Schubert Gusztáv
1968 nálunk a szégyen éve volt, nem a diadalmas lázadásé, és ezzel a magyar film azóta sem tudott mit kezdeni.
Magyar ’68? Volt olyan? Első látásra úgy tűnik, nyoma sincs. Budapest utcáin nem lobbantak fel Párizs lángjai, az ELTE diákjai nem építettek barikádot a Haris közben, a prágai tavasz eufóriája sem sodorta magával a majálisozó magyar dolgozókat, ellenkezőleg, a tankjaink ’68 forró nyarán megindultak a cseh reform, az „emberarcú szocializmus” ellen.
1968 nálunk a szégyen éve. És a kádárizmus hosszú agóniájának kezdete. Pedig biztatóan indult. 1968. január 1. „az új gazdasági mechanizmus” bevezetésének dátuma, a magyar reformnak persze ez csak a hivatalos nyitánya, az átépítés réges-rég megkezdődött. A kolhozosított mezőgazdaság lebontása már 1962-ben, a háztáji legalizálásával beindult, és legalább olyan hatásosan és jótékonyan felforgatta a magyar társadalmat, mint Kádár váratlan jelmondata ugyanennek az évnek a végén: „aki nincs ellenünk, az velünk van”.
A dualizmus-szindrómát felidéző „kiegyezés” nélkül (amikor is a zsarnok kezéből kapjuk meg az általa levert forradalom jutalmát, a társadalmi békét és a prosperitást) sem a korszak, sem a korabeli magyar film helyzete nem érthető. A „kádárizmus” megfejtése a kulcs ahhoz, mi történt ’68 előtt, és miért fülledt be a magyar reform és az új hullám a prágai tavasz elfojtása után.
Hatvannyolc színe (1962–68)
Hol zsarnokság van, ott zsarnokság van, ott minden a vezér arcvonásait tükrözi, akkor is, ha ő a világ legszerényebb embere, ha beéri a krumplilevessel; a sok kicsi krumpliból összeálló országimázsban az ő arcvonásaira ismerünk majd. Ez az Arcimboldo-festményekre emlékeztető groteszk önmagában elég, hogy elvegye a kedvünket a vezér-elvtől. Egy ország büntetlenül nem hasonlíthat senkihez, csakis lakói jó és rossz cselekedeteiből állhat össze: mi a magyar, mi az osztrák, mi a francia. Az ép, normális társadalom nem mérhető morális kategóriákkal, túl van jón és a rosszon, az antropomorf ország viszont esendő, mint minden személyiség. Kádár hatalma ráadásul macbethi bűnre épült: királygyilkossággal akarta elhozni országának a békét. A bűnhöz súlyos politikai élethazugság társult: Kádár úgy vélte, a proletárdiktatúra (Rákosi) és a reformszocializmus (Nagy Imre) között létezik valamiféle harmadik út. Ezt kellett hinnie, mert ha csak két lehetőség között lehet választani (diktatúra vagy demokrácia), akkor nem lehet érteni, kicsoda volna ő: ha Rákosi örököse, akkor miért akar reformot, ha reformer, akkor miért végeztette ki Nagy Imrét.
A kiegyezéssel az ország részben visszanyerte a szabadságát, cserébe viszont akarva-akaratlan magára vette a kádári élethazugságot: a gyilkosságban született szabadság paradoxonára senki sem kérdezhetett rá. A Kádár-kori reformernek, akár vezérének, az erőviszonyoktól függően változó, óvatosan kicentizett távolságot kellett tartania maradás és haladás között. Az 1962-68 közötti magyar film ennek a valódi demokráciához viszonyítva korlátozott, de az ötvenes évek diktatúrájához képest szinte korlátlan szabadságnak a szülötte.
