Simonyi Balázs
Seidl tabukról forgat, tükröt tart, kritizál és szembesít.
– Miért váltott át a dokumentumfilmezésről a játékfilmre?
– Ez természetes fejlődés, a dokumentumfilmjeim mindig is mixtúrák voltak, sok fikciós elemet szőttem beléjük. Régen a dokumentumfilm a szabadságot jelentette, mert jóval olcsóbb volt elkészíteni, nem kellett financiális támogatók után kajtatnom, és senki sem szólt bele, mit csináljak. Mostanában viszont a fikciós vonal már jobban izgat: számos tényezőre – például a vizualitás – nagyobb befolyással tudok lenni, míg a dokumentarizmusban sok minden esetleges volt, a „véletlent” filmezve korlátozottak voltak a lehetőségeim, még ha ez furcsán ellentmond is a filmkészítés szabadságának. Ma már eljutottam oda, hogy egy filmtervem megvalósításának nincsenek pénzügyi akadályai, lehetőségek széles tárháza nyílt meg előttem, így most ez jelenti a szabadságot.
– Ausztriát eléggé intim megvilágításban, pejoratívan mutatja meg filmjeiben. Nem éppen utazási prospektusba illő az összkép...
– A filmjeim tükröt tartanak az osztrák társadalomnak, de a bemutatott témák maguk akár bármelyik nyugat-európai országban történhetnének. Persze mindig lesznek fanyalgók. Ahogy Ukrajnát felskiccelem az Import/Export című filmemben, az sokakat dühít Ukrajnában, ellenben az osztrák részeket helyeslik – és fordítva. Sokkal nehezebb elfogadni a kritikát, ha a saját országodról van szó. Sem meglátni, sem megmutatni, sem elfogadni nem könnyű az igazságot, ha személyesen érint.
– Úgy gondolja, hogy az igazságot filmezi?
– Igen. De nem vagyok hajlandó egyértelmű határt húzni fikció és realizmus közé. A filmjeim mindig az igazságon és a valóságon alapulnak, átengedve a saját szűrőmön. A realitás képeit készen kapjuk, én csak összerendezem őket, és keretet adok nekik. Sőt továbbmegyek: a valóság néha sokkal sokkolóbb és keményebb, mint ahogy én a filmjeimben ábrázolom. Ott még tán meg is szépül!
– Filmjeit gyakran felforgatónak, erkölcstelennek, forgatási gyakorlatát etikátlannak tartják.
– Nem foglalkozom etikai kérdésekkel, nincsenek morális problémáim, de tény, hogy a filmkészítési metódusom számos ilyen kérdést felvethet.
– Például az Állati szerelem azon véres jelenete, amelyben a lakóparkban, sétáltatás közben, kis híján halálra mar egy harci kutya egy másik ebet...
– Ha leállítom a kamerát, akkor is folytatják a verekedést. Megjegyzem, azért van különbség a megrendezett és a véletlen szituáció között. Ezek a kutyák egyszer csak váratlanul egymásnak estek, a dolog „megtörtént” a forgatás kellős közepén, mi pedig filmeztünk tovább. De ha már morális kérdéseket feszegetünk: az Import/Export kapcsán slágertéma lett, ahogy bemutatom a kórházi elfekvőt. Pedig ott mindegyik idős ember beleegyezését adta a felvételekhez, vagy ők maguk, vagy a gondviselőik. A kérdés az, hogy van-e bárki, aki megmondhatja, hogy ezt szabad filmeznem, ezt meg nem. Számomra nem is az a lényeg, hogy mit filmezek, hanem hogy miként. Ügyelni kell arra, hogy a szereplők megőrizhessék méltóságukat.
– A jeleneteiben gyakorta éppenséggel méltatlan, megalázó szituációban látunk embereket...
