az ürítés szent témáit. Utolsó járható útként a Gyurcsány-Orbán féle pszeudodualitásban elhelyezett humor tűnt fel (Banánhéj), ami azonban a kommersz média leegyszerűsítő reflektorfényében – amely a politikai rátermettséget imádja a miniszteri szambabalesetek, őszödi Ki mit tud?-vetélkedők alapján megmérni – voltaképpen nem több mint a fentebb említettek politikai térben aktivált verziója (csöcs in disguise). A végabszurdra hangolt L'art pour l'art társulat teljesen külön utat jelöl – lecsupaszított, nem egyszer überzseniális humorőrületükre azonban, többször kiderült, sajnos nem mutatkozik tartós igény. Valahogy nem veszi be a hun, ahogy Nagy Natália teleshopból elcsent arccal, egy abszurd body art keretében bemutatja nekik a „Szar Termékcsaládot”, majd akkurátusan barnára maszatolja magát.
Persze a humor olyan alakjait, mint amilyen Hofi volt, manapság hiába is keresnénk, sőt furcsa dolog is volna, ha ezt tennénk. Hiába keresnénk ugyanis a hőst. A diktatúra gigászi bilincseitől megszabadult, úgynevezett szabad ember elveszítette a mindenki lelkébe egyenlően és testvériesen öklöző gondot mint közös nevezőt és beszédtémát; hiányait már nem az öröklét levegőjét árasztó monstre diktatórikus rendszer teremti meg, hanem – jóllehet ugyanolyan veszélyes, ám – jóval szubtilisebb, sokkal kevésbé átlátható és megragadható erők. És ahonnan Reménytelenség eltűnik, onnan szükségképpen eltűnik a hős is; a nép csak azt kénytelen hősnek elismerni, akinek küzdelme a biztos kudarc felé halad – a kisebb sebek várományosait, nagyon helyesen, egyszerűen saját magával azonosítja. Nem azért nincsenek Hofik, mert hozzá hasonló tehetségek többé már nem születnek, hanem mert megszűnt az ínségnek az a fajtája, amely az övéihez hasonló energiákat aktiválhatná.
Houston, baj van!
Pedig a kezdetekkor még úgy tűnhetett, hogy a produkcióját kr. e. 400-ból származó viccekből és más, többnyire örökbarna témákból ácsoló Irigy Hónaljmirigy nevű formáció csupán egyszeri mélypont, Hofiország bájos botlása, amelynek értő feldolgozása nem annyira nekünk, mint inkább az apokaliptikus irodalom művelőinek jelent majdan komoly feladatot (bye-bye, Hénoch!). Mostanra azonban tisztán látható, hogy nem történt tévedés. Úgy tűnik, az új szelek még az egykor zseniális paródiákat készítő Gálvölgyit és a briliáns Fábryt sem szégyellték messze-messze görgetni önnön géniuszuktól. Ki ne emlékezne a Ki mit tud-ban megismert, Karinthy-verseket és színészparódiákat házasító frenetikus Gálvölgyi-skiccekre vagy a pincér szerepében csipkelődő improvizációkat asztalra borító frenetikus Fábryra? Mostanra mindez csupán a leleményes gegvadászok videós kincsestárát gazdagítja – a jelen pedig kénytelen lemondani az újabb dózisokról. Az egykor nagyon ígéretesen induló Heti Hetesben mára több az indulattól dagadó halánték, mint a vicc; a Pasik vicc ugyan, de nem úgy, ahogyan szeretnénk; a tiszavirág életű Sztárvár, az Uborkából ismert puppet show konceptjével és harmatgyenge szövegeivel az egyik legkellemetlenebb humorosnak szánt műsor a rendszerváltás óta; a Szeszélyes Évszakok etűdjei pedig immár örök álomra szenderültek… Ráadásul a humoros műsorok esetleges főműsoridős státuszára (és ebből adódó magas nézettségükre) mint minőségjelző tényezőre hivatkozni ugyan szokás, de mégis durva félreértés. A tévé előtt trónoló fogyasztó nem feltétlenül Bagi-Nacsát nézi, hanem mondjuk csak – tévézik. Nyugszik lefele. Felőle aztán mehetne a bűvös kék dobozban az alsótöprengi birkanyíró verseny középdöntője is, akkor sem gurulna el gyertyafénynél Csehovot olvasni. Jóformán az egyetlen humoréletjelet mutató vállalkozást a Fábry Showder díszletébe katapultált Showder Klub ifjú titánjai jelentik; Kiss Ádám, Kovács András Péter, Beliczai Balázs és Bödőcs Tibor nyilvánvalóan szép jövő előtt állnak. Maga a műsor azonban fájdalmasan ingadozó színvonalú, gyakran egyenesen az az érzésünk támad, hogy a kereskedelmi tévé hajcsárainak már csak párat kell rásóznia a fiatalokra, hogy ők is végleg összeroskadjanak – és ez egy olyan világban, ahol a hozzájuk hasonló előadóművészeknek blogokkal és a rendszeres frissítés szárnyas őrületével kell versenyre kelniük, tulajdonképpen nem is volna csoda.