A kádári kiegyezés nélkül elképzelhetetlen lett volna magyar új hullám, cserébe a magyar film diktatúraellenes és reformpárti. De sohasem forradalmi, nem kérdőjelezi meg a fennálló rendszert. A Falak, a reformkorszak legjellegzetesebb filmje, miközben címével is nyomatékosítva a rendszer szabadságának határait kereste, minden ízében lojális volt a hatalommal. Reformer hősei ugyan lépten-nyomon falakba ütköznek, de ezek a falak sohasem a rendszer, hanem a gyávaság vagy a bürokrácia falainak látszanak. A Falak nem a reformszocializmus szűkösségét kritizálja, miért is tenné, amikor szabadságtartalékát végtelennek véli, hanem azokat, akik nem élnek a rendszer kínálta szabadsággal, akik falakat érzékelnek ott is, ahol pedig tágas tér nyílna a cselekvésre, a – megfontolt – reformra.
Ha egy film a szabadság hiányát nem a megcsontosodott bürokraták, hanem a rendszer sajátosságának mutatja, mint a Tanítványok, az legfeljebb a tűrt kategóriában, a periférián vegetálhatott. Gulyás Gyula filmjének születése és utóélete jól mutatja a reformer kultúrpolitika határait, az 1965-67-ben amatőr körülmények között készült filmet 1968 márciusában ugyan nagydíjra jelöli a miskolci amatőrfilmszemle Jancsó Miklós vezette zsűrije, de a díjat pártutasításra mégsem kaphatja meg. A Tanítványok harminc évre kihullik a magyar filmtörténetből (Filmvilág 2000/7.).
Sem a Falak, sem a Tanítványok értékét nem növeli s nem is csökkenti, hogy 68-as filmek-e vagy sem. Történetesen egyik sem az. A Falak azért nem, mert reformista és nem forradalmi (mint minden ’68-as film). A Tanítványok rendszerkritikus ugyan, de a zsarnokságot általában kritizálja, nem azt a diszkrét bájú, inkább groteszk, mint félelmetes demokratúrát, amit a reformszocializmus megtestesített. A Tanítványok kisvárosa fölött totális diktatúra sötétlik, még akkor is, ha az elnyomásnak csak a kispályás változatát, egy gőgös, kíméletlen és paranoiás osztályfőnök („Kis Pipin”) zsarnokságát idézi fel. A légszomj, amit e filmet nézve érzünk, nem hagy kétséget e hely pokoli mivolta felől. A film végén a gimnázium forradalmárát, a legendás Hörömpőt olyan magától értetődő rutinnal mészárolja le a város peremén két mozgalmár, ahogy Josef K.-n végrehajtják az ítéletet öltönyös hóhérai. Nincs remény, nincs elfelejtett ellenérv, csak áthatolhatatlan közöny.
Hatvannyolc fonákja
A magyar reformszocializmus nem jutott el odáig, hogy a gyakorlatban bizonyíthassa életképességét vagy alkalmatlanságát. Teljes gőzzel belefutottunk ’68 csapdájába. Kádár két lehetőség közül választhatott: vagy kiáll a csehek mellett, és ezzel kihívja a reformellenes Moszkva haragját és megtorlását, vagy csatlakozik a hadhoz, és lojalitásáért cserébe tovább folytathatja a magyar reformot. Kádár, akár 56-ban, most is az árulást választotta. Ismét a józan ész és a krumplileves logikája felől nézve az eseményeket. Csakhogy nem lehet kétszer ugyanabba az erkölcsi csapdába belelépni, pontosabban lehet, csak jól kijönni nem lehet belőle kétszer.
A 62/63-as kiegyezés reálpolitika volt, a csehszlovákiai bevonulás utáni „megbékélés” merő cinizmus. Ki hihette el onnantól kezdve, hogy a prágai tavasz leverésében segédkező Kádár – „reformer”. Ki hihette, hogy az újabb bűn, ezúttal a testvérgyilkosság, elkerülhetetlen áldozat volt a magyar szabadság érdekében. Majd’ mindenki, és ez volt a magyar ’68 nagy tragédiája.
Miről szólhatott volna a bevonulás után egy magyar ’68-as film. A reform kidurranásáról, az össznépi cinkos cinizmusról, a Trabantért, gulyásért, hétvégi telekért feladott közösségről, de erre még jó ideig várni kell, csak a hetvenes évek közepére lesz világos a legjobbak előtt, milyen árat kellett fizetnünk az árulásért. (Az első film, amely már nem annyira a bukott forradalmat, mint inkább a kisiklott, elpangott reformot hiányolja, Gazdag Gyula Sípoló macskaköve, 1971-ből.)