– Azok a film figurái, de nem a szereplőim. Ez a különbség. Természetesen vannak határok, de forgatás közben én hozom a döntéseket. Én felelek a szereplőimért, és igen körültekintően kell bánnom minden felvételi szituációval. A kórházi elfekvőben is van értéke az embernek. A haldoklókból is sugárzik a méltóság. Ennek ellenére az idős emberek hányattatásai, a haldoklás és a vele járó dolgok még mindig tabunak számítanak társadalmunkban, az emberek nem kívánnak szembesülni vele, s úgy védekeznek ellene, hogy rám tolják a felelősséget, engem kiáltanak ki immorálisnak. Holott én pont azt mutatom be az Import/Exportban, hogy miként bánnak ezekkel az emberekkel az otthonokban vagy a kórházakban, s hogy mennyire felelőtlen a társadalom velük szemben. Paradoxon, hogy míg nő az életszínvonal, az emberek tovább élnek, és rengeteg az idős ember, ennek ellenére az öregségről, a halálról tilos beszélni, tabu. A filmjeimben, még ha fikciós filmről is van szó, a közönség kénytelen szembenézni ezzel.
– Gyakran ereszti össze az amatőr szereplőket a profi színészekkel. Provokálja őket? Mennyire írja meg a jeleneteket előre?
– Gyakran eltérek a forgatókönyvtől. A színészeim sokszor nagyon komolyan azonosulnak a szerepekkel, ezért is mosható össze a „megalázott” szereplő magával a színésszel. Maria Hofstatter a Kánikula kedvéért fél évig járt elmegyógyintézetbe mentális sérülteket tanulmányozni, az Import/Export miatt pedig éjszakai műszakot vállalt egy kórházban. A páciensek nagy része azt hitte, ő valóban nővér. Olga pedig takarítani járt be a forgatás előtt a klinikára. A stábom profi, a színészeim viszont hol profik, hol amatőrök.
– Honnan jött az Import/Export ötlete?
– Nagyon friss, naprakész téma. A jövőben egyre több ember vándorol majd ide-oda munkalehetőség miatt. Munka mindig van, csak nem feltétlenül helyben, fel kell kutatni, s ez világméretű vándorlást eredményezhet. Volt hat-hét sztorim a Kelet–Nyugat kapcsolatáról, de végül kettőre koncentráltam: az Ausztriát elhagyó srácra, és az Ukrajnából érkező lányra. Tökmindegy, hogy Angliában vagy Svédországban élsz: bevándorlók mindenütt vannak, lesznek.
– Hogy találja meg a színészeit?
– Idő kérdése. Az Import/Exporthoz egy évig csak a szereplőket kerestem, közel 400 kelet-európai lány közül választottam ki Olgát. A forgatás előtt három héttel érkezett Ausztriába, és német gyorstalpalón vett részt. Olyan embert kerestem, aki sosem volt még kamera előtt, sosem volt még Nyugaton, és hasonlóan nehéz, hátrányos helyzetű, mint a filmbeli karakter. Egyébként sokszor előfordul (például az Import/Exportban szívbeteget, a Kánikulában a világvégét váró öreget játszó Erich Finsches esetében), hogy egykor amatőrként szereplő embereimet visszahívom forgatni, habár nem színészek.
– Tudják a színészei, mikor és mit rögzít?
– Nem tudom titokban tartani, hogy forgatáson vannak, látják a kamerát, a felfordulást. De mivel megszokják, nem tudnak különbséget tenni próba és felvétel között. A színészeimnek csak a forgatáson kerül a kezébe a forgatókönyv, az előkészületek során csak azt tudják, hogy mit játszanak. Fontos, hogy megértsék a szándékomat, a megteremteni kívánt atmoszférát. A színészeimmel külön-külön foglalkozom, elmondom, hogy mit várok el tőlük a jelenetben, aztán eresztem össze őket. Újdonságot és élményt jelent nekik, ahogy a másik reagál. Természetesen előfordul, hogy próbálunk és megszakítom a jelenetet. Az improvizációra nagy hangsúlyt fektetek, noha létezik forgatókönyv. Megjegyzem, egy bollywoodi filmnek sincs forgatókönyve, ők is úgy filmeznek, ahogy kijön a lépés.
– Hogy néz ki egy Seidl-forgatókönyv?