Milyen volt Szőkesége…
Legújabban – a Showder Klub néhol kimondottan zseniális fiataljai mellett – talán Szőke András Duna Televízióban otthonra lelt műsora adhatott okot a bizakodásra. Úgy tűnt, nem is lehet jobb kezekben a kortárs humor jövője: Szőke, aki ismert és elismert underground filmes tevékenysége után még a kereskedelmi tévék üszkös lelkébe, a reklámblokkba is sikeresen gyömöszölt igazi szórakoztatást, remek házigazdának és gegszállítónak ígérkezett. A műsor a vidéki létet gondolta üzemanyagként használni – mi tagadás, korábban ilyenről nem nagyon lehetett hallani.
Sajnos azonban hamar kiderült: azon túl, hogy egy termetes bajusz néhány percenként meglóbál egy csokornyi fonnyasztott dudvát, és önfeledt hangon nyílt törések helyi kezelésére ajánlja, a műsorban semmi sem utal igazán az eredeti módon felfogott vidék szervezőerejének jelenlétére. Vagy arról van szó, hogy mostanra a vidéki ember fogyasztási szokásait lényegileg ugyanazok a vonzalmak uralják, mint plazmatévé-szimbióta városi rokonaiét, és megfordítva: utóbbi is csak azért nem vezet 220-at az értékes vitaminokat és nyomelemeket tartalmazó uborkáit övező fémkerítésbe, mert se uborkája, se fémkerítése nincsen – és nem mert ne tudná köznapi létébe illeszteni a szívtévés kommersz horrorokból megismert „creative death” értékes fogalmát? Eszerint a dolog úgy állna, hogy a két létmód közötti különbséget csupán a fogyasztói involúció szupersztrádáján történő rákmenet tempója adja – vagyis a városiak éppenséggel hogy behozandó előnye – és semmi más. A városi kocsival, a vidéki szekérrel halad, de mindketten ugyanoda. Mégis, talán az a valószínűbb, hogy a koncepció merő ravaszkodás, amely sokkal inkább újfent a városiaknak óhajt kedvezni: ezúttal instantporos vidék-fílinget szállítva a magas házak közé, új ízt a Maggitól, okot a (ki)kacagásra.
*
Minden bizonnyal sok tévénézőnek van hiányérzete, jóllehet ezért valószínűleg csak kevesen okolják a humoros műsorok egyre csökkenő színvonalát. Holott egyes kutatók szerint a humor már nagyon régen, nagyjából a spiritualitás, vagyis a másik nagy stresszoldó módszer iránti fogékonysággal egy időben bukkant fel az emberiség történetében. Magyarán nem holmi étrendkiegészítőről, hanem nagyon is fontos alapanyagról van szó. A vihar vagy a földrengés többé már nem olyan félelmetes, ha a kinevetés mozdulatában lealacsonyítjuk, pontosabban a helyére állítjuk, felfedjük a gyengéit – mint ahogy a munkahelyi főnöknek is azért mutatunk fügét, hogy megszabaduljunk sebezhetetlensége illúziójától. Az APEH és a számlák a jelenkor stresszforrásai, az újkor kardfogú tigrisei, akiknek igazi, vagyis tudati legyőzéséhez éppúgy elengedhetetlen a kinevetés mágikus módszere, mint a régmúlt korok embere számára az volt. A jó humor tehát éppen hogy nem a valóság eltorzítására, hanem a tompaság felszámolására irányuló ösztönös akarat teremtette működő módszer.
Létszükséglet nekünk, és nagy felelősség a művelőinek.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2008/11 46-47. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9543 |