Egyelőre, Párizs és Prága elzúgott forradalmai után, még csak annyi világos, hogy kimaradtunk valamiből. Ezért aztán a 68-asként számon tartott magyar filmek (Fényes szelek, Agitátorok, Büntetőexpedíció) igazából poszt-68-as filmek, a bukott forradalom sírfeliratai. Ma már, negyven év távlatából nagyon is látszik, mennyire nem értettük, mi történt a Quartier Latin barikádjain, ahogy azt sem, miért nézik hitetlenkedő szomorúsággal a Vencel téri csehek a lehorgasztott fejű orosz kiskatonákat. A ’68-at megidéző magyar film merő illúzió. Az Agitátorok maga a totális szerepzavar és anakronizmus, a siheder Bódy, Hobó, Dobai népbiztosnak, Lenin-fiúnak öltözve képzelte magát a ’68-as párizsi diáklázadás hősének. Forradalmat játszottak, amikor éppenséggel még a reform is elbukott. Hogyan képzelhették, hogy a reformoknak balról kellene beelőzni, épp onnan, ahol akkoriban Brezsnyev, Husák meg Biszku Béla túráztatta a testvéri tankokat. A Fényes szelekben vagy az Agitátorokban töményen benne van a ’68-as hangulat, a „mindent elsöprő áradat” adrenalin-sokkja, csak hát a simára kopott párizsi utcaköveken éppen ez a realitást megvető, megerőszakoló „örök” forradalmiság vágódott hanyatt. Az életmód forradalmát a francia újhullám addigra már megcsinálta (Saint-Just Godard, Filmvilág 1998/7.), a diáklázadóknak már csak a dogmák és a lózungok maradtak. Dogmákkal és gyilkosan frappáns jelszavakkal van tele a Fényes szelek meg az Agitátorok hőseinek a feje is. „Aki nincs velünk, az természetesen ellenünk van”, „A mennyek országát csak erőszakkal lehet bevenni”, „Csak a terror teremtheti meg azt a világot, amelyben a szeretet realitássá változik”. A Fényes szelek ugyanilyen rémisztően elvont gondolkodású, tehát kegyetlen hőseivel szemben Jancsó minden szimpátiája ellenére legalább némi eltartással él: a tény, hogy a forradalom felfalja saját gyermekeit, innentől a jancsói életműben nem kisiklásnak látszik, hanem természettörvénynek.
Az Agitátorok vagy a Fényes szelek rendszerkritikának aligha nevezhető, ahhoz kínosan pontatlan: Kádár 1968-ban nem a forradalmat árulta el, azt megtette már 1956 novemberében, hanem a saját reform-Magyarországát.
Ez volt a ’68 utáni puha kádári diktatúra nagy tabuja, és nem ’56. Azt, ha meg nem is bocsátotta neki a nép, de tapintatosan hallgatott róla, ahogy Ferenc Józsefnek sem hánytorgatta fel a kiegyezés után a forradalom eltiprását és az aradi vértanúkat. Tudtuk, hogy tudja, tudta, hogy tudjuk. Az csak a titka volt, a titkokról nem szabad, a tabukról nem tudunk beszélni.
A gyarapodásban, építésben, reformban való konszenzust 1968 után a hazugság cinkossága váltotta. Így telt – „de nem múlt” – az időnk húsz hosszú éven át. Még ma is élünk, pedig már belehaltunk.
Ha majd valaki megcsinálja végre a magyar ’68 filmjét, mindenekelőtt ezt az árulást, ezt a közös hazugságot, ezt a hosszú agóniát kell filmre vinnie.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2008/11 04-05. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9530 |
| előző 1 következő |   | új komment |
| Norson | #1 dátum: 2008-11-14 21:32 | Válasz |
| Beleborzongok annyira pontosan és érzekletesen ír Schubert Gusztáv a személyi kultúszról és a megalkuvásról. Fáj, hogy a Trabant és a gulyásleves többet ért... | ||