– Sosem tudom, melyik jelenettel kezdődik majd a film és mivel végződik. Sok a bizonytalansági tényező. A sztori így is, úgy is összeáll. Sokszor kerülnek be olyan jelenetek, amelyek nem is voltak a scriptben. Az Import/Exportban például a romalakótelepet véletlenül találtuk meg, és beépítettük. Az apafigura sem létezett eredetileg. Paul filmbeli apja egyszerűen benyitott az irodámba, hogy benne akar lenni a filmben. És a castingon remekelt! A szkriptjeim nem tartalmaznak dialógust, csak jelenetleírásokat, útmutatásokat. A színészek, akik gyakran magukat játsszák, rögtönöznek, a saját nyelvüket használják.
– Ismeri a hasonló módszerrel dolgozó Budapesti Iskolát?
– Nem.
– Honnan veszi a témáit? Újságokból, netán kutat?
– Saját tapasztalataimból vagy általános (érvényű), hétköznapi témákból. Készítettem filmet állattartókról, vallásos emberekről, modellekről, bevándorlókról. A Kánikula óriási törzsanyagát speciel 20 évig gyűjtöttem: fotók, jegyzetek, ebből dolgoztam.
– A stábbal, operatőrrel hogyan működik együtt?
– Filmje válogatja. A dokumentumfilmeknél jóval kisebb, és rugalmasabb a stáb. De az elfekvőben is intim, kis stábra volt szükség. Operatőr, technikus, hangmérnök, rendezőasszisztens és én. Mozgatható, egyszerű világító szett. De az Import/Export nagy részében két operatőr volt: egy a világításért, egy a képért felelt, ő általában régi alkotótársam, Wolfgang Thaler.
– Mielőtt filmezett volna, fotográfiával és festészettel foglalkozott. Van-e valamilyen vizuális előképe?
– Diane Arbus munkáiból sokat tanultam. A szűk stábom ismeri a filmes módszereimet, a stílusomat és a képi esztétikámat, tudják, mit és hogyan szeretnék lefilmezni. A képi világot, a hangkörnyezetet is én határozom meg. Elfogadják és alkalmazkodnak.
– Ki a kedvenc filmese?
– Fiatalon még másokat szerettem, de ezt hagyjuk. Ma már Bruno Dumont és Mike Leigh a kedvencem.
– Mi a következő terve?
– Megint egy ellentét, akárcsak az Import/Exportban. A tömegturizmus. Szintén tabutéma, pedig az egész világot érinti. A gazdag Nyugat „megszállja” a Keletet, a fejlődő országokat.
– Ön híres, sőt hírhedt ember Ausztriában. Ha forgatni kezd, találkozik előítéletekkel vagy megkülönböztetéssel?
– Épp ezért jönnek tömegek a válogatásra: hogy benne legyenek az új Seidl-moziban, mert sorsukat érdekesnek, önnön karakterüket alkalmasnak vélik, hogy felfedjék, de ez mégsem egy vulgáris, „leleplezős” dolog, nem Seidl bácsi groteszk panoptikuma. Saját döntésem, ki kerül be a filmbe. Aki például először szerepel nálam, annak megmutatom az eddigi filmjeimet. 15 perc hírnévért ne jöjjenek hozzám, ez nem a „benne vagyok a tévében”.
– Érez bármilyen szimpátiát vagy szolidaritást a szereplőivel, a teremtett helyzeteivel?
– Nem dolgoznék olyan emberekkel, akiket nem szeretek, nem tisztelek valamiért. Meglepő lehet, de kedvelem az embereket és nagyon is érdekelnek, akiket filmezek, nem használom ki őket. Muszáj közel kerülnöm azokhoz, akiket bemutatok: ez egy hosszas bizalmi kapcsolat. Figyelje meg, akiknek bajuk vannak a filmjeimmel, azok távolságot tartanak az emberektől és a gondjaiktól.
– Maguk a Seidl-filmek is problematikusak, világképe borúlátó. Hisz valamiben?
– Pesszimista vagyok. De a pesszimisták hisznek, reménykednek egy méltósággal teli világban, s ez pozitív dolog. Az individuum magányossága társadalmunkban: ez az állandó témája filmjeimnek, de erről rosszallóan szólok, ennek nem így kéne lennie. Ha megnézzük az emberiség történelmét, nem könnyű hinni valamiben.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2008/11 19-21. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9535 |
